aktualizmus, aktualitáselmélet (a lat. actus, 'cselekvés' szóból): filozófiai tanítás, amely tagadja, hogy a valóság egy meghatározott területén vagy egészében bármiféle megmaradó lét lenne kimutatható. Ehelyett azt tételezi föl, hogy minden állandó keletkezésben és tevékenységben áll. - 1. A pszichológiai ~ nem úgy fogja föl a lelket, mint magánvalót, amely hordozza lelki folyamatait, hanem csak elvont fogalomnak tekinti, az önmagukban véve „hordozó nélküli” lelki folyamatok (tudatunkban megragadható) egységének jelzésére. Diogenész Laertiosz szerint már Protagorasz is így vélekedett. D. Hume úgy értelmezi a lelket, mint elképzelések merő „kötegét”; hasonlóképpen a 19. sz. aktualista pszichológiája: F. E. Beneke mellett főleg G. Fechner és W. Wundt. - 2. A metafizikai ~ a túlzó →esszencializmus, ill. →szubsztancializmus ellenhatásaként fejlődött ki. Míg ezek a lényeg és létrend változhatatlanságát vallják, az ~ úgy tekinti a létrendet, mint a világ keresztmetszetének pillanatnyilag fönnálló szerkezetét, az egyes létezőket pedig mint az alapjaiban szakadatlan belső változásban álló világ alakuló mozzanatait. Aktualistának tekinthető már Hérakleitosz is; az újkorban az ~ a →német idealizmus, Nietzsche, Bergson, az →egzisztencializmus és az →aktivizmus fölfogása. - A metafizikai ~ megítélésében szem előtt kell tartani, hogy a Ny-i fil-ban áthagyományozott létfogalom nem utasítja el mindenestől a „mozgás”, az előremenetel, a teremtő alap fogalmát. Mert bár minden időbeli aktus föltételezi a →létet, ez maga is „aktus”, a szó eredeti értelmében, azaz magát létrehozó valóság (actus primus). Arisztotelész úgy határozta meg a létet, mint a noézisz noézeósz tiszta energiáját; a ker. Isten-tapasztalat, ill. ennek fil., fogalmi kifejtése úgy tekinti Istent, mint aki „maga az önmagában fönnálló lét” (ipsum esse subsistens), a mozdíthatatlan Mozgató s uakkor a világot folytonos teremtésben (creatio continua) létrehozó Teremtő, akinek belső isteni élete a legtisztább létteljesség (→actus purus). Ezért a fil. gondolkodás szembesül a kérdéssel: hogyan ragadható meg a létfogalomban a nyugalom és a teremtő mozgás egysége, hogyan érthető meg a létből az időbeli történés. Ilyen háttérrel az esszencializmus és az ~ úgy fogható föl, mint a parmenidészi-platóni, ill. a hérakleitoszi értelmezés sarkított továbbvitele. - 3. A kegyelemtani ~t főleg a prot. teol. képviseli abban az értelemben, hogy a kegyelem nem más, mint az isteni tevékenységek sorozata az ember üdvössége érdekében. Szerintük a kat. teol. eltárgyiasította ezt az isteni ténykedést, és úgy beszél a kegyelemről, mint bennünk lévő termfölötti sajátságról és adományról. Szerintük az emberben teol-ilag csak a személyiség mutatható ki, azt pedig igazában Isten állandó felhívása és az embernek a hitben megfogalmazott felelete alapozza meg. Ezért a kegyelemtannak minden ontológiai kategóriáját (ti. azt, hogy a kegyelem bennünk levő hatás, sajátság, minőség, megvilágosítás és megszentelés v. ösztönzés) elvetik. - Ezzel szemben a véges teremtményben a cselekvést, az Isten mellett v. ellen való döntést megelőzi egy létbeli állapot, amely normául szolgál és megszabja tevékenységünk határát is, s amelyet a személytől mint a cselekvés felelős hordozójától meg lehet különböztetni, s ezért azt a személlyel szemben természetnek mondjuk. A kegyelem ezt a természetet és tevékenységét hatja át. Ha a kegyelem nem érintené magát az emberi term-et, akkor a személyről nem lehetne olyan kijelentéseket tenni, hogy „megigazult, Isten gyermeke lett” stb. Márpedig maga a Szentírás is használ ilyen kifejezéseket. Hasonlóképpen értelmetlen lenne a gyermekkeresztség v. az erkölcsi felhívás, hogy a ker. ember a Krisztusban elnyert állapotnak megfelelően éljen. Ezért a kegyelmet mindenképpen úgy kell értelmezni, mint a megigazult emberben valóban jelenlevő új sajátságot, kvalitást (D 799, 809, 821). A kegyelem azt is tükrözi. hogy Isten felénk irányuló szeretete már most hatékony, s nem merül ki csupán a mi válaszunk megfogalmazásában. Maradandóan arra képesít, hogy lelkileg átalakuljunk, és Istennel párbeszédben maradjunk. De óvakodni kell attól, hogy a kegyelmet eltárgyiasítsuk, mint ahogy ez olykor megtalálható a népies kat. teol. felfogásban is. A kegyelem mindig Isten személyes közeledése, kitárulása, azért benne van az Ő személyes szabadsága és mindent felülmúló titka is.  Cs.I.-G.F.

LThK I:260. - Schriften II:323. - MS IV/2:831.