boldogság: az ember igényeinek és vágyainak maradandó teljesülése. - Mivel az emberi term. sokféle törekvést és vágyat hordoz, azért a ~ jelentkezhet úgy, mint az érzéki örömök kielégülése (hedonizmus), mint a lét biztonságának érzése az egészség, jólét, hatalom, hírnév birtoklásában (utilitarizmus), mint a szellemi képességek megvalósulása (esztéticizmus), mint az élet összhangja (humanizmus). Ahol az erkölcsi törekvés az egyénnek v. a közösségnek csak ilyen ~át tartja szem előtt, ott →eudaimonizmusról beszélünk. Jóllehet az emberi törekvések szerteágazók, s a ~ tartalmi megnevezése ezért sokféle lehet (Kant szerint az ember valójában soha nem tudja egyértelműen kifejteni, hogy mit óhajt és mit akar), mégis elmondhatjuk a ~ról a következőket: a) A ~ olyan valóság, amit az ember nem tud nem akarni, hiszen azonos akaratunk teljesülésével (Szt Tamás); b) A ~ személyes jellege nagyon meghatározó az egyén képességei miatt; c) A még ki nem elégített akarat és vágy oldaláról nem is mondhatjuk meg, hogy mi a ~, hiszen az csak a beteljesülésben tapasztalható meg; d) Mivel a teljes ~ot nem tapasztaljuk meg, mindig úgy lebeg előttünk, mint eszmény, amelyet a földi, véges lehetőségek között keresünk; e) Mivel az ember saját magát mint személyt éli meg, akinek teljességéhez hozzátartozik az →én-te kapcsolat, azért a ~ lényegéhez tartozik a kölcsönös szeretet is; f) Az ember szellemi képességei, az értelem és az akarat nyitottak mindenre, ami megismerhető s ami mint érték birtokolható, azért ebben az életben egyik vonalon sem kaphatunk teljességet és beteljesedést (~ot): szellemi igényeinket csak a végtelen igaz és a végtelen jó elégítheti ki; g) A ~hoz tartozik az a tudat, hogy a megszerzett javak örökre a mieink maradnak. Ám halál viszont véget vet minden törekvésnek, azért itt a földön teljes ~ nem érhető el. - A fil. tört-ében a cinikusok az ösztön kielégítésében látták a ~ot, az epikureusok az egész emberi term. maradandó megelégedésében, ezért keresték a tudást, a bölcsességet, a barátságot és az ösztönös vágyak fékezését. A sztoikusok az önfegyelmezésben, a megelégedettségben és a szenvedélyek megtagadásában látták a ~ alapját. Arisztotelész azt mondta boldognak, aki tudatosan követi az erényt és az ehhez szükséges külső javakkal is rendelkezik; amennyiben szellemi javakkal is foglalkozik, annyiban tevékenysége hasonlít az istenségéhez, a „gondolat gondolásához”. - A kinyilatkoztatás azt az üzenetet hozta, hogy Isten az embert nem szenvedésre és halálra, hanem életre és ~ra teremtette. A halál a bűn büntetése. Isten azonban a bűn után sem vonta vissza üdvözítő tervét, hanem megváltást ígért. A földi élet megmarad ugyan a megpróbáltatás, a küzdelem és a döntés idejének, de az ember végső célja az, hogy örökre részesedjék Isten életében, s benne megtalálja teljességét és nyugalmát.

A ker. teol-ban a ~ a kegyelmi rendbe fölemelt ember végérvényes testi-lelki teljessége, amit Jézus Krisztus által az Isten életében való részesedésben kap meg. A ~ meghatározásánál azonban nem szabad megfeledkezni az ember természetes adottságairól. A kegyelmi rend nem rontja le a term-et, hanem fölemeli és tökéletesíti azt. Jóllehet végső természetes cél nincs az ember számára, hiszen a halál ennek a természetes életnek a vége, de Isten úgy adja a termfölötti célt, hogy benne az ember megtalálja életének igazi értelmét. Mondhatjuk tehát, hogy a termfölötti örök ~ benne van a szellemi képességű ember lehetőségeinek irányában. Magától az nem érheti el, de ha Isten segítségével eléri, az emberi életének megkoronázása. Tartalmilag az örök ~ot csak úgy foghatjuk föl, hogy Isten belső élete szerint kitárul az ember előtt, s az ember ebben a színelátásban fölfogja a végtelen igazságot és a lét teljességét. Istenben megismer mindent, amit véges értelme befogadni képes, és Isten bírásában birtokol minden értéket, amelyre akarata irányulhat, s ezt a végtelenséget soha ki nem merítheti. Ugyanakkor a teremtő Isten szeretete tapasztalhatólag meggyőzi arról, hogy létét semmi veszély nem fenyegeti többé. Az ember ebbe a termfölötti ~ba a föltámadás által jut el, vagyis testi-lelki valóságában. Ezért ott mindenki egyéni élete szerint találja meg a teljességet. A béke és a megnyugvás abból adódik, hogy az ember teljesen megérti Isten tervét, s életének azokat a küzdelmeit is, amelyeket a földön rosszként élt meg. Földi múltja volt az az út, ahol természetes és kegyelmi adományait kamatoztatta és egyéniségét kialakította. Az örök ~ egyszerre Isten ajándéka és jutalma az ember számára. Isten emberi természetünk szerint tesz boldoggá, vagyis hozzásegít, hogy szabadon vállaljuk a tökéletesség útját a kötelesség teljesítésében, hibáink leküzdésében és a bűnbánatban. A ~ erkölcsi oldala éppen az, hogy az ember tudatában lehet egyénisége végleges kialakulásának, s én-te közösségben lehet Teremtőjével. A ~ emellett egészen emberi marad, beletartozik a teremtett világ szépségének élvezete, s tökéletessé válik a megváltott emberiség szeretetközössége. Isten jelenléte semmit sem szorít ki a helyéről, azért emberi viszonylatban is megmarad a szeretet, s az értékek személyes kicserélése. Mindez azért lehetséges, mert az örök életbe megtisztulva és átalakulva jut át az ember, senki sem viszi magával bűneit, rendetlen hajlamait, fájdalmát, önzését v. fönntartásait. Aki tudja, hogy neki mindent megbocsátottak, őt egészen elfogadták, az hajlandó másokra is ugyanezzel a szeretettel nézni. Amellett mindent átsző a bizonyosság, hogy ez az állapot örök, azt soha senki el nem veszi. A Szentírás így jellemzi ezt az állapotot: „Isten velük fog lakni, és letöröl a szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt” (Jel 21,4). - Canterbury Szt Anzelm a mennyei ~ot 7 testi és 7 lelki ajándékkal írta le: szépség, gyorsaság, erősség, szabadság, szenvedőképtelenség, örvendezés, örök élet; bölcsesség, barátság, hatalom, tisztesség, egyetértés, biztonság, öröm. E felsorolás a kk. szt tanítóinál általános, és az ikgr-ban is megjelent (Chartres-i katedrális, É-i oldal, 13. sz.). Néha a →nyolc boldogsággal együtt ábrázolták. G.F.

LThK IV:974; IX:635. - Gál F.: Örök élet reménye. Bp., 1975. - Kirschbaum IV:147. - Schütz 1988:39. - BL:175. - Római Katekizmus 1993:1722.