dialektika (a gör. dialogosz, 'párbeszéd' szóból): eredetileg gondolatcsere, vita az igazság keresése céljából; ma ellentéteket magába ölelő gondolkodásmód. - Plátón műv-nek tekintette, melynek eszközei: a fogalmak elemzése (→analízis) és összerakása (→szintézis). Kiindulhatunk egymással ellentétes tételekből és megpróbálhatjuk végigjátszani az összes ezekből adódó lehetőséget, míg eljutunk valamiféle szintézisig. A ~ így nem más, mint szellemi torna, amely állandó feszültséget tart fönn a lélekben. Ennek gyökere, hogy az ember szeretné megismerni a dolgok mivoltát. Arisztotelésznél a ~ bizonyítási eljárás, amely kizárja a merőben „valószínűt” és elvezet a →bizonyosságig. Aquinói Szt Tamás megkülönböztet elméleti és gyakorlati ~t (docens et utens). Az előbbi az arisztotelészi ~nak felel meg, az utóbbinak nincs tud. értéke. Mintha csak előre látná a ~ modern megfogalmazását, figyelmeztet: helytelen, ha a dolgok valós létmódját (ens naturae) kritikátlanul egynek tekintik fogalmi létmódjával (ens rationis). Később pedig épp ez történt: Hegelnél a külső és a belső, a tárgyi és a logikai létmód azonos. Így viszont a hagyományos ellentmondás elve érvényét veszti: a dolgok lényege éppen az, hogy átcsap az ellentétbe. A lényeg a „tagadás tagadása”, s így folyamat „a semmiből a semmibe, s ezáltal önmagába való visszatérés”. Ez az immár nem merev, hanem folyékony lényeg úgy halad előre, hogy végül az ellentmondások egybeesnek, és a lét szintézisét teremtik meg. Hegel a ~ban lényegében Isten természetét (mint a világ és a tört. lényegét) kívánja leírni. Számos teológus ker. tanítást lát a hegeli rendszer kiindulópontjában: az isteni Logosz úgy dönt, hogy a term-ben és a tört-ben a lehető legvégsőkig tagadja önmagát, a lehető legkülsőbbé válik, létéből részesíti a világot és az embert, majd a tagadásnak ezt az állapotát ismét tagadja és a külsővé vált létet ismét egyesíti önmagával. A logikában, az ítéletben és a következtetésben az isteni élet folyamata fénylik föl. A lét, a végtelen a nemlétben, a semmiségben, a végesben viszi végbe örökös ~ját. - S. Kierkegaard szerint a végtelen és véges minőségi ~t képviselnek, azaz föloldhatatlan ellentmondásban állnak egymással szemben. Mégis harcol a közvetítésért, a kettő egymáshoz-béküléséért, ami szerinte a hit-aktusban következik be, s ez nem más, mint „ugrás”, túllépés a fogalmilag megragadhatón, természetesen nem a tárgyi, hanem csupán az alanyi létrenden belül. - K. Marx szerint a ~ „önnemződési folyamat”, melyben az ember megvalósítja önmagát történelme során. A polg. társad-ban a tőke és a tőkések a tétel, a munka és a munkásosztály az ellentétel, a dolgozó réteg önmagára-ébredése és forr-a a „tagadás tagadása”, mely kitermeli a szintézist: a komm. társad-at. - F. Engels a term-re is kiterjesztette a ~t. (→dialektikus és történelmi materializmus). - Az újskolasztika képviselői a ~val az analektikát állítják szembe, amely meghagyja az azonosakat azonosaknak, a különbözőket különbözőknek, a lét egységét nem az ellentmondások egybemosásával éri el, hanem a létezők hasonlóságának (létanalógia) hangsúlyozásával; a minden létezőben jelenlévő lét különbözőképpen, más-más fokban van jelen az egyes dolgokban; ez egységük és különbözőségük alapja, nem pedig lét és nemlét azonossága. - Ami a term-ben fölfedezni vélt ~t illeti, valójában nem ellentmondó, csak ellentétes pólusok mutathatók ki. Ezek jelenlétére a ker. gondolkodásnak is jobban oda kell figyelnie; egyáltalán: a viszonyok kategóriájának nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk, mint eddig tettük. Ilyen egymásra tekintő viszonypárok lét és gondolkodás, külső és belső egymásra hangolódása is, az isteni életen belül pedig a Szentháromság személyeinek viszonya. A ~ megfelelő kritikával új meglátásokhoz vezethet el a teol-ban is, ez azonban nem jelentheti azt, hogy minden eddigi érvényét vesztené. Cs.I.

LThK II:328.