elbeszélés: élmény, megfigyelés vagy kitalált dolog szemléletes módon, szóban vagy írásban történő közlése. - Mint eredeti kifejezésmód az emberek egymás közötti gondolatcseréjének is alapja. Az 1. v. 3. személyben megszólaló elbeszélő mindig bizonyos távolságot tart az elbeszélt anyagtól, ami sajátos szempontokat biztosít számára. Olykor a tulajdonképpeni ~t kerettörténet övezi, mely mintegy igazolja a cselekmény v. a tanúk hitelességét. - A híradástól eltérően, melyben a hírmondó lehetőleg teljesen kívül és független marad az elmondottaktól, azaz igyekszik közömbösen informálni, az elbeszélő nyílt v. burkolt módon értelmez és értékel, véleményt formál, erkölcsi állásfoglalásra késztet. Szándéka nem a puszta tudósítás, hanem az értékes és nevelő jellegű felüdítés, szórakoztatás. -  Az →egzegéták fölhasználják a modern ~-kutatás (narrativika) eredményeit, s a hitközlésnek egészen új módját alakították ki, amely biblikus struktúrákra hivatkozik. Az emberek ősi időktől fogva mindig elbeszélték egymásnak istenélményeiket, hitbeli tapasztalataikat (vö. a kivonulás, a pátr-k, a szenvedés és a húsvét történetét). Ilyen értelemben a Szentírást hatalmas elbeszélő kv-nek lehet nevezni. A hosszabb oktató szövegekbe hasonlatok, példabeszédek szövődnek, az elbeszélteket értelmezés kíséri, érzelmekre is ható ábrázolások tanúskodnak a megismert igazság mellett. Mindez egyetlen célból történik: a hallgatót/olvasót megtérésre, hitre akarja buzdítani. - A kolostori gyakorlatban főleg a szentek életének ~ei a lelki élet fontos tápláléka (→lectio divina, →legenda). Végül nem kis jelentősége van a lelkiélet és a lelkipásztorkodás számára a profán elbeszélő irod-nak. Különösen a kortárs művek mutatják be élesen a megváltásra szoruló embert; szorongásainak, kilátástalannak tűnő helyzeteinek leírása indirekt módon vezeti a figyelmet az egyetlen megoldáshoz, Istenhez. Jelentőségüket a hitközlés, a hitélet szempontjából nem lehet eléggé értékelni. **

Schütz 1993:68.