famunka: a →fa földolgozása, a legrégibb és legáltalánosabban elterjedt →házimunka, hagyományosan a férfiak dolga. - A fa az a nyersanyag, mellyel aránylag könnyű bánni, a legtöbb célra és a legtöbb módon földolgozható, s megmunkálásához kezdetleges fokon egy-két szerszám is elegendő. Minél távolabbi múltba tekintünk vissza, annál általánosabb a fa használata, s annál határozottabb és dúsabb vonásokkal bontakozik ki előttünk egy ősi fakorszaknak képe. - A magyarság nemcsak sok és sokféle fát használt, főként a kerülők, erdőjáró s legeltető pásztorok. A lombos →erdők övezetében, tehát éppen a magyarlakta ter-eken, igen sokféle megmunkálásra alkalmas fa élt, jóval több, mint pl. a jórészt nemzetiségek lakta tűlevelű erdők birodalmában. A feldolgozott faanyagnak akár mennyiségét, akár minőségét nézzük, azt kell mondanunk, hogy fúró-faragó, barkácsoló nép voltunk és vagyunk. A faragószín csaknem elmaradhatatlan tartozéka volt parasztudvarainknak. A fának nemcsak sokoldalú felhasználása, de magasabb ácstechnikai alkalmazása tekintetében is (→fatemplom, fatornyok, faházak, →kapuk, stb.) főként az erdélyiek járnak elöl. - Az előmagyarok fúró-faragó tudományát igazolja, hogy fenyő, hárs, nyír, nyár, szil, fagyal, továbbá a ~hoz tartozó szalu (=hornyoló balta), fen, köszörül, ró, szel, vág, fúr, szeg(=ék), szil(=szilánk), reped, forgács, kéreg, tönk még finnugor kor-beli, a körte, kőris, som, alma, kökény, gyertyán, továbbá a balta, bicsak, ács korai török eredetű szavaink. Egész sereg olyan ősi szavunk van, melyek eredetileg fából készült holmit jelentettek: pl. fazék, köcsög, kancsó, teknő, szapu, tiló, eke, nyereg, szék, bölcső stb. - A ~k között különleges ter. a fakéreg feldolgozása, melyre elsősorban a →nyírfa kérge alkalmas. A gyűrűsen lenyúzott, puha, vékony kéregbőrből, egy darabban hagyva, v. apróbb hengerekre vágva (esetleg kettesével-hármasával egymásba tűrve), kis kerek fafenékkel és fedéllel ellátva takaros, tarisznyába különösen alkalmas kis doboz készíthető (pl. sótartó v. az egy darab fából faragott szelence mása stb.). A nyírkéregből készült doboz előnye, hogy díszíteni sem kell. A fehér bőrétől megfosztott, világosbarna kéreg sötétebb foltjai, a kéreg növekedtével szétterült faszemölcsök, magukban is eléggé ékesítik. Ha e természetes dísszel nem érik be, poncolással, vésett minták benyomkodásával, v. beverésével díszítik. - Valamivel körülményesebb az olyan kéreg földolgozása, melyet nem gyűrűben húznak le, hanem fölhasítva hántanak le a fáról. A hasíték két szélét ilyenkor nyelvalakra vágják, hogy a kimetszett csipkék egymásba fogóddzanak. E primitív kötésmódot még az 1930-as években is alkalmazták a kádárok. A hordó hasított nyírfakéreg abroncsait így kötik egymásba. A kéregdoboz fenekének és tetejének beillesztése is mintegy mintája a későbbi kádármunkának. - A nyírfán kívül a hárs, kőris, jávor és fenyő kérgéből néha jókora darabokat hasogatnak, s ezekből a kéreglapokból már doboznál nagyobb tárgyak is készülnek. A kéreglapot táska- v. tarisznyaformára hajtogatják, szélein háncsszalaggal összeöltik v. apró faszeggel összetűzdelik, így készül a gombának, szedernek, túrónak, másnak való kászu. Készül fakéregből merítő- ill. ivóedény is. A hársfa megsérült ágain hatalmas búbok, böckök támadnak. Tavasszal a pásztor ezeket a búbokat ügyesen körülmetszi, lefejti, vesszővel átcsavarja, megszárítja s vízmerítőnek használja. Dunántúlon koponyának (kapinyának) hívják az efféle esetlen vízmerítő edényt, de ált. ez a neve minden más hasonló formájú ivó-merítő csészének is. Fakéregből egyébként már a klasszikus ókorban is készítettek hasonló módon ivóedényeket. - Fakéregből készül az a vékony háncs is, mellyel a kéregedényeket összevarrják. E háncson kívül azonban más mindenféle kötelet, gúzst is sodornak a fakéregből hasogatott szijácsból, sőt olykor apróbb dobozokat is fonnak belőle. - A fák törzsén tenyésző kisebb taplógombából sapka, a nagyobból háromlábú zsámolyülőke készül. - A fakéregmunkának igazi hazája É- és K-Európa, a magyarság inkább a fafaragásban ügyes. **

MN I:261; II:289.