felhő (lat. nubes): az általános vallástörténetben az istenség titokzatos megmutatkozásának jele, az ember számára megismerhetetlen világ →fátyola. Gyakran mint az istenek haragjának kifejezője negatív tartalmú, baljóslatú jel. - Az ÓSz-ben a →teofánia kísérőjelensége, különösen szövetségkötéskor (Ter 9,13: Noéval; Kiv 20,21: a Sinai hegyen). ~ben v. ~n jelenik meg Jahve (Bír 5,4; Jób 38,1; Ez 1,4.28; 2Mak 2,8) és az Emberfia (Dán 7,13). A ~ Jahve szekere, fogata (Zsolt 104,3; Iz 19,1), por a lába nyomában (Náh 1,3); a ~k Isten íjai, belőlük röppennek szét a nyilak (Bölcs 5,21). A sötét ~k Jahve sátrául szolgálnak (2Sám 22,12; Zsolt 18,12). Az ÓSz emberében, fölmerül a kérdés: vajon látja-e Isten a ~k sűrű takaróján át, mi történik a földön (Jób 22,13), s áthatol-e rajta az ember imája (Sir 35,16; Siral 3,44.56)? Jahve azonban természetesen ura a ~nek és a vele összefüggő természeti jelenségeknek (135,7; 147,8; Péld 3,20; 8,28; Sir 43,14; Jer 10,13; 51,16; Bár 6,61, de főleg Jób 26,8; 36,27; 37,11.16; 38,9.37). Az →Úr napja ~ és a sötétség napja (Ez 30,3; 34,12; 38,9; Jo 2,2; vö. Zsolt 97,2). - Az ÚSz-ben jóval kevesebbszer szerepel. Csak Jézus →színeváltozása tört-ében fordul elő a teofánia kísérőjelenségeként (Mk 9,7: Péter szavai után ~ ereszkedett alá, mintegy Isten sátraként, vö. Zsolt 18,12). A →mennybemenetel tört-ében a titokzatos esemény fátylaként jelenik meg (ApCsel 1,9; vö. Jel 11,12). Az Emberfia az ég ~in fog eljönni ismét (Mt 26,64; Mk 14,62; Jel 1,7), és már a ~n ül (Jel 14,14-16). Az élők ~kön fognak elragadtatni Krisztus elé (1Tesz 4,17; vö. Ter 5,24; 2Kir 2,1). A pusztai ~ csak Szt Pálnál fordul elő: az atyák a ~ben (= Isten jelenlétében) Mózesre (= Krisztus előképére) mintegy megkeresztelkedtek (1Kor 10,1). - Ikgr. A ker. műv-ben a ~ és a →felhőoszlop Isten jelenlétének és a kinyilatkoztatásnak szimbóluma. Barokk oltárokon, szószékeken és a Szentlélek-ábrázolásokon gyakori. **

Lipffert 1976:143. - BL:433.

felhő