föltámasztás (lat. resuscitatio): 1. →csoda, halott életre keltése, visszahozása a →holtak országából (Sir 48,5) a földi élet folytatására. Az ÓSz-ben Jahvénak hatalma van a holtak országa fölött (MTörv 32,22; Jób 26,6; Zsolt 68,21; 139,8; Péld 15,11; Iz 7,11; Ám 9,2), ezért a ~ próf-kat igazoló isteni jel: Illés a száreptai özvegy fiát (1Kir 17,17-24; Sir 48,5), Elizeus a sunemi asszony fiát keltette életre (vö. 2Kir 4,34 és 1Kir 17,21). - Az evang-okban 3 halott ~a Jézus isteni hatalmát bizonyítja (Lk 7,11-17: a naimi ifjú; Mt 9,18-26: Jairus lánya; Jn 11: Lázár). Jn szimbolikájában Lázár ~a Jézus életet adó erejére utal; 5,25.28; 11,25 ezt szavakba is foglalja. Jézus apostolainak már első küldésekor (Mt 10,8) jelül adta a ~t. Az ApCsel 2 ~a az ap. küldetés bizonysága (9,36-41: Joppéban Péter életre keltette Tabitát; 20,9-12: Troászban Pál feltámasztott egy Eutichusz nevű ifjút). - 2. Isten eszkatologikus műve, mellyel megvalósítja a teológiai értelemben vett →föltámadást. **