germánok: az →indoeurópaiak népcsaládjának tagjai. - A ~ név először Poszeidoniosznál (Kr. e. 135-51) tűnt föl, mint a tungurok (tongerek) mellékneve, jelentését nem tudjuk. Őshazájuk a Keleti-tenger Ny-i medencéje. Állandó terjeszkedés közben saját kultúrát fejlesztettek ki. A Kr. e. 1-2. sz: a Rajna és a Majna folyóig szorították vissza a →keltákat és az →illíreket. 3 csoportra bomlottak: a skandináviai északi, az Oderától Ny-ra élő nyugati és az Oderától K-re élő keleti ~ra. A nyugatiak közé tartoznak az angolok, a szászok és a warnok, a keletiekhez a →vandálok, a burgundok és a →gótok. - Kr. e. 113-101: a kimberek és a teutonok háborúztak a rómaiakkal, 6 sereget tönkrevertek, de Marius 102: Aquae Saestiae-nél (Aix, Fro.) és 101: Vercellae-nél (Vercelli, Olo.) megállította őket. →Galliában az Ariovistus vezette suéveket 58: Julius Caesar verte meg, s közülük fogadott zsoldosaival 49: elfoglalta Rómát. Augustus cs. Gallia után Germániát is meg akarta hódítani, de Kr. u. 9: a teutoborgi erdőnél vereséget szenvedett. Ettől kezdve a Rajna és a Duna lett a határ a →római birodalom és →Germánia között. - Kr. u. a 2. sz: a ~ számos törzsre oszlottak: a Weser és Elba közt és a Harz-hg-ben éltek a heruskok, az Ems és az Elba közt a haukok (frankok?), tőlük Ny-ra a frízek, a Fulda és az Eder mentén a hattok (hessenek), a Harz- és az Óriás-hg. közt a hermundurok (türingek), a későbbi Bajor- és Cseho. ter-én a markomannok, az Elba alsó folyásának Ny-i oldalán a longobárdok, az Odera-Visztula közében a gótok és burgundok, akik D felé szorították a vandálokat, s a Majna-vidéken a suévek és alemannok. A törzsek száma a régi íróknál igen változó. Caesar kb. 20-at, Ptolemaiosz több mint 100-at ismert, de együtt emlegetik és keverik őket a →keltákkal és →szkítákkal. - A ~ társ. rendje a szabadok és nem szabadok osztályára tagolódott. A szabadokat, nemeseket és közönséges szabadokat egyaránt megillette a polgárjogok összessége. A született nemességet a háborúk következtében az érdem szerinti nemesség váltotta föl, a patriarkális hatalom megszűnt, mert a nagyobb erőfeszítés egységes mozgást, egynek való engedelmességet kívánt, ezért kezdtek vezért választani. A nem szabadok teljesen jogtalan, uruk által megölhető, elcserélhető, eladható hadifoglyok, szolgák voltak, fegyvert nem viselhettek, jogvédelemre nem számíthattak, tanúk, bírók, papok nem lehettek. - A ~ nem laktak bekerített városokban, „mint a hálóval bevont sírokat, kerülik a városfalakat”, írta róluk egy római. Szabad telkeken, kertekben álltak házaik, melyeket fagallyból és -törzsekből állítottak össze, s szalmával, sással, télre trágyával födtek. Ilyen házba vezette a szabad ember a hasonló származású, áruként vett nejét. A nem rangszerű házasság ritka, s egyes törzseknél halálbüntetéssel sújtották. A nem szabad nő férjét is szolgai állapotba juttatta. A szolgákat és a nőket nem illette meg a „selbmundia”, a rendelkezési jog személyük és birtokuk fölött, jogügyleteket nem végezhetettek, bíróság előtt személyesen panaszt nem tehetettek, nem is védhették magukat. A nő korlátozott joga ellenére a ~ családi élete, mint Tacitus nagyon hangsúlyozta, tiszta volt, általános egynejűséggel, csak a fejed-ek vettek kivételesen több nőt is. A házasságot nem kötötték kora ifjúkorban. A nő a kelengyéjét (barmokat, egy fölkantározott lovat, pajzsot és lándzsát) a férjétől kapta annak jeléül, hogy társa férjének a bajokban, s tudja, mire neveli a gyermekeit. Tacitus hatalmas, erős, fehér bőrű, göndör hajú, kék szemű daliákról írt. A fiúkat kicsi kortól tudatosan edzették.

A fölserdült ifjút a népgyűlésben egy tekintélyes ffi v. maga az apa fölfegyverezte, s ezzel vitézzé lett. A vadászat és a háború a ffiak, a ház, a földek gondozása az asszonyok, öregek, szolgák dolga volt. A ffiak különösen kedvelték a kockajátékot, s vagyonukat, családjukat, önmagukat is kockára tették. Gyakori volt köztük az iszákosság. Uakkor jellemző volt rájuk a szabadság- és vendégszeretet; a rokonság és a barátok iránti szeretet alapján védelmezték egymást, álltak bosszút egymásért, támogatták egymást a bíróság előtt (→eskütársak). A vérrokonok, jó barátok egymás közelében álló házaiból állt a község (Mark), mely Tacitus korában még állam jellegű volt. A nemzetség összes községeinek szabad férfiai a közös áldozati gyűlésben határoztak a szövetség, béke, háború és jogviszályok ügyében. -

A néptörzs nagyobb számú (100) nemzetséget foglalt magában, a törzsi kötelék alapja a közös eredet, szomszédság, áldozati közösség, némely istenségek kiválóbb tisztelete. Külső ellenségek ellen is csak közös elhatározás alapján, közös vezetés alatt szálltak harcba, miután megválasztották vezéreiket a Graf' és Herzog személyében. Egész törzsekre kiterjedő kirságok az első időkben csak kivételesen fordultak elő, s mindig véres viszályok után szilárdultak meg. Az első kir-ok (chuninc) méltósága nem volt örökölhető, a személyes kiválóságtól függött. A kir-ok és főemberek tekintélyét a kíséret (Gefolgschaft) emelte. A kir. v. a főnök kíséretében rablókalandokra jártak azok a szabadok, akiknek földbirtokuk nem volt, v. akik →vérbosszú elől menekültek, ill. akiket a harc vonzott. A holdtöltekor v. újhold után tartott népgyűléseken ítélkeztek a bűntettekről (árulás, becstelenség, gyávaság) s toboroztak a csatákba. - Hadjáratokban a pajzsok színe szerint különböztették meg az egyes nemzetségeket. Vas szűkében csak kevésnek volt kardja v. nagyobb lándzsája; sajátos fegyverük a könnyű dárda (framea). Páncélja, érc- v. bőrsisakja szintén csak kevésnek volt. Lovuk nem szép, de gyors. A gyalogságban volt a főerejük, mely ékalakban támadott, a vérrokonok egy csomóban. Könnyen meghátráltak, de a pajzsot elhagyni a legnagyobb gyalázat volt. Úgy hitték, hogy a vitézül harcolók lelkét, ha elesnek, a walküriák (félistennők) Wotanhoz viszik a Walhallába, a hősök jutalmazásának helyére. - A ~ hite. Vallásukról régészeti leletek, római korbeli írások, ker. misszionáriusok leírásai, az izlandi skaldok költeményei beszélnek, valamint a 13. sz: Snorri Sturluson által közreadott Edda, régi szágák és mítoszok gyűjt-e. A forrásanyag nagy hézagai miatt (a gótokra vonatkozó írásos utalás pl. nincsen) analógiák alapján kell a fönnmaradt izlandi hagyományokból a szárazföldi ~ vallására következtetni. - Teremtéstörténet. A Völuspá, 'Völva látóasszony jövendölése' látomásokban írja le az ősidők (és a végső idők) eseményeit, a K-i kozmogóniákkal összehasonlítható módon. Észak jegéből, Niflheimből, a 'halottak világából' és Dél tüzéből, melyet az óriás Muspelheim őriz, jött létre az ősember, Ymir, akinek hónaljizzadságából pattant ki az első emberpár. Az olvadó jég egy tehenet (Audhumbla) is létrehozott, ez táplálta Ymirt, akit később 3 fivér, Odin, Vili és Vé megölt. Ymir vére minden óriást elsodort és megsemmisített, testét a nagy szakadékba (Ginnungagap) hajították, ott teremtették a fivérek Ymir bőréből a talajt, csontjaiból a sziklákat, véréből a tengert, hajából a felhőket, koponyájából az eget, Muspelheim szikráiból a csillagokat. Két fából teremtette Odin az első emberpárt az Yggdrasil kőrisfa alatt, ahol a →világ közepe van. Midgard, az 'emberek világa' fölött van Asgard, az Asák (akik részben mágikus papok, részben hadistenek, pl. Tyr, Odin, Thor) és a Vanák (akik a termékenység fölött uralkodnak, pl. Njördhr, Freyr, Freya) hazája. Az Asák és Vanák harcolni kezdenek, de konfliktusuk kibéküléssel végződik, és együtt határozzák meg a társad. rendjét, a papok-harcosok-parasztok hármasságát, mint a keltáknál, a rómaiaknál és az indeknél. - A ~ istenei. Odin/Wotan a legfontosabb isten, atya és uralkodó, a mágia ura és mestere. Megköti és megbénítja az ellenséget; emberáldozatokat kíván. Egy sámánbeavatási szert-ban, ami az Eddában van megörökítve, Odin Yggdrasiltól, a kőrisfától kapja mágikus erőit. Yggdrasil azt jelenti, hogy 'Ygg (Odin) lova'; az akasztófát 'az akasztott ember lovának' nevezték, ezért akasztották az Odinnak fölajánlott áldozatokat fákra.

Odin önmaga megsebzése és aszkézis révén jut a titkos tudomány birtokába, elszenvedi a rituális halált, és új, hatalmasabb életre ébred. Donar/Thor a viharisten, Ziu/Tyr a háború istene, de Odin/Wotannak is van hatalma mindkettő tekintetében. Wotan etimológiailag a Wut, 'düh, harag' szóból származik. A fiatal harcosok különös élményéről van szó, akik agresszív, rémületet keltő dühöngésbe jönnek és a ragadozókhoz hasonlóan viselkednek: „páncél nélkül, vadul, mint a kutyák és farkasok, beleharaptak a pajzsukba, és olyan erősek voltak, mint a medvék és a bikák. Lemészárolták az embereket, sem tűz, sem vas nem bírt velük. Ezt a berserkerek (medvebőrbe bújt vad harcosok) dühének nevezték.” (Ynglinga-szága 6.) Odin/Wotan egyben a halottak istene is, védelmezi a férfiszövetségeket és uralkodik a germán kultusz fölött. -

Tyr (Tivaz, Ziu) eredetileg germán főisten volt, a jog („Thing”) és a háború istene (Tacitus Marssal azonosítja), a Fenrir (a farkas, mely föl akarta falni az Asákat) elleni hadakozás közben elveszítette egyik karját, és hatalmát kénytelen volt Odin/Wotannak átadni. - Thor/Donar az egyik legnépszerűbb isten. Kalapácsa, Mjöllnir (a szétmorzsoló) hatalmat ad neki az óriások és a kozmikus őskígyó fölött. Mint hadistent Odin szorította ki. - Baldr Odin és Frigg (= Freya) istennő fia. Ő az Asák között a legmegértőbb és a legnemesebb. Sebezhetetlenné szerették volna tenni, de Loki ezt meghiúsította azáltal, hogy a vak Hödhrt rávette, hogy Baldrot naspolyafából készült nyíllal megölje. Mivel alattomosan gyilkolták meg, nem a Walhallába, hanem a Helek birodalmába került. - Njördhr a legidősebb Vana. Feleségül vette a testvérét, és 2 gyermeket nemzett: Freyrt és Freyát; kultusza a K-i Kübelé-kultuszhoz hasonló vonásokat mutat. - Freyr kiszorította Njördhrt. Kultusza orgiaszerű vonásokat visel (fallikus istenkép Uppsalában) egészen az emberáldozatig. - Freya/Frigg Odin felesége, Vénusszal azonosították, s ált. a szerelem és a szaporodás istennője volt, s a Vanák egyik papnőjeként az Asákat oktatta az értelmezés művészetére. - Loki egy az Asák közül, de a kívülálló szerepét játssza: ártani akar az isteneknek, uakkor Odin kísérője. Megszerzi Odin gyűrűjét és Donar kalapácsát; egészében véve démoni természetű; Fenrir és a nagy kígyó az ő fiai. Hel, a halálistennő az ő leánya. Sok mitologikus történetet meséltek róla, de kultusza nem volt. **-B.J.

Tacitus: De origine, situ, moribus ac populis Germaniae. - Pallas VII:946. - GH IV:22. - König 1985:135.