glossza (gör. 'nyelv, magyarázandó szó'): szómagyarázat. - 1. Az ókori görögöknél a tanítás során szükségessé vált, a beszélt nyelvben már nem használatos szavak, kifejezések magyarázata. Az első →lexikonok úgy keletkeztek, hogy összegyűjtötték egy-egy szerző ~it és ábécé-rendbe rakták (pl. Homérosz-~k). A különböző szerzők ~inak egyesítéséből születtek az első →enciklopédiák. - A ker. kultúrkörben először szentírási szövegek kaptak ún. szent ~kat (5. sz: Alexandriai Hészükhiosz ~i). A ~ készítője, a glosszátor nem kiegészíteni akarta a szöveget, hanem csak régi, használaton kívül került szavakat cserélt ki v. helyesebb olvasatot javasolt. A ~t eredetileg a kézirat margójára írták, és a szövegmásolások során került bele a szövegbe. A szövegkritika nagyon kényes munkája a ~k fölismerése és eltávolítása az eredeti szövegből. - A szentírási nevek megfejtése, az →Onomasztikon is ~. - 2. A latin kultúrkörben is megjelent uaz a szómagyarázati igény. Sevillai Szt Izidornál a ~ már nem a magyarázandó szó, hanem a szó magyarázata. Az egyes ~kat sorok közé (glossae interlineares) v. a margóra (glossae marginales) írták. A legfontosabb marginális ~ Walafrid →Strabo ~ ordinariája a teljes Szentíráshoz. A ~ továbbfejlesztése a →katéna. - Előbb a polgárjogi, majd a kánonjogi szövegeket is ~val kísérték, és a sorok-közti, ill. marginális ~t példákkal és analógiákkal bővítették. Így a glosszátorok a jogfejlődés jelentős előmozdítói lettek, annyira, hogy kialakult a mondás: „Quidquid non agnoscit glossa, non agnoscit curia”, 'amiről nem tud a ~, nem tud a bíróság sem'. Az elődöktől átvett ~t a szerző monogramjával jelezték. Idővel kialakult egy ált. elfogadott, közismert ~gyűjt., a ~ ordinaria, mely a nyomtatott kiad-okat is kísérte. M.F.

Pecz I/2:811. - LThK 1930. IV:538.