hajtóvadászat, szakasztás: vadfogási mód, mely arra törekszik, hogy a menekülő állatot űzéssel kifárassza, s a vadász fogságába juttassa. - Bármily serény lábú azonban az ember, a menekülő vadat ritkán, a repülő madarat pedig sehogysem tudja utolérni, ezért bizonyos ragadozásra hajlamos, e emellett tanulékony állatot tanít be a vadfogásra. Emlős állatra a →kutya, madár fogására pedig többféle ragadozó madár (→sólyom) a segítőtársa. A segítőtársak közé tartozik a →ló is, amellyel az ember az űzött vadnak nyomába jutni, a vadat utolérni, s elfogni v. megölni igyekszik. - Az eb már az előmagyaroknak is háziállata, vadászataik alkalmával bizonyára segítőtársa volt. A lovat is ismerték, és talán vad űzésére is használták. Az agarászás, a vadnak lóháton agárral való üldözése és elfogása napjainkig fennmaradt. A törökökkel való érintkezés útján ismerkedett meg a magyarság a solymászattal. - A hajtás történhet magánosan v. társaságban. A vadászatra szövetkezett társaság zajjal, ijesztéssel, kutyákkal igyekszik bizonyos irányba terelni, v. bekeríteni a vadat, hogy aztán kedvező pillanatban elejtse v. fogságba jutassa. A hajtóvadászat ma is általános. A terelésben kutyákon kívül hajtó emberek is részt vesznek, akik nemcsak kiabálással, hanem zajt keltő eszközökkel is zavarják, riasztgatják a vadat a puskások elé. - Ónos eső alkalmával a pihenő madár tolla megázik és megfagy, szárnyát nem tudja használni. Ilyenkor a pásztorember v. a tanyai népség a repülni és a jeges talajon futni nem tudó tehetetlen, bukdácsoló madarakat oda hajtotta, ahova akarta. Régebben az Alföldön a →túzokot ilyen időben fogták. Többnyire vasalt lovakról ostorral hajtották a túzok v. →darufalkát valamely zárt épületbe, hodályba v. ólba, ahol aztán leverték. Szokták ilyen időben a túzokot és a darut nyakába dobott kötélhurokkal is fogni. Télen a →farkasra tartottak ~ot. **

MN II:33.