halhatatlanság: az élet elveszíthetetlen birtoklása. - Abszolút értelemben csak Istenben van meg. Az embernél azt jelenti, hogy a →halál után a másik világban továbbél (→örök élet). Fil-ilag szóba jöhet még a személyes v. személytelen, esetleg személyfölötti, a testnélküli v. az átformált testtel történő továbbélés problémája. - 1. A Szentírásban olyan fogalom, amelyre a héb. ÓSz-ben nincs szó. Nem azért, mintha az ÓSz-ben az a nézet kapott volna helyet, hogy az ember a halál után visszazuhan a semmibe. Ellenkezőleg: az ÓSz-ben az a hit fogalmazódik meg, hogy az ember a halál után továbbél (→élet a halál után), de a halál utáni életet olyan vigasztalannak képzelték el, hogy ezt aligha lehetett ~nak nevezni (→holtak országa). Ezzel szemben a gör. gondolkodásban korán jelentős szerephez jutott a ~, amely az istenek kiváltsága volt (ezért egyszerűen úgy nevezték őket: a halhatatlanok). Platón megkísérelte kimutatni, hogy az emberi lélek is részesévé válhat a kontempláció révén, ennek megfelelően a halált a halhatatlan élet kezdeteként mutatta be. Mások a misztériumkultuszba való beavatás révén törekedtek a ~ot biztosítani. - Jóllehet az ÓSz szerint Isten örökké él (pl. MTörv 32,40; Dán 12,7; Sir 18,1), valójában csak az ÚSz vonatkoztatja a ~ fogalmát Istenre, még kizárólagos jelleggel (Róm 1,23: halhatatlan Isten; 1Tim 1,17; 6,16). A ~ (athanaszia) szinonimája az el nem múlás (aphtharszia). - Az ember ~ára az ÓSz-ben először a Bölcs utal. A 2,23 pl. Ádám és Éva tört-ét a →Paradicsomban úgy értelmezi, hogy a Sátán megirigyelte az embertől a ~ot, mert ez jelentette azt, hogy az embert Isten a maga képmására teremtette (vö. 6,18). A 3,4; 8,13.17; 15,3: a szerző ~ról beszél; uakkor a 8,13.17: a ~ az emberek emlékezetében való továbbélést jelenti (vö. 4,1). Ennek módját illetően eltérnek a nézetek. Az egzegéták nagy része úgy véli, hogy a szellemi lélek fönnmaradására kell gondolni. Valóban előfordul, hogy a Bölcs-ben a héb. lélek (nefes) fogalmának kifejezésére a gör. pszükhé szó szerepel, amely megengedi a szóban forgó értelmezést: mivel a pszükhé (a nefestől eltérően, amely csak a testtel együtt létezhet) az élet alanyának és hordozójának önálló léteként fogható föl, a testi halál nem azonos föltétlenül a lét megszűnésével. Így megvolt rá a lehetőség, hogy a zsoltárosnak azt a vágyát, hogy Istennel való barátságát a halál ne szakítsa félbe (Zsolt 16,9; 73,23), a szentíró valóságnak tekintse (vö. Bölcs 3,1). Ha elfogadjuk, hogy a Bölcs a testtől elszakadt lélek életét nevezi ~nak, akkor a 3,4 múltbeli történésnek minősül, bár (A. Hulsbosch szerint) ellentétben áll a közvetlen szövegkörnyezettel. Így még a vt-k lelke számára is csak jövőbeli jó a ~. Mivel a 2,23 a ~ fogalmába a test életét is belefoglalja, a 2,22 úgy értelmezhető, hogy ez a ~ a tiszta lelkek jutalma (vö. 1,15; 5,15), a 2,7 az eszkat. ítéletre vonatkozik: az igazak elnyerik örök jutalmukat; ez magát az örök életet jelenti, amely a kiválasztottaknak testük föltámadásával jut osztályrészül. - Az ÚSz-ben a ~ szintén csak a föltámadással veszi kezdetét (1Kor 15,50.52), még egy előzőleg elvesztett jónak a visszakapása révén (15,21; Róm 5,12). 1Kor 15,50.52: itt a megfogalmazás lehetővé teszi, hogy isteni tulajdonságból (ld. föntebb) való részesedésként értelmezzük. Ez a jutalom, amely az ítélet napján az igazakra vár (Róm 2,7; 1Pt 1,4), de amely csírájában a ~ magvából született (1,23) keresztényekben az evang. gyümölcseként (vö. 2Tim 1,10) már most is jelen van.

- 2. Bölcselettörténetileg. A Ny-i fil-ban Platónra megy vissza a lélek ~át bizonyító érvrendszer (a jó, az igaz, a szép a priori tudattartalmak a lélekben, a lélek egyszerűsége, a lélek lényege). A gondolatot., hogy a lélek mint az ember része él csak tovább, főként a kat. teol-ok dolgozták ki, az ev. teol-ok úgy tekintik, mint fil. spekuláció illetéktelen dogmatizálását. Arisztotelész egyedfölötti ~ot ismer, ami lélekfogalmából következik, viszont elmélyíti test és lélek egységét, ami jelentős a föltámadás-eszme megragadhatósága szempontjából. A neoplatonizmus azt a platóni gondolatot hangsúlyozza, hogy a halálban a lélek megszabadul a test börtönéből és visszatér a szellemi-mennyei világba.

A ker. teol. kezdettől összekapcsolja a biblikus kijelentéseket (föltámadás, végidő) platóni-neoplatonista elképzelésekkel (lélek ~a). A patrisztika szerint az ember elsősorban lélek, Szt Ágoston szerint senki sem jutott olyan közel a ker. fölfogásig, mint a platonikusok. ~-bizonyítása azon nyugszik, hogy a lélek nem választható el az igazságtól. A korai skolasztika az erkölcsi tényekben látja a ~ igazolását. Az arisztotelizmus előretörésével ismét a fil. érvekre került a hangsúly. A 16. sz: jelentkeznek a ~-gondolat ellenzői (→alexandrizmus). A protestantizmusban a fil. érvek háttérbe szorultak, bár pl. Kálvin platonistának tűnik, a lélek ~a a prot-oknál magától értetődő tanítás maradt napjainkig. A későbbiekben előfordult, hogy fil-ok elvetették a lélek ~ára épülő eszményt. Kant ~-kritikája ismeretelméletére és metafizika-ellenességére épül, uakkor a ~ a gyakorlati ész posztulátuma nála: az erkölcsi törv-ek maradandó érvényűek, s mivel a földön nem teljesülnek, másik élet után kiáltanak. Hegel fölfogása e téren nem világos. Az ember kiteljesedik ugyan az abszolút szellemben, ez azonban nem az egyedi ember továbbélését jelenti. Követői közül többen megkísérelték, hogy gondolatait beépítsék a teol. rendszerébe. Így Baur és Strauss úgy értelmezi a ~ot, mint végtelen és véges eggyé válását. A 20. sz: továbbél mind a platonista fölfogás, mind annak elvetése, már nemcsak a prot., de a kat. teol-ban is megkísérelték a szentírási ~-eszmény behatóbb vizsgálatát és figyelembevételét. - 3. A tanítóhivatal állásfoglalásai. Amikor a kat. Egyh. tanítóhiv-a úgy beszél a lélekről és a testről, mint 2 magánvalóról, s úgy írja le a halált, mint test és lélek szétválását, nem a platonista bölcs-et „dogmatizálja”, hanem az egységes emberi valóság 2 (tapasztalatilag is különválasztható) oldaláról ejt szót. Amikor az V. lateráni zsinat elítélte az →averroizmust, megint csak nem a fil. ~-fölfogást kiáltotta ki dogmának, v. azt, hogy a lélek ~a bölcs-ileg igazolható, hanem azt az elfogadhatatlan véleményt vetette el, hogy a halálban mindenestől megsemmisülne az ember, s hogy Isten nem lenne képes a halálon túl is jövőt teremteni számára (→élet a halál után, a →test föltámadása). A tanítóhiv. itt a kinyilatkoztatásból ismert hitténynek a számára akkor rendelkezésre álló szóhasználattal ad kifejezést. A tanítóhiv. másik, az eszkat. szempontjából jelentős nyilatkozata, a Benedictus Deus is elsősorban úgy határozta meg az embert, mint aki megőrzi Isten előtti folytonosságát: annak ellenére, hogy a halálban valamiféle törést szenved, a feltámadásban (újra) teljes valóságot nyer, ahol teol-ilag egyedül az a döntő kérdés: „Krisztussal” leszünk-e v. sem (vö. Fil 1,23). Végső soron tehát itt is azt a gondolatot veti el az Egyh., hogy az ember a halálban teljesen megsemmisülne, mert ez idegen a kinyilatkoztatás szellemétől. Nem kis részben a prot., főleg ev. teol. hatására a kat. hittud. is tartózkodóbban szól újabban a lélek ~a kérdéséről, főleg annak fil. bizonyíthatóságáról. A metafiz. végül is csak valószínűsítheti a hitigazságokat, így azt az eszkat. tételt is, hogy az ember „továbbél Krisztusnál”. Hogy a halál test és lélek elválása s főleg hogy a lélek számára a test „börtönéből” való kiszabadulás lenne, ezt a legújabb kat. teol. Biblián kívüli, hellén eredetű állításnak tartja, s az előző koroknál jobban figyelembe veszi, hogy a Szentírás nem dualista embertan alapján áll, hanem „egész emberben” gondolkodik, így a föltámadás-gondolat az elsődleges, a lélek ~a csak másodlagos teol-embertani kifejezés, amely ti. a kinyilatkoztatott igazságot az ókor szellemi örökségének szókincsébe öltöztette. Ezért az ember továbbélését nem úgy kell elképzelnünk, mint egyik összetevőjének, a léleknek a test nélkül való fönnmaradását, hanem mint az egész embernek célbaérését, léte végérvényessé válását. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a személy ~án belül nem beszélhetnénk a lélek továbbéléséről s így ~áról is, hiszen a lélek az ember „Istenre nyíló” képessége, „természetes” tehát, hogy ennek is ki kell teljesednie az örök életben. Sőt találhatunk érvet a lélek ~ára vonatkozóan is, hiszen ezt a végtelenre való nyitottságot nap nap után megtapasztalhatjuk időbeli létünkben is, elsősorban a szabadság élményében v. az igazság utáni olthatatlan vágyban. Mindez azonban nemcsak lelkünk ~át, hanem egész emberségünk Istenre-hangoltságát is igazolja. G.F.

KL II:252. - LThK X:525. - BL:540.