🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > H > halott
következő 🡲

halott (lat. mortuus): a →halál utáni állapot. A szó tulajdonképpen jelző, s csak az emberre alkamazható testi v. lelki értelemben. Testileg ~ a lelkét vesztett emberi test, lelkileg ~ a →halálos bűn állapotában lévő ember. Tág értelemben ~ az élettelenné vált táj, víz, eszme, nyelv, közösség, stb. Tévesen az elpusztult állatot (kutyát, macskát, papagájt) is mondják ~nak, ami a 20. sz. utolsó évtizedei előtt elképzelhetetlen volt. - A ~ eltemetése a vallástörténet kutatásai szerint minden kultúrkörben igen fontos és elmaradhatatlan tevékenység volt, az embert megillető tisztelet része. A ~ gonosztevő v. ellenség szándékos el nem temetése a kirótt büntetés részének, súlyos megszégyenítésnek számított. Antigoné, Szophoklész tragédiájának (Kr. e. 442) címszereplője a testvéri szeretet és az emberi méltóság becsületének hősies példája lett azáltal, hogy fivérét a halált is vállalva eltemette Kreon kir. tilalma ellenére. - A Szentírásban a temetetlen ~ a teljes pusztulás képe (Jer 16,4). Az ÓSz felfogásában a ~ olyan lény, akiben nincs éltető erő, elhagyta a lélek (nefes), ill. az élet lehelete (ruah), s így már nem képes az élők világában mozogni és láthatóvá válni (→halál). Izr. fiai tiszt-ben tartották a ~akat, a híres elődök sírja zarándokhely lett, de a ~ak istenítése ismeretlen a Bibliában (→kísértethit). Az egyiptomi mumifikálás sem volt szokás Palesztinában (vö. Ter 50,26: József). A holttestet illatszerekkel vászon lepelbe csavarták és rendszerint még a halál napján sírba helyezték; szarkofágot ritkán alkalmaztak (→temetkezés). A ~ további sorsát illetően az ÓSz mezopotámiai elképzeléseket tükröz. A ~ leszáll a →holtak országába, s ott árnyékként a porban és a sötétségben folytatódik a léte (→élet a halál után). Jóllehet az alvilág olyan ország, ahonnan nincs visszatérés (Jób 7,9), Istennek hatalmában áll a ~at visszahozni (→föltámasztás). A ~ állapotot Krisztus is magára vette, leszállt a holtak országába, de nem legyőzőttként, mint a többi ~, hanem győztesként, hogy szabadulást vigyen. A hívőknek a Krisztussal való közösség révén már polgárjoguk van a →mennyországban, ezért haláluk után beléphetnek oda. - Az elhunytak testével a föltámadásba vetett hitben és reményben tisztelettel és szeretettel kell bánni. A ~ eltemetése az irgalmasság testi cselekedeteinek egyike; megadja a tiszteletet Isten gyermekeinek, a Szentlélek templomainak. - A hullák boncolása bírósági vizsgálat v. tudományos kutatás céljaira erkölcsileg megengedett. A szervek ingyenes elajándékozása a halál után törvényes és érdemszerző lehet. Az Egyház megengedi a holttest elhamvasztását, elégetését, ha az nem jelenti a test föltámadásába vetett hit kétségbevonását (vö. CIC 1176). - Néprajz. A →haldokló körül minden teendő a nők dolga. Az 1930-as évek népszokása szerint mihelyt a halál bekövetkezett, a legközelebbi női hozzátartozó, valamelyik szomszédasszony, de rendesen az imádkozóasszony lefogja a halott szemét, pénzt v. e célra készített kerek cserépdarabot tesz rá (pl. Kis-Küküllő vm-ben). Felkötik az állát, markába pénzt szorítanak, s egyenesre kötik lábujjait. Majd meghúzatják a harangot, mely nem és kor szerint máskép szaggat. Meggyújtják az ablakban a 2 rozmaringtő közé tett gyertyát, letakarják a tükröt és az üvegezett képeket, hogy a ~ lelke meg ne lássa magát bennük; megállítják az órát, a házban minden alvót felköltenek, az istállókba és méhkasokba bekiáltják a halált, főleg a gazda és gazdasszony halálát. - Míg a legközelebbi ffi-rokon ünneplőbe öltözve a papnál, majd a kántornál jár, a búcsúztatóhoz szükséges adatok bejelentésére, a ~at lemossák, elégetik a fekvő szalmáját, ha ffi, megborotválják, megfésülik, az asszonynép bevásárolni indul. Közben megkezdődik a →siratás (gyakran fizetett →siratóasszonyokkal) és a →gyász. - A sok-sok szokás közül csak az általánosakat v. a nagyon föltűnőket soroljuk elő. A lemosóvizet a fal tövébe v. olyan helyre öntik, hogy senki bele ne léphessen és sárgaságba ne eshessék. A segítőknek és a nézőbe, „halottlátni” jövő közeli atyafiaknak, komáknak és a „fejtőlvalófa” csinálójának áldomást adnak. A koporsóbatétel a →csángóknál a pap, másutt a kántor és énekesgyerekek („dögészek”) jelenlétében történik; utána háromtálételes lakomát tartanak a halottasszobában, „az utolsó vacsorát”, mert ez az utolsó vacsora, amit a ~ jelenlétében költenek el. A kat. ~ kezét mellén összefogják, olvasóval összekötik, a ref-ok a test mellé nyújtóztatják. A koporsóbatétel itt-ott nagy siratással jár, s ugyanekkor végzik el azokat a varázsló cselekvéseket, melyekkel a ~tól való félelmet akarják távoltartani: háromszor ágyába dőlnek, a gyermekeket ágyára ültetik, a családtagokat a mosdatóasszony a szemfödél egy darabkájával körülfüstöli. A koporsóbatétellel megkezdődik a ~ meglátogatása, a „~látás”; a látogatók nem köszönnek; a ~at lábtól fejig végignézik, s 2 ujjukkal ballába nagyujját megszorítják, hogy álmukban se ijesztgesse őket. Búcsúznak a ~tól, dicsérgetik, örök nyugalmat kívánnak neki, vigasztalják a családtagokat, aztán köszönés nélkül távoznak; a látogatókat senki sem kíséri ki. A ~at egy percre sem hagyják magára, a fölfogadott énekesasszony állandóan mellette van, imádkozik és istenfaággal hajtogatja a legyeket, naplementekor azonnal letakarja, s a takaróra keresztet v. virágfüzért tesz (→ravatal). - A →halottidézés alapja az a hiedelem, hogy a ~akkal kapcsolatba lehet lépni, s azok nemcsak helyzetük, állapotuk felől tájékoztathatják az élőket, hanem hasznos tanácsokat is adhatnak. **

MN IV:252. - KEK 2300, 2301.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.