hatalom (lat. potestas): az →akarat képessége arra, hogy a személy a kitűzött →célt az adott körülmények között elérje, és az elért értéket meg tudja tartani, nehézségek ellenére is. - 1. Lényege. A létezők világában mindenütt tapasztalható egy belülről kifelé ható, érvényesülni akaró feszültség. Az élettelen világban mint →erő és →energia, az élőlényekben mint →ösztön jelenik meg és érvényesül szükségszerűen ható fizikai és biológiai törvények szerint. A személyek világában olyan képesség, mely által az ember a  kitűzött célt nem csupán akarni képes, hanem az adott körülmények között el is tudja érni, és az elért értéket folyamatosan meg tudja őrizni nehézségek ellenére is. Szükséges hozzá a körülmények ismerete, ezért mondható, hogy „a tudás ~”. - A ~ a →lét alapvető tulajdonsága, nem véletlen járulék. A ~ és a lét elválaszthatatlanul összetartozik. A létnek ~a van, a lét ~. Amenyiben lét, amennyire le tudja győzni a nemlétet, annyiban nyilvánul meg és érvényesül a ~a. Uakkor a létezőt, mivel korlátolt, véges és esetleges lényegében érinti a nemlét, és önmaga számára megmagyarázhatatlan és csodálatot kelt, hogy a lét legyőzi benne a nemlétet. A létező csak a lét ~a által létező, és annyiban hatalmas, amennyiben megvalósítja a létét. Annál hatalmasabb, minél sűrűbben és intenzívebben koncentrálódik benne a lét, és minél inkább legyőzi magában a nemlétet. -

2. A Szentírásban. A ~ mind az Ó- mind a ÚSz-ben főként isteni tulajdonság. Istennek végtelen ~a van. Az élő és személyes Isten hatalmas, ~mal cselekszik a világban. Izrael a maga történelmében találkozott ezzel a ~mal, Isten műveiben az Ő akaratának megvalósulását tapasztalta meg. Jahve ~a szabadította meg a szolgaságból. Hős harcos (Kiv 15,3), „nagy erővel és kinyújtott karral” (MTörv 9,29; 2Kir 17,36; Zsolt 77,15). Ő Jákob erőssége (Ter 49,24), Izr. sziklája (MTörv 32,4; 33,29), a Seregek Ura (3,24), de bármilyen félelemetes, az Úr soha nem önkényeskedik, ~a mindig igazságos és szentséggel teljes. - A hatalmas Isten hűségét és jóságát nemcsak életadó csodáiban mutatta meg, hanem elsősorban a →szövetségben, ő a dicsőség Ura (Zsolt 24). Izr. a szövetség Istenét a világ Urának is ismeri, de a →teremtéstörténet tanúsága szerint egészen másként, mint a mítoszok. Az élő Isten ő, aki hatalmas akaratával hívta létre a mindenséget, rajta kívül nincs más teremtő. Ő az Él Saddaj, a végtelen hatalmú (Ter 17,1; 35,11, 43,14). ~ának dicsérete ismételten felhangzik a zsoltárokban, a prófétáknál (Jób 26,5; Iz 40,12; Jer 32,17 Zsolt 29; 33,6; 80,11; 114). Jahve mindig Izrael menedéke és ereje (Zsolt 46,2; 86,16). - Isten abszolút ~áról, melyből a teremtés fakadt, az ÚSz is beszél (Lk 12,5, ApCsel 1,7; Róm 1,20, 9,21: a ~ szót is használja; Mt 6,25 és a Jel tartalmilag szól a ~ról). A gör. ÚSz a ~ jelölésére több szót használ: kratosz (többnyire maga a jelenlévő ~), iszkhüsz (a ténylegesen gyakorolt ~), exuszía (az akadályt nem ismerő ~), dünamisz (a cselekvő erő és képesség). Az isteni ~ elsősorban Jézus Krisztus üdvözítő művében mutatkozott meg. Az Ige a Szentlélek erejéből lett testté (Lk 1,35), telve volt erővel. ~mal beszélt és cselekedett (Mk 1,27; 4,41; Lk 4,36). Gyógyító erő áradt belőle (Lk 5,17; 6,19; 8,46; ApCsel 10,38); csodái ~mal teljes jelek (Mt 13,58; Lk 19,37; ApCsel 2,22). ~a az Atyától kapott telj~ (Jn 5,19.30; 9,33). Az Atyával való akarati egységéből fakad, hogy saját tekintéllyel beszél és cselekszik (Jn 10,18). Az Ő ~a exuszía (Mk 2,10; 11,29; Mt 9,8; Jn 17,2; Jel 12,10). Egész föllépése, cselekedetei, bűnbocsánata és ördögűzései a megjelent Istenország jelei. Ő az erősebb, aki az erőset, ti. e világ fejedelmét legyőzi és megkötözi (Lk 11,22). Isten ~a a maga művét →Jézus Krisztus föltámadásában (Róm 1,4; 2Kor 13,4), s ~mal és dicsőséggel történő visszatérésében (Mt 24,30; 2Tesz 1,7) teljesíti be. - Isten a maga ~át a végső időkben fogja Krisztus által teljesen föltárni, amikor megújítja a világot, s az embereknek részt ad a föltámadott Krisztus erejében és dicsőségében (Mt 22,29; 1Kor 6,14; Fil 3,21). Krisztus azonban mint megdicsőült Úr már a tört. folyamán tevékenykedik Egyházában. Jézus az ap-okat felülről erővel látta el, s ők nem puszta szóval, hanem a lélekben és ~mal hirdetik az evang-ot (Róm 15,19; 2Kor 12,12; Ef 3,7; 1Tesz 1,5). Ezért az evang. Isten üdvözítő ereje (Róm 1,16; 1Kor 1,18), s a közösségben a →hit és a →kegyelem ereje működik (1Kor 2,5; Jak 1,21; 2Pt 1,3).

Krisztus az ap. igehirdetés szerint a halhatatlan élet erejéből pap (Zsid 7,16) v. „Isten ereje és bölcsessége” (1Kor 1,24). A megváltás műve kinyilvánítja Isten fölfoghatatlan ~át, mely tökéletesen megvalósítja Isten ígéreteit (Mt 22,29; Róm 4,21; Zsid 11,19), s neki minden lehetséges (Mt 19,26). Ezért magasztalja az ősegyház himnusza Isten mérhetetlenül nagy ~át és Krisztusban megmutatkozott nagyszerű erejét (vö. Ef 1,19). - A Szentírás az ember ~áról is beszél, aki nem önmagától, hanem mint Isten képmása rendelkezik ~mal. Isten rábízta a teremtmények fölötti uralmat (Ter 1,26; 9,7; Zsolt 8,6), és személlyé tette, hogy szabadon és önhatalmúlag tudjon engedelmeskedni. A Zsolt szerint Isten az ember ereje (59,10; 84,8). Az ember ~a exuszía, Istentől kapott fölhatalmazás, szabadság az önrendelkezésre. E minőségében kapcsolódik az emberi társad. rendjéhez alá- és fölérendeltségi viszonylatokban (Lk 12,11; 20,20; Jn 19,10; Róm 13,1; Tit 3,1). E természetes emberi ~ról a Szentírás kifejezetten és részletesen nem beszél, inkább a szabadsággal való visszaélésről szól, mely az embert szolgaságba hajtja. A bűnnek és a halálnak ~a van fölötte, az ember rabszolgaként szolgál a világ elemeinek, olyannyira, hogy még az isteni törv. is „a bűn ereje” lesz számára (Róm 6,19; Gal 4,3; 1Kor 15,56). Az igazi szabadság és az önálló ~ az embernek csak Krisztus üdvözítő műve által lesz osztályrésze. Ahogy a közösség Krisztus erejéből birtokolja a szabadságot és a teljhatalmat, az egyes hívőket is a hit és a keresztség „hatalmazza föl arra,” hogy Isten gyermekei legyenek (Jn 1,12; Jel 22,14). A ker. élet a Szentlélek erejében valósul meg, ez teszi lehetővé erőteljes megnyilvánulásait (Róm 15,13; Ef 1,19; 3,14; Fil 4,13). Isten kegyelme az ember számára új lehetőségeket jelent. Isten ~a mutatkozik meg az emberi gyöngeségben (2Kor 4,7; 12,9). A ker. ember „kegyelemmel és erővel telve” (ApCsel 6,8) tudja nyújtani életének hatalmas tanúságát; „már ízleli az eljövendő világ erőit” (Zsid 6,5).

- 3. A ~ fajtái. Amint a létnek, úgy a ~nak is fokozatai vannak. a) A természetben egyszerűen jelen van a ~, s megjelenik mint egyszerűen létező, ellenálló vagy nyugvó ~. A keletkezés és változás folyamataiban mutatkozik meg. Több ~ találkozásakor erősítik, alakítják v. korlátozzák és legyőzik egymást. E folyamatokban a ~ úgy jelenik meg, mint a keletkezés, növekedés, beteljesedés „lehetősége”, képessége. De ugyancsak a ~ mutatkozik meg a megvalósult tényben is. Arisztotelész dünamiszról és energeiáról, Szt Tamás potentiáról és actusról beszélt. Plátón az éroszban látja a különálló dolgokat egyesítő erős ~at, Szt Ágoston szerint a lét minden szintjén egy hatalmas akarat érvényesül. A skolasztikusok szerint minden létezőnek megvan a maga természetes hajlandósága, melyet a megfelelő vágy vezérel. Nietzschénél a „~ akarása” az élet erős igenlése. - A természet körében e kijelentések csak analóg értelműek, mert bármilyen ~ lakik is egy létezőben, az nem vesz róla tudomást. Önmagával szemben gyenge ~ról van szó, mert hordozója nem rendelkezik a tulajdon létével. - b) A személy ~a. Amikor a létező öntudatos, mint az ember, és szabadon rendelkezik önmagával, a ~ sajátos formát ölt. Mivel az ember személy és rendelkezik a létével, a ~at is kedve szerint, szabadon gyakorolja. A ~ és a szabadság összetartozik, egymásra vannak rendelve. A ~ a szabadság feltétele, a szabadság viszont a ~ kiváltságos módja. Ha az embernek le kellene mondania a ~ról, a szabadságát veszítené el. Az emberi ~ határai ott húzódnak, ahol a léte végződik. Már csak ezért is felülmúlja az egész természetet, mert szabadon érvényesítheti és feladhatja a létét, ~a van a létre és nemlétre, ~a van a gyengeségre. Amikor azonban akarata a környezete felé fordul, ~a alá vonja. Nemcsak a birtoklás és az uralkodás, hanem a tapasztalás és a tudás is ~. Az élet minden mozzanatában, amikor az ember törekszik a dolgokra, v. éppen lemond róluk, megmutatkozik, hogy ~a van fölöttük. A legszemélyesebb megnyilvánulásban, az →én-te kapcsolatban is megmutatkozik a ~, mert e találkozás ~ak találkozása. Az ember a maga szabadságával olyan valóság, ami hat a másik emberre, uakkor a másik is hat őrá. A szabadság minden megvalósulása korlátozza a másik ~át, amely ~ v. önként, v. ha ellenállni nem tud, önkéntelenül igazodik hozzá. Itt elsősorban nem a rosszakaratú erőszakról van szó, hanem a személyes kapcsolatok sokféle formájáról, melyekben mindenki birtokolja és gyakorolja a maga ~át. A rábeszélésben és meggyőzésben, tanácsadásban és példában, tiszteletben és dicséretben, igazságosságban és szeretetben, sőt még az alázatban és önzetlenségben is a ~át gyakorolja a cselekvő személy. Mindezek a ~i találkozások döntéseket tételeznek föl és kockázatokkal járnak. - c) A közhatalom. Amikor a személyek közösséget alkotnak, a ~ összegződik: az egyes személyek élete a közösség kereteiben zajlik és sajátjává teszi a közösség életét és tevékenységét. A csoportnak, bárhogyan jött is létre, mindig megvan a maga ~i szerkezete, benne a ~at egy kis mag birtokolja, melynek kényszerítő ereje van és a csoport tagjai önként elfogadják. Ez a társadalmi ~ v. közhatalom az egészen sajátosan emberi ~, sőt a ~ lényegi megjelenése a világban. Osztályok, népek, csoportok és hasonló közösségek a hordozói e ~nak; mint törekvő és cselekvő közösségek ~at sugároznak, találkoznak más ~akkal, és erejükkel mozgatják a történelmet. - d) A legnagyobb ~ Istené, mert tudása mindenre kiterjed (→Isten mindentudása) és akarata korlátlanul érvényesül minden művében (→Isten mindenhatósága). Mivel azonban Isten nem akarta magának fönntartani az összes ~ gyakorlását, minden teremtményének megjelöli azokat a feladatokat, amelyeket természetének képességei szerint végezni tud. Így lesz Isten a forrása minden emberi ~nak. - e) Az Egyházban: →egyházi végrehajtói hatalom, →egyházkormányzati hatalom.

4. A ~ és akadályai. Ha az akarat útjában a cselekvő személy adottságai állnak, a ~ úgy jelenik meg, mint →önuralom az ösztönök fölött és tehetség az adottságok alakítására. Ha a természetben merülnek föl akadályok, a ~ a természet fölötti uralmat jelenti a technika révén. A legfőbb akadályt a többi ember akarata jelenti, amit a személynek mint társas lénynek tekintetbe kell vennie. Mások akarati ellenkezésének legyőzésében mutatkozik meg a köz~, ami hozzátartozik minden közösséghez a családtól mindenféle gazd., pol., kulturális szervezeten át az →államig és az →Egyházig. - A közhatalom lényege szerint azt a rendet, annak a célnak megvalósítását akarja, amiért egy-egy közösség megalakult. Amikor egy közcél megvalósítása csak több ~ összeütközése által lehetséges, s az erősebb ~ fizikai eszközökkel (a tőke, a termelés és munkahelyek fölötti rendelkezés, a pol. kulcspozíciók birtoklása, fegyveres beavatkozás) érvényesíti akaratát, a közhatalom →erőszakot tesz a külsőleg alul maradt gyengébbel szemben. Amikor azonban a cél megvalósítása közmegegyezésen és a rendért felelős iránti bizalmon, →tekintélyen alapul, a köz~ alatt élők szabad →engedelmességgel rendelik alá magukat. - Egy huzamosan megmaradó közcél, ill. rend maga is ~, így beszélhetünk az →erkölcs v. a →szokás ~áról. Az iránta való engedelmesség az „ahogy szokás” elfogadásában nyilvánul meg. De még az olyan közösség sem mondhat le a ~ fizikai eszközeiről, melyben a ~ tekintélyen alapul, mert a belső felforgatás és a külső támadás veszélyének állandóan ki van téve. Ezáltal a köz~ a tekintély és az erőszak labilis egyensúlyának biztosítására törekszik, és ez az uralkodás. -

5. A ~ erkölcsi értéke. A ~ önmagában erkölcsileg közömbös, nem jó és nem rossz: minőségét attól kapja, aki él vele. Maga a ~ra törekvés jó, mert az ember istenképisége mutatkozik meg benne az uralkodásra szóló parancsnak megfelelően (Ter 1,28-29). Rosszá válik a törekvés a ~ gyakorlására, ha a cél, amit megvalósít, nem illeszkedik az erkölcsi rendbe, azaz sérti az isteni törvényt és mások szabadságát. Az ilyen hatalom valójában →hatalmaskodás, mely erőszakot vesz embereken és dolgokon egyaránt, s a „hatalmi politikában” és a „hatalmi államban” testesül meg. - A ~ birtokosai ki vannak téve a kísértésnek, hogy kíméletlenné, személytelenné, gátlástalanná váljanak. Ezért mindig feladat a ~ fölötti uralkodás. A ~ csak akkor tartható féken, ha korlátozza az erkölcsi alapokon álló →jog, a személyi méltóságból fakadó szabadság , s nem egy kézben van, hanem megosztott (→hatalmi ág) és a kisegítés elvéhez igazodik (→szubszidiaritás). - Sajátos nehézség, hogy a gazd. és pol. ~ mindig támadóan lép föl a ~ egyéb viselőivel szemben, uakkor természete szerint közcélok megvalósítására van rendelve. Ez az elesett emberi természetből (→áteredő bűn) fakadó állapot csupán a ~ fékentartásával nem oldható meg. - 6. Az  ikgr-ban a ~ jele a fölemelt →kéz. _nbsp; **

GH VI:61. - HtG II:98. - SRS 37. - VS 101. - KEK 1884.