humanizmus (lat. humanus, 'emberi' szóból): műveltségi irányzat, mely az embert a szellemi és erkölcsi kiművelés, a →humanitás kibontakoztatása által akarja jobbítani. -

1. Szómagyarázat. A ~ szó 1808: a humanitásra törekvő pedagógiát jelöli, szemben a →filantrópia pedagógiájával (korábban ebben az értelemben a humanus és humanitas kifejezéseket használták). Niethammer szerint a ~ mindent magában foglal, ami az ember magasabb rendű természetének kialakításához szükséges, épp emiatt nem menthető föl az egyoldalúság és a túlfeszítettség vádja alól. A ~ szó ált-sá vált értelmét 1859: G. Voight fogalmazta meg: eszerint a ~ szellemtörténeti korszak és lelki magatartás, mely az újkor humanitásra törekvését az ókori görögök és rómaiak példájával magyarázza. A ~ szót a 3 korszakra alkalmazva beszélünk: a) reneszánsz ~ról, b) (18-)19. sz. új ~ ról, c) 20. sz. ún. harmadik ~ról. A ~ végül pragmatikus, nemzeti, technikai, egzisztencialista, perszonalista, ker. stb. ~okra bomlott, a szó eredeti értelmétől eltávolodva. -

2. Története. Az ókori Róma és a reneszánsz ~a. „A humanitas kifejezetten a római köztársaság korában lett első ízben a megfontolás és törekvés tárgya”. (Heidegger: „Levél a humanizmusról”). A homo humanus, az 'emberies ember' a római polgár, akit a műveletlen homo barbarusszal (→barbár) ellentétben a római virtus és (a rómaiak által ismert kései formájában) a görög paideia (→nevelés) nemesít. - Kb. a 19. sz. óta a ~ a „sötét” →középkor és a „felvilágosult” →újkor közötti átmeneti kor. Egyre inkább kérdéses azonban, hogy ez az átmenet vajon mennyire volt drámai, és a hangsúlyozott ellentét mennyire igaz. A kk. századaiban ugyanis már megtalálható az, amit az újkor jellegzetességének tartottak, másrészt mai tudásunk szerint az újkor semmivel sem kevésbé sötét, mint az azt megelőző századok voltak. - A szellemtudományok Burkhard óta a modern műveltségi tudat kezdetét a reneszánsz (újjászületés) ~ában látták. A ~ nemcsak tört. jelenség, hanem szellemi magatartás is, mely szerint az embert a műveltség teszi emberségessé (humánussá). Ennek a műveltségnek eszményképét a ~ a görög-római antik műveltségben véli megtalálni. Ez indokolja az antik kultúra újjászületését, a reneszánszt. Minden lehetőséget mozgósítani kell ennek az eszményképnek megvalósítása érdekében. Akár a Szentírásról, akár Ezópusz fabuláiról, akár az egyházatyákról v. Euripidész drámáiról v. Sallustius tört. elbeszéléseiről van szó, mindez egy célt szolgál: az emberséges ember kialakítását. Ezért mindezt közkinccsé kell tenni: le kell fordítani és ki kell nyomtatni. →Erasmus így fogalmazott: „Azt szeretném, ha a legegyszerűbb ájtatos asszony is olvashatná Pál apostol leveleit. Hogy minden nyelven hozzáférhető legyen ez a tanítás. Hogy a paraszt erre gondoljon, ha szánt, a takács ezeket az igéket mormolja, miközben sző, hogy a vándorlegény ezzel kurtítsa meg hosszú vándorútját.” Jellemző, hogy ugyanazon szerzők fáradoznak a bibliafordítás, nyelvtan összeállítás és Ezópusz fabuláinak fordítása körül (Sylvester János, Pesti Gábor). A beszédművészet az emberséges ember nevelését szolgálja: orator perfectus - vir bonus (Cicero, Quintilianus). - Az arisztotelészi hagyományok ápolása mellett jelentkezett a →platonizmus és →neoplatonizmus újjászületése, amit a Marsilio Ficino (1433-99) által Firenzében alapított akadémia fejlesztett. Neoplatonikus elemek, kabala, hermetikus okoskodás egyaránt hatással voltak annak az új emberképnek a kialakítására, amely Pico della Mirandola: De hominis dignitate (és nyomán Laskói Csókás Péter: De homine magno) c. művében körvonalazódott: az ember maga határozza meg helyét a teremtmények lépcsőjén. - A reneszánsz ~ képviselőit és mecénásait mindenekelőtt a pápák sorában kell keresnünk: V. Miklós, II. Pius, IV. Sixtus, II. Gyula, X. Leó. Tehát a „katolikus=műveletlen - protestáns=művelt” szembeállítás alaptalan (Luther és Melanchthon a Szentírás nevében éppúgy elutasították →Kopernikusz elméletét, mint a hivatalos kat. álláspont). - A ~tól nem idegenek a reform-gondolatok, és így összefügg a reformációval (nemzeti színezetű változata a Róma-ellenes hangulatot is táplálta). Ugyanakkor a →trentói zsinat (1545-63) vezéregyéniségei között is találunk kiváló humanistákat: Contarini, Morone, Pole Reginald (két kiváló humanista vértanú lett: Fisher János és Morus Tamás). - Erasmus szerint a philosophia Christi magában foglalja a műveltséget és a jámborságot egyaránt. Az Egyh. reformjában fontos szerepe van a prédikáció reformjának, ezért tartja fontosnak a teol. tanulmányokat a Szentírás és az egyházatyák ismerete alapján. Nicolaus →Cusanus (1401-64) az Egyh. reformját a tagok reformjától várta, a humanista eszményképnek megfelelően. -

Az új ~ (19 sz.) és a harmadik ~ (20. sz.). A gör-róm. humanitás eszméjét a tört-tud-ok 19. sz. fejlődése ismét előtérbe hozta. Vele együtt megerősödve jelentkezett a 15-16. sz. törekvése is, hogy az ember aktív, megismerő alanyként szabaduljon meg az egyh. v. a fil. tanítások kötöttségeitől, s egyfajta szellemi egyenjogúsítással önálló, „egyetemes ember” (ol. uomo universale) legyen. Az új~ (képviselői főleg a ném. klasszikusok: Herder, Humboldt, Goethe, Schiller, Hölderlin), az antik eszmény, az egyéni képzés közp. szerepében mutatkozott meg, amihez szaktud., főleg fil. érdeklődés társult (Kant, Fichte). Ez a korszak vetette meg a legújabbkori embertan, nyelv- és képzéselméletek alapjait. -

A →marxizmus általánosságban elfogadta a humanista törekvéseket, a hagyományos ~t azonban a polgári társadalom jellemzőjének tekintette, ezért azon túl kívánt lépni, valamiféle „kiteljesedett ~” felé, amely az 'osztály nélküli társadalomban' valósulna meg. Karl Marx (1818-83) a társad. viszonyok forradalom által történő megváltoztatásával akarta biztosítani az ember számára a méltóságának megfelelő életet. A forr-ak azonban nem bizonyultak megfelelő, s még kevésbé humánus eszköznek: távolról sem eredményezte egyetlen forr. sem az ember humanitását, inkább a hatalomra került réteg további terrorakcióit. A kollektivista társadalom pedig, a tört. tapasztalatok szerint éppen a ~ tekintetében (pl. emberi jogok) igen sebezhető. Az ort. marxizmus és a ~ valójában egymást kizáró irányzatok, mert a marxizmus számára az ember nem alanya a tört-nek, hanem csak a társad. egész egyik járuléka: a tört. valódi főszereplője számára a gazd. folyamatok. Idővel a marxista táboron belül bizonyos ~ felé hajló igyekezetek voltak tapasztalhatók (Blochnál a remény, utópia; Lukács Györgynél az esztétika; a jugoszláviai Praxis-csoportnál a tevékenység, a frankfurti isk-ban a kritikus teória: „az egészen más utáni vágy”, „hatalommentes kommunikáció”). - Nietzsche (1844-1900) Übermensche és Heidegger lételemzése (majd őt követve Jaspers [1883-1969] határhelyzetei és sifrái) a metafizikának minősített humanitástól eltérő, de közelebbi meghatározásában nem egyértelmű ~t kínál. - Az ateista ~ másik nagy ága a kritikai v. egzisztencialista ~. Heidegger (1889-1976) nemcsak a metafizikák, hanem a ~ok végét is hirdette, mivel ezek mindig valamiféle általános emberi lényeggel számolnak. Ez a megállapítás jelölte ki az egzisztencialista ~ irányát. Sartre (1905-80) is elvetette az ált. „lényeget” (s vele a ker., marxista v. bármely más ~t). A ~ célját abban látta, hogy az embert eljuttassa teremtő szabadsága megvalósítására. Az alany nem körülhatárolt „hely”, hanem az önfölülmúlás folyamata, valamiféle öntranszcendentálás. Az egyedüli „erkölcstelen” ennek el nem fogadása. Az egzisztencializmus ~a tehát a végsőkig kitágított én már-már vallásos tisztelete; az ellenkező pólus Lévi-Strauss (1908-) →strukturalizmusa, mely épp az alanyiság szétrombolására, az én kiszorítására törekszik. - A fr. egzisztencializmus ~a szerint tehát az életnek nincs a priori értelme, az ember feladata, hogy értelmet adjon neki a választás (döntés) és az elkötelezettség által. A fil. egyetlen problémája az öngyilkosság; lázadni minden ellen, ami ellenkezik a humánummal; óvatosság (a hóhérok is humanistáknak tartják magukat); a ~nak a tört-ben, de nem a tört. által kell megvalósulnia (A. Camus). A humanizált természet és a naturalizált ember fontos, de a cél az emberek közötti szociális kapcsolat: egy társad. értéke azonos az azt alkotó emberek közötti kapcsolat értékével; a humánus társad. tapasztalati folyamat célja, amelyről feltehető, hogy az embertelenség kiküszöböléséhez vezet (Merleau-Ponty).

3. A keresztény ~ főbb vonásait a II. Vat. Zsin. a Dignitatis humanae-ban, s főleg a →Gaudium et spesben dolgozta ki. Ez a ~ elfogadja az ember alany-voltát, de annak gyökerét az ember →istenképiségében látja; elfogadja az ember szabadságát, de rámutat, hogy ez nem abszolút szabadság, hanem a tárgyi értékek megvalósítására szólító. A ker. ~ ugyanis Jézus Krisztusban, a valóságos Istenben és valóságos emberben gyökerezik, Őrá irányul, Ő a célja. Ezzel kiküszöböli azt a helytelen értelmezést, mely szerint a kereszténység csak ~ (→megtestesülés, →főparancs, →ember, →eszkatológia, →élet, →emberi méltóság). Az ember misztérium: éppúgy mint Isten (akinek képe és hasonlatossága), felfoghatatlan, kimondhatatlan, nem manipulálható, nem lehet eszköz, csak cél. - A krisztusi (keresztény) tanítás középpontjában az embert üdvözítő Isten és az Isten által üdvözített ember áll. Az ember végső célját és rendeltetését csak a helyesen értelmezett (már most kezdődő) eszkatológia tudja helyes megvilágításba helyezni; ellentétben az utópisztikus v. szektaízű →kiliazmussal és pesszimista →nihilizmussal. R.Z.-Cs.I.

Memoriae ungarorum qui in alma condam Universitate Viteberggensi a tribus proxime concludendis seculis studia in ludis patriis coepta confirmarunt. Ioannis Ladislai Bartholomaeides. Pest, 1817. - Dankó József: Joannes Sylvester Pannonius (Erdősi) Leben, Schriften und Bekenntniss. Bécs, 1871. - Erdélyi János: Bölcsészet Mo-on. Bp., 1885. - Bloch, Ernst: Geist der Utopie. H.n., 1918. - Uő: Das Prinzip Hoffnung. 1954/57. - Veress Endre: A páduai egyetem mo-i tanulóinak anyakv-e és iratai. Bp., 1925. - Nietzsche, Friedrich: Zarathustra. Ford. Fényes Samu. Bp., 1907. - Rahner, Karl: Hörer des Wortes. 1941. - Lubac, Henri de: Le dráme de 1' humanisme athée. Párizs, 1945. - Sartre, Jean Paul: L'existentialisme est un humanisme. 1946. - Balthasar, Hans Urs von: Prometheus, Studien zur Geschichte des deutschen Idealismus. 1947. - Jedin, Hubert: Geschichte des Konzils von Trient. 1-2. köt. 1950, 1957. - Bibliotheca Hungarica Antiqua. I. Bp., 1960. (Varjas Béla: Kísérő tanulmány Sylvester János Újtestamentumának fakszimile kiadásához.); X. Bp., 1979. (Kurcz Ágnes: Kísérő tanulmány Baranyai Decsi János Az Caius Crispus Sallustiusnak két históriájához) - Metz, Johannes Baptist: Christliche Anthropozentrik. München, 1962. - L'opera e il pensiero di G. Pico della Mirandola. Firenze, 1965. (Angyal András: Tradizione neoplatonica e umanesimo ungherese; Tardy Lajos: Aspetti della fortuna di Pico nella cultura ungherese. Petrus Monedulatus Lascovius.) - Maurer, Wilhelm: Der junge Melanchton zwischen Humanismus und Reformation. Göttingen, 1967/69. - Lukács György: Az esztétikum sajátossága. 1-2. köt. Bp., 1969. - HWPh III:1218. - Mérleg 1972/1:38. (Karl Rahner: Teol. és antropológia); 1975/4:354. (Hans Urs von Balthasar teol-ja); 1984/3:266. (Antropológia - teol. távlatból); 1985/3:242. (Pannenberg: Vallás és emberi természet); 1994/4:392. (Metz: Rahner az emberért) - Adamczewski, Jan: Nicolaus Copernicus and his Epoch. Warszawa, 1972. - Coreth, Emerich: Was ist der Mensch? Innsbruck, 1973. - Fichte, Johann Gottlieb: Az ember rendeltetése. Ford. Kis János. Bp., 1976. - Kantzenbach, Friedrich Wilhelm: Auskunft über Philipp Melanchton. München, 1980. - Pannenberg, Wolfhart: Was ist der Mensch? Die Anthropologie der Gegenwart im Lichte der Theologie. Göttingen, 1981. - Uő: Anthropologie in theologischer Perspektive. Uo., 1983. - Reneszánsz etikai antológia. Bp., 1984. - Haubst, Rudolf: Nikolaus von Kues - „Pförtner der neuen Zeit”. Trier, 1988. - Bolberitz, Pál: Philosophischer Gottesbegriff bei Nikolaus Cusanus in seinem Werk „De non aliud”. Leipzig, 1989. - Heidegger, Martin: „...Költőien lakozik az ember...”. Levél a ~ról. Bp-Szeged, 1994. - Huizinga, Johann: A középkor alkonya. Bp., 1996. - Uő: Rotterdami Erasmus. Uo., 1996. - Beckmann-Honnefelder-Schrimpf-Wieland: Philosophie im Mittelalter. Hamburg, 1996:269. (Marquard, Odo: Neuzeit vor der Neuzeit? Zur Entdramatisierung der Mittelalter-Neuzeit-Zäsur.) - Maritain, Jacques: Az igazi ~. Egy új ker. társad. evilági és lelki vonatkozásai. Sárospatak-Bp., 1996. - Weiss János: A Frankfurti Iskola. Bp., 1997. - Szilády Áron: Kísérő tanulmány Pesti Gábor 4 evangéliumának fordításához. Uo., 1997. - Rüssel, Herbert Werner: Keresztény ~. Ford. Tolnai Gábor. Uo., 1997.