individualizmus (a lat. individuum, 'egyén, egyed' szóból): szociálfilozófiai irányzat, amely a társadalmat az →egyed felől közelíti meg; a 18. és a 19. századi →liberalizmus szemlélete az →egyén és közösség kapcsolatáról. - Az egyén az egyetlen valóság, önmagában teljes és önmagának elégséges, mindene megvan, hogy kibontakozhasson. Az ~ emberképe a mindenki mástól elszigetelt, énközpontú, öntörvényű ember. Elveti az ember közösségi természetét, sőt a személyes kapcsolatok révén létrejövő közösségek lehetőségét is. Legfőbb törvénye az önfenntartás, legszentebb joga a →szabadság. Az ember nem a természete szerint társas lény, hanem csak az emberekkel való kapcsolatai által válik azzá. A közösség az emberek kölcsönös kapcsolatainak az összessége, fogalmi képzet, az egyénektől független realitás nélkül. A társadalom közmegegyezés, szerződések eredménye; másodlagos képződmény, az ember csak akkor valósíthatja meg önmagát, ha függetlenné válik tőle. Az ~ jellemzője az állam-ellenesség, az individuumok szabadságára való törekvés. A közösség kizárólagos célja ennek megfelelően az egyének jólétének az elősegítése. A közjó sem más, mint az egyéni javak összessége. A közösség jogai az egyénekkel szemben csak látszólagosak, nem többek, mint az egyének engedményei, amelyekkel a közösség szolgálatait mintegy megfizetik. A közösségi élet az egyéntől áldozatot kíván ugyan, de ez csak befektetés arra a célra, hogy az egyén a közösség közreműködésével a lehető legnagyobb hasznot érje el. Az ~ ellentéte a →perszonalizmus. - Ismeretelméleti gyökere a késő skolasztika →nominalizmusa. Ez elvetette az egyedi ember tudatán kívüli lét- és eszmevilágot, és a jelenségek birod-át állította középpontba. Ezzel kiszakította az embert a kozmikus összefüggésekből, létét elszigetelte, atomizálta. Ez a bölcseleti ~ folytatódott a reneszánszban (vö. Machiavelli államelmélete), a →reformáció bizonyos tendenciáiban (pl. hogy az egyes ember üdvössége nem függ a többiek, így az Egyh. üdvközösségétől), a felvilágosodásnak szintén nominalista fil-jában (vö. →Hobbes államelmélete), majd a fr. forr. s az azt követő idők humanista demokratizmusában, végül az →egzisztencializmus egyes szélsőséges irányzataiban. Utóbbiakban az ~ életrekeltője már inkább a szélsőséges kollektivizmustól és totalitarizmustól való félelem. - A ker. emberkép és az →Egyház szociális tanítása elismeri az ember egyediségét, alanyiságát, de alapvető társra-irányultságát is. Középpontba nem az individuumot, hanem a személyt állítja, amely egyed fölötti →én-te kapcsolatban nyitott a tárgyi létrend felé. Az ember szabadsága nemcsak a valamitől való függetlenség, hanem a valamire való szabadság is, ti. szabadság (képesség) az értékek megvalósítására. - Mindazonáltal az ~ a →vallásosság torzult formáiban is fölismerhető: a közösségtől elszakadt, egoizmusba fordult, az Istenben csak a saját örömét és hasznát kereső lelkiségben. **

LThK V:653. - VS - Muzslay 1993:102.