indukció (a lat. inducere, 'rávezet' szóból): az egyediből az általánosra történtő →következtetés. - A kifejezés Cicerótól származik, de már a →görög filozófiában is szerepel. Arisztotelész szerint a →következtetés az általánosból halad az egyes felé (→dedukció), az ~ (gör. epagogé) az egyestől halad az ált. felé. Az ~ tapasztalt esetekből indul ki, ezért szemléltetőbb, könnyebben érthető, mint a →szillogizmus, melynek bizonyító ereje ugyanakkor kétségtelenebb. Az ~ és a szillogizmus közti különbség lényege a logikai struktúra szempontjából a középfogalom különböző szerepében áll. Míg a szillogizmusban a középfogalom azt igazolja, hogy az alsó fogalom a felső fogalom alá tartozik, addig az ~ az alsó fogalom által azt bizonyítja, hogy a felső fogalom a középfogalmat megilleti. Ott használjuk, ahol még nem ismerjük a középfogalmat, vagyis a sok egyes esetben ugyanazon eredményt létesítő okot. - A →skolasztikusok szerint is az ~ elengedhetetlen mind metafiz. elvek, mind mat. axiómák megfogalmazásához. Az ~ fogalma később jelentésváltozáson ment át, ma már azonos jelentésű az empirikus (tapasztalati) ~val, amely nem alany és állítmány összefüggésének fölismerésén, hanem ismétlődő egyedi tapasztalatokon alapszik. Tökéletes ~ azonban (mely minden lehetséges eset számbavételére épül) csak kivételes körülmények között jöhet létre. A termtud. nem tökéletes ~val dolgozik, azaz a tudósok több esetből szűrnek le ált. törv-szerűséget. Hogy milyen jogon teheti meg ezt, ez már fil. probléma. Sem az egyes tud-ok a maguk módszereivel, sem a mat. valószínűség-elmélet nem oldják meg ezt a kérdést. Az, hogy törv-szerűségeket mondunk ki, végső soron a világ elgondoltságára épül, az ismétlődő esetekben megmutatkozó föltételes szükségszerűség a föltétlen szükségszerűre, ti. Istenre utal. Cs.I.

Kecskés 1943:126. - LThK V:663.