istengyermekség: 1. a vallástörténetben az →istenektől nemzett emberek (Akhillész, Héraklész, fáraók) állapota. A →sztoikusok panteista értelemben mondták az embereket az istenek gyermekeinek. A →misztériumvallások →eksztázisban megélt lelki újjászületésről beszéltek, amelyben a beavatottak az istenség gyermekeivé váltak (→eleusziszi misztériumok). Hasonlóan magyarázták a gnosztikusok is az újjászületést. - 2. az ÓSz-ben elsősorban Isten népének (vö. Kiv 4,22; Oz 11,1), s csak közvetve az egyes embereknek Istenhez való viszonya. A Kiv 4,22 Izr-t úgy tekinti, mint Isten elsőszülött gyermekét, összehasonlítva a fáraó elsőszülöttével. Azóta az ósz-i vallásban közp. gondolat marad az, hogy Izr. népe Isten fogadott gyermeke, de itt szabad kiválasztásról, szöv-ről és örökbefogadásról van szó, nem úgy, mint a mitológiákban. Hitetlenség, bálványimádás miatt Isten eltaszíthatja magától a népet, és bűnbánata után visszafogadja (Jer 12,7; Oz 11,8). A fogság utáni írásokban (Mal 3,1; Bölcs 2,18; 5,5) az ~ már úgy szerepel, mint áldás, mint az üdvösség ígérete, amelyben az igazak a messiási korban részesülnek. - 3. Az ÚSz-ben már a megigazult egyedi személyre vonatkozik a megjelölés. A kiváltságot Jézus Krisztus szerezte meg, s az valójában nem más, mint részesedés az ő istenfiúságában. A szinoptikusoknál az ~ eszkat. adomány (Mk 5,9), amit az üdvözültek a föltámadásban kapnak meg, de előfeltétele a szeretet törv-ének gyakorlása (Mt 5,9). Pál ap. az Ábrahám fiai fogalom mintájára alakította ki az ~ teol-ját. Az Atya Jézus Krisztusban választott ki bennünket erre a hivatásra (Ef 1,5; 5,1). Az ő érdemei miatt a törv. szolgáiból Isten gyermekei lesznek, és ezzel megkapják az igazi szabadságot (Gal 4,5). A gyermekké fogadást a Szentlélek valósítja meg szellemi és kegyelmi módon a keresztségben (Gal 3,27), s az ő segítségével nevezzük Istent Atyának. Krisztushoz hasonlóvá válunk, és meg kell tagadni a →test cselekedeteit. A fogadott gyermek egyúttal örökös is, s maga a Szentlélek az örökség foglalója (Róm 8,17). János írásaiban a nyelvi megkülönböztetés is megvan: Jézus a Fiú (hüiosz), mi pedig a gyermekek (teknon). Az ~ a hívő állapotának igazi jellemzője. A kegyelmi átalakulást az mutatja, hogy „Istenből születtek”. Nem a term. módján, hanem a Szentlélek kegyelmi hatására. Az újjászületés vízből és Szentlélekből történik (Jn 3,5), de egyelőre rejtett módon, és csak Krisztus megjelenésekor lesz nyilvánvaló, hogy mivé lettünk (1Jn 3,2). Az ~ megmutatkozik az erkölcsi magatartásban, az örömben (1Jn 3,1), a hitben (5,1), az igazságosságban (2,29) és a szeretetben (4,7; 5,1). - 4. Dogmatikailag az ~ a megszentelő kegyelem legnagyobb hatása. A megigazulásban a hívő ember Isten fogadott gyermeke lesz és jogot kap a mennyei örökségre. Az egyhatyák a termfölötti jelleget azzal hangsúlyozták, hogy valamilyen istenivé válásról (theoszisz) beszéltek, sőt olykor azt mondták, hogy az ember Krisztussal eggyé válik az Atya előtt a fiúságban. Újjászületésünk és örökbefogadásunk hasonlít a Fiú megtestesüléséhez, s ez a gondolat nagy hatással volt a kk. misztikára (Bonaventura, Eckehart). A 4. sz-tól kezdve az atyák még arra is hivatkoztak, hogy a Fiú és a Szentlélek istenségének bizonyítéka a mi fogadott gyermekségünk: azáltal tapasztaljuk meg kiváltságunkat, hogy a Fiú és a Szentlélek bennünk lakik. Ez a kegyelmi kiváltság egyébként közbeeső állapot a teremtményi szolgaság és Krisztus fiúsága között. A skolasztikus teol. az egyes mozzanatokat is kiemelte: a mi ~ünkben az idegen személy örökbefogadásáról van szó, aki eddig nem tartozott a családba, ezért új állapota ingyenes ajándék és termfölötti aktus, de benne van az ember szabadakaratú beleegyezése és a hit kifejezése. Más részről benne van az Atya elkötelező szeretete is. Az emberi örökbefogadás csak jogi aktus, a kegyelmi örökbefogadással együtt jár az újjászületés, az isteni életben való részesedés. Ennek az új állapotnak kifejezésre kell jutni a ker. életben, Krisztus követésében. G.F.

LThK IV:1114. - BL:715. - Schütz 1993:162.