istenlátás (lat. visio Dei), színelátás: Az ÓSz-ben megvan a meggyőződés, hogy a földi életben senki nem láthatja Istent (Kiv 33,20), s ezen Istennek a maga világfölötti, szellemi mivoltában való látását értették. Többször azonban ~nak mondják a →teofániát, a jelképekben v. a kegyelmi élményben való találkozást is. Ilyenről főleg a pátr-k és Mózes életében hallunk (Ter 18,32; 32,31; Kiv 24,10). A próf-k is beszélnek látomásaikról, de ők is csak jelképeken keresztül ismernek meg valamit Isten dicsőségéből és hatalmából (1Kir 22,19; Ám 9,1; Iz 6,6; Ez 1,1-10; Dán 7,9). - Az ÚSz is láthatatlannak mondja Istent a földi életben, de megismerhetjük őt a hitben, sőt Jézus arcán felismerhetjük az isteni dicsőséget (2Kor 4,6). A hit csak „homályban és tükörben való látás” (1Kor 13,12) és rész szerint való megismerés. Pál ap. az eksztatikus víziónak is kevés értéket tulajdonít (2Kor 12,1-4). János evang. szövegei hasonlót tanítanak (1,18; 5,37; 6,46; 1Jn 4,22). A földön a legvilágosabb megismerést Jézus, a megtestesült Ige nyújtja. - A késői zsidó apokaliptikában már megtalálható az ~ hite. Jézus ígéri az ~t a tiszta szívűeknek (Mt 5,6), s ugyanezt találjuk Pálnál (1Kor 13,12) és Jánosnál is (1Jn 3,2): „Látni fogjuk úgy, ahogy van”. A gör. theorein, 'látni' igét nem szabad csupán szellemi értelemben venni, hanem úgy, mint találkozást, mint közvetlen kapcsolatot. Ez következik az ósz-i előképekből és a találkozás kifejezéseiből (hallani, beszélni, színe elé lépni), továbbá azokból a képekből, amelyek az ÚSz-ben is együttlétet fejeznek ki (lakoma, istengyermekség, az Atya háza). Az 1Kor 13,12: is tökéletes ismeretről, jelenlétről van szó. A túlvilági ~ 1Jn 3,2 szerint magával hozza az ember testi-lelki átalakulását, a dicsőségbe öltözést. Mindez azért fontos, mert a mindennapi ker. életben az ~ fogalma leszűkült valamilyen passzív szemléletté. A bibliai ~ a kétoldalú érintkezést, az élet kitárulását fejezi ki. A szövegek az Úrral való együttlétről, asztalközösségről beszélnek. Nem közvetett megismerés lesz, hanem nyílt és közvetlen: úgy fogjuk látni, ahogy van, a maga végtelenségében és dicsőségében. XII. Benedek meghatározása az isteni lényeg látásáról beszél (D 530). Istent önmagában ismerjük meg, nem pedig úgy, ahogy alkotásai tükrözik. - Az egyházi hagyomány kifejtette és rendszerezte az úsz-i tanítást. Antiochiai Szt Ignác és Szt Ireneusz már arról beszéltek, hogy a vt-knak és a szteknek ez lesz a nagy jutalma. Alexandriai Kelemen szükségesnek tartotta hozzá a különleges lelki megvilágosítást. A későbbi atyák világosan megkülönböztették a hitbeli látást a földön és a színről-színre látást a mennyben. Nagy Szt Gergelynél már az is világos, hogy az ~ az igazak számára azonnal a halál, ill. a különítélet után bekövetkezik, tehát nemcsak az utolsó ítélet után. Nagy Szt Vazul és Nisszai Szt Gergely cáfolták azt az állítást, hogy a természetes szellemi képesség elég lenne az ~hoz: Isten külön fölemeli a lelki képességet, hogy fölfogja azt, aminek léte teljesen különböző. De az ~ nem jelenti Isten abszolút titkának áttekintését, ő fölfoghatatlan marad. - A korai skolasztika már az ~ természetét is kezdte kifejteni, s alapul vették hozzá a próf. látomás term-ét és Szt Ágoston ismeretelméletét. Ezt aztán Aquinói Szt Tamás kiegészítette az arisztotelészi ismeretelmélettel. Az ő alapelve az, hogy a megismerés arányban van a lét módozatával. Az ember testi lény, azért természeténél fogva csak a testi létezőket ismeri meg közvetlenül, a szellemiekre legföljebb következtet. Az üdvösségben a termfölötti erők egészítik ki képességeit. Megkapja a dicsőség fényét (lumen gloriae), vagyis azt a látásmódot, amely fölfoghatóvá teszi a végtelen szellemet. Ez a fény annak a kegyelemnek a teljes formája, amely itt a földön csak a hitet, a reményt és a szeretetet adja meg. Ez a tanítás különben már benne volt a hagyományban, és 1311: a vienne-i zsin. elítélte a begárdokat és beginákat, akik azt tartották, hogy a léleknek semmilyen termfölötti fényre nincs szüksége. (Vö. 1336: XII. Benedek Benedictus Deus konst.) - Az ~ közvetlenül Istenre irányul. Ő maga tölti be azt a szerepet a szellemi képességben, amit a természetes ismeretben a dolgok képe tölt be. Itt az ismeretben a dolgok képét hordozzuk magunkkal, ott viszont Isten maga lesz jelen szellemi látásunkban, mégpedig úgy, mint végtelen és transzcendens lény, akit a véges értelem soha egészen be nem fogadhat. Ez vonatkozik Krisztus emberi lelkére is, mint ahogy arra már a bázeli zsin. is utalt. A teol-ok között olyan véleménykülönbségek is voltak, hogy míg Tamás a mennyei boldogságban a látásnak, a megismerésnek adott elsőséget, addig Szt Bonaventura és a ferences isk. inkább az akaratnak és a szeretetnek. -

Az ~ elsődleges tárgya tehát szentháromsági mivoltában maga Isten, másodlagos tárgya a teremtés és az üdvrend misztériumai, ahogy Istenben gyökereznek. Az ~ termfölötti jellegét egyébként csak →Bajus vonta kétségbe, de tanait V. Pius elítélte (D 1002-07). Az ~ mégsem idegen a szellemi megismerőképesség számára. Már Szt Tamás tanította, hogy az emberben megvan a természetes vágy Isten látása után. Nem abban az értelemben, hogy a természetes képesség a termfölöttire irányul, hanem abban, hogy az ember természetes képességével is úgy fogja föl Istent, mint személyt, akit csak a találkozásban lehet egészen megismerni. A találkozás vágya annál erősebb, mivel Isten mindennek az első oka és teremtője. Ő a lét teljessége, tehát az emberi lét is csak nála köthet ki, mint végső célnál. A látás a lélek egész szellemi valójában megy végbe. Erre utal az evang. is, amikor a „tiszta szívűeknek” tartja fönn a látást. A szív az ember belső valósága (Mt 5,8). Ezt a megismerést a szeretetben való egyesülés követi. Együtt jár a Szentháromság életébe való belekapcsolódással. A teremtmény az egész isteni lényeget szemléli, de nem teljesen (totum, sed non totaliter). Isten belső titka megmarad, s ez készteti a teremtményt hódolatra, imádásra. A látás nagysága függ a dicsőség fényének nagyságától, ez pedig Isten szabad ajándékozása mellett a földi érdemekhez is igazodik. Az egyéni boldogság mértékébe tartozik a másodlagos tárgyak, a teremtmények és az üdvrend ismerete, ami szintén kapcsolatos az érdemekkel. A dicsőség fénye nemcsak a lélek képességeit emeli föl, hanem áthatja az egész embert, és megadja neki a termfölötti létezési módot, s így az ~ egyben részesedés Isten dicsőségében is. A közvetítő Jézus embersége marad. Ahogy minden kegyelmet tőle kapunk, úgy a dicsőség fénye is az ő ajándéka, ill. az ő állapotának belénk való átsugárzása. Ezért ott is érvényes, hogy senki sem juthat az Atyához, csak őáltala (Jn 14,6). A színelátás örökké megmarad és többé nem veszíthető el. Amikor ui. a végtelen jó föltárul az ember előtt, az akarat egészen hozzátapad, s nincs olyan véges érték, ami miatt elfordulhatna tőle. Így a bűn lehetősége sem marad meg. Ott már teljes egységben van Isten és a teremtmények szeretete. Az már a cél, a boldogság állapota, nem a jövő kereséséé. Az ember ott talál igazán magára, fölismeri helyét a teremtésben és az üdvösség rendjében, kialakul a végleges kapcsolat Istennel és a teremtményekkel, a szellemi képességeket pedig egészen betölti a teljes igazság és a végtelen jóság szemlélete. G.F.

LThK I:583.