istentisztelet (lat. honor Dei): belső hódolat (→imádás) és annak külső megnyilatkozási módja (→kultusz), mellyel az ember elismeri Isten teremtésben megnyilvánuló →dicsőségét, a keresztény ember pedig azt a dicsőségét, amely Jézus Krisztus misztériumában kinyilvánult. - Az ~ az →Istenről, a →világról és az →emberről szerzett ismeretek tükre. Ezért különbözik az ókori pogány világ és a zsidóság ~e, ill. a kat. és a prot. ~. - Megnyilvánulási módja szerint az ~ lehet: egyéni v. közösségi, magán v. nyilvános (→liturgia). Alapformája az →imádság, csúcspontja az →áldozat. - Az erkölcstanban az ~ a →vallásosságnak a tárgya, mely mint belső képesség arra késztet, hogy az Isten iránt való hódolatunkat határozott formában kifejezzük. - A vallástört. igazolja, hogy valamilyen ~ mindig volt, s az nem szorítkozott a belső magatartásra. Kant hirdette az erkölcsiség autonómiáját, és az ~et fölöslegesnek tartotta. A →monizmus és a →panteizmus tagadja a transzcendens Isten létét, ezért legföljebb világérzésnek, term. érzésnek ad helyet. - Filozófiailag a külső ~et azzal alapozzuk meg, hogy az ember test-lélek egység, azért a belső szellemi tartalomnak kifelé, érzékelhető módon meg kell nyilvánulnia. Istent az egész ember köteles tisztelni, tehát abban a testnek is része van. A helyesen gyakorolt külső tisztelet visszahat a lelkületre és erősíti azt, viszont a külső tettek elhanyagolása a belső beállítottságot is gyengíti. Azonkívül az ember Isten előtt is társas, közösségi lény, ezért a közösség mint olyan is köteles kifejezni hódolatát. Ez pedig csak külső cselekményekkel mehet végbe. Az egyén és a közösség között is megvan a kölcsönhatás. Az egyének befolyásolják a közösséget, s a közösségi élmény visszahat az egyénre. - A teológiai megalapozást megadja a Szentírás. Az ÓSz beszámol arról, hogy a nép ünnepekkel, áldozatbemutatással, imádsággal és más szert-okkal hódolt Isten előtt, s az ~ rendjét törv-ek szabályozták. Arra is gondoltak, hogy a külső cselekmény a belső lelkületből fakadjon (MTörv 10,12; 1Sám 15,22). A próf-k ostorozták a külsőségessé vált szert-okat (Iz 1,11; Oz 6,6; Ám 5,21), de sohasem kifogásolták az igazi külső, közösségi ~et. Amikor Jézus kijelentette, hogy Istent lélekben és igazságban kell imádni (Jn 4,23), akkor ő is elsősorban az őszinteséget és a belső magatartást hangsúlyozta, s legföljebb azt tanította, hogy az imádás nincs határozott helyhez kötve, mint a zsidóknál v. a szamariaiaknál. A lélek nélküli külsőséget ő is elítélte (Mt 5,23), de nem magát az ~et. Ő maga is részt vett a közös ~en, és kultikus cselekményeket alapított az Egyh. számára (keresztség, Euch.). Pál ap. már a méltó részvétel követelményeire is kitér (1Kor 11 és 14). Az ~ tárgya az a dicsőség (doxa), amely Istennek a világra és az emberre irányuló üdvözítő tetteiben megnyilvánult. Ennek külső és közösségi megjelenítése csak szóban és tettben mehet végbe. A dicsőség megnyilatkozása az embert félelemre és lelkesedésre késztette (Kiv 24,16; Mt 17,1), s abban benne volt a fölszólítás a hódolat kifejezésére. Maga az istenfogalom is ezt követeli. Isten a félelmetes és lenyűgöző titok (mysterium tremendum et fascinosum), a maga transzcendenciájában olyan fönséges, hogy a szem nem láthatja, a szó nem fejezheti ki és semmiféle tér nem fogadhatja be. Azért az ember érzi a szükségességét, hogy amit Istenre vonatkoztat, azt kivegye a profán életkörből. Isten maga adja meg a tisztelet formáját. Az ÓSz-ben a sátor és a tp., továbbá az áldozat formája tőle származik. Az ÚSz-ben Jézus a tiszteletet jelképekhez kötötte, Isten nemcsak messze van, hanem közel is. Földi lakása a tp. és az emberi lélek. Az Egyh. a közös ~ helyét is körülveszi kegyelettel és a műv. megnyilatkozásaival. A Krisztus-misztérium is föltételezi a külső közös ~et. Ő maga mintaképe és kifejező formája az ~nek. Ő az örök főpap, egyedül általa nyújthatunk az Atyának kellő tiszteletet. Benne egyrészt megnyilvánul Isten dicsősége, másrészt az emberi hódolat. Azért ő az Egyh. ~ének normája és mértéke. Így az Egyh. ~e már nemcsak a megváltásra szoruló ember hódolatát hordozza, hanem a megdicsőülés jegyeit is. Továbbá mivel az Egyh. Krisztus művét folytatja és ő benne él Egyh-ában, azért az Egyh. ~e kifejezi a tárgyi valóságot. Az egyh. kultusz lényege Krisztustól van, s ebben ő maga a főszereplő. Az Egyh. formákkal, szert-okkal mutatja be Krisztus főpapi szerepét, s így fogja össze az Egyh. tagjait is. Krisztuson keresztül az Egyh. lit-ja kapcsolatos az égi kultusszal. Isten igazi megdicsőítése ott megy végbe az örök szentélyben (Zsid 8-9). Az Egyh. lit-ja nem más, mint az abban való részesedés, ezért mindent „a mi Urunk Jézus Krisztus által” végzünk. - Az ~ kimondottan vallási cselekmény. Az ember a maga teremtményi tudatában kifejezésre juttatja kötelező hódolatát a mindenség ura előtt. A ker. hit hozzáadja a gyermek tiszteletét a mennyei Atya iránt. A lit. kifejezi a hitet, reményt és a szeretetet (STh 2. II. 101,a 3, ad 1). Ez biztosítja a lélekkel való részvételt és az →imádást. Mindez azonban külső kifejezésre törekszik. A vallásos magatartás nem korlátozódik a lit. cselekményre, hanem át kell hatnia az ember tudatát és életét. Kell, hogy a hívő ember egész élete az Isten előtti hódolat megvallása legyen. Az erények követése, főleg az igazságosságé és a szereteté, ezt fejezi ki. Az ~ megvalósítása által maga az ember többé válik. Átvesz valamit abból a dicsőségből, amit Isten kiárasztott az üdvösség rendjével. Továbbá erkölcsileg is hozzáméri magát Istenhez, és szeme előtt tartja az üdvösség útját. Ezért nem lehet azzal érvelni, hogy Isten nem szorul rá a mi imádásunkra. Ő valóban nem szorul rá, de mi rászorulunk ajándékaira és megvalósítjuk azt a tárgyi rendet, amely szükségképpen fönnáll a Teremtő és a teremtmény között. G.F.

LThK IV:1132. - BL:747.