jelenlét (lat. praesentia): a →lét föltárulkozása a →létezőkben. - Gyökere a létezők sokfélesége. Mivel a dolgok sokfélék, nem lehetnek egyformán részesei a többi létezőnek. Végső soron minden létező csak a maga számára „jelenlévő” teljes mértékig. A létező dolgok transzcendentális síkon kapcsolatosak minden más létezővel, mégis csak korlátozottan mondható el róluk: „egymásban” vannak, „jelen vannak” a másikban. Ennek a korlátozottságnak következménye a teremtett valóság mennyiségi (térbeli-időbeli) fölépítettsége. A mondottakból az is következik, hogy viszont a Létteljesség, Isten szükségszerűen egyszerre mondhatja magáénak a létet, ezért mindenütt és mindenkor (a tér és az idő minden mozzanatában) jelen van. Aszerint különböztethetünk meg ~i módokat, hogy az egyes létezők mennyire részesednek ebből az abszolút, isteni ~ből. Másik megközelítésben: hogy milyen egység rajzolódik ki az egyes lét-mozzanatok v. létezők között. - I. A transzcendentális egységben gyökerező ~-módok. 1. A Szentháromság személyei közti →perichorészisz, 'egymásban-lét' a ~ legteljesebb foka. Itt a lét-alap (pl. az Atya) maradandó módon jelenlévő abban, akit „megalapozott” (ti. a Fiúban), ez a lét-alap ui. nem a valamivé válás kiindulópontja, a Fiú születése és a Szentlélek származása az isteni lét lét-egységén belül marad. - 2. Isten mint abszolút lét az esetleges létezők (a világ) számára szintén lét-alap, de a kettő mint részesítő és mint részesedő (részesített) állnak szembe, s a világ alá van vetve a valamivé-válás, a változás, a mennyiségi szétrakottság, tér-időbeliség törvényének. Így csak Istenről mondható el, hogy mindenütt (mindenben) jelen van (→immanencia), uakkor a végtelen távolság is megmarad Isten és a világ között (→transzcendencia). - 3. A teremtett szellemi létezők ~-módja. Az emberi lélek az anyagi, térbeli-időbeli folyamatok fölött áll, mégis azokra irányul, lét-egységet képez velük, sőt lét-alapja, lényegadó elve (→forma substantialisa) a testnek, annak adottságai korlátozzák működésében, anélkül, hogy létében függene azoktól. Nem osztható részekre sem, így elmondható, hogy az ember lelke az ember egészében, minden testrészében jelen van. A teremtett szellemek sorában az angyalokról is föltételezhető, hogy testetlen voltuk ellenére ráirányulnak az anyagvilágra, amely az emberi lélek-test viszony analógiájára gondolható el, azzal az eltéréssel, hogy nincsenek konkrét helyhez kötve, de bizonyos térbeli, időbeli egymásutániság rájuk is érvényes, hiszen a véges lét körén belül maradnak, így világban való ~ük nem isteni mindenütt-jelenlévőség. - 4. Az abszolút lét-alap ~e a tőle részesedő létezőkben önközlése által. Más szóval Isten nemcsak teremtő hatóoksága révén lehet jelen a teremtett létezőkben, hanem szabad, kegyelmi önközlése révén is. Ebből nő ki az üdvtört., a megtestesülés (a →hüposztatikus egység) és a kegyelmi élet, amelyet a teol. szóhasználat szívesen nevez az isteni személyek bennünklakásának. - II. Ontológiai kategóriákkal kifejezhető egységen alapuló ~-módok. 1. Személyes ~. Amennyiben a megismerés és a szeretet a személy öntökéletesedése, e szellemi folyamatok egységet hoznak létre, amely annál mélyebb, minél teljesebb a kialakult személyes közösség. Ez az egység nem tér-időbeli ~en alapszik (az inkább csak ebből következik), hanem a személyi lét dinamizmusán. A személyes ~ lehetővé teszi, hogy mintegy részesei legyünk az egykor megtörténteknek (→anamnézis), v. hogy elővételezzük, megjelenítsük a jövőt, áthidaljuk az időbeli v. térbeli távolságot (→egyidejűség). Számos megjelenési formája lehet: a küldött, megbízott a küldőt „reprezentálja”, a közösséget képviselheti vezetője, a személyes közösséget megjeleníthetik gesztusok, jelképek, a nyelv és az ünneplés formái. - 2. Történelmi ~. Az előzőn alapszik, elsősorban az időbeli különbséget szünteti meg. Visszatekinthetünk a múltra (→etiológia, anamnézis) v. előre a jövőbe (→teleológia, →eszkatológia) - mindez nem csupán emlékezés v. jövő-várás, hanem azok életéből való részesedés, akikkel lelkileg egységre lépünk (→eón, →örökkévalóság, →történelmiség, →hagyomány, →múlt, →idő, →jövő). - 3. Térbeli egységen alapuló ~. Az már szinte tautológia, hogy minden anyagi valónak megvan a maga helye (definitív, meghatározott ~). Ezenkívül kétféle térbeli ~ valósulhat meg. Egyik a körülíró ~, amelyről akkor beszélhetünk, ha egyes dolgok valamely nagyobb „egész” részei és így uannak a térnek „tartalmát” képezik. Másik a szomszédság: ha a tárgyak térbelileg érintkeznek. - III. Szentségi ~. Mivel a Szentírás nem nevezi meg a ~i módokat (pl. hogyan van jelen Krisztus az Egyh-ban v. épp az egyes lelkekben), itt csak Krisztus testének az Euch-ban való ~éről szólunk, annál is inkább, mert ez térbeli mozzanatot is föltételez. Ez a ~ azonban semmiképp sem azt jelenti, hogy természetes, körülíró ~ről lenne szó, hanem Krisztus teste magánvalójának (szubsztanciájának és nemcsak hatásának) a kenyér tapasztalati valóságában való igazi és tényleges ~éről, amely egyrészt csodaszerűnek, másrészt szentséginek minősíthető. Az eucharisztikus ~ teol. értelmezéséhez föltétlenül hozzátartozik, hogy létalapja a megdicsőült-föltámadt Ige, s hogy az üdvtört. áramkörébe kapcsolódik: az Egyh. anamnézise a Szentlélek erejéből idézi föl az üdvösségtört. csúcs-eseményét, ez a múltba-tekintés uakkor kitárulkozás a Krisztusban elkezdődött végső idő felé is. →átlényegülés  Cs.I.

LThK IV:588.