jobbágytelek (lat. sessio), 1525-1848: a →jobbágyok használatában lévő, úrbéri terheket hordozó föld. - A falun belüli, belső (fundus intravillanus) s azon kívüli, külső telkekből (fundus extravillanus) állt. A belső ~ (házhely és belsőség) 1100 négyszögöles hold volt mindenütt, a külső (szántóföld, ill. a rét) nagysága minősége szerint változott. Ennek meghatározása az úrbérrendezés (→Urbarium) alkalmából úgy ment végbe, hogy a vm-ben levő közs-eket a földek minősége és az összes kedvező és kedvezőtlen körülmények figyelembevételével osztályokba sorozták. Alapelv volt, hogy a nyolcadtelkes jobbágy is akkora föld birtokában legyen, hogy abból családját eltarthassa és kötelezettségeinek megfelelhessen. Ált. 4 o-t vettek föl. Az elsőbe tartozó közs-ekben és a különböző vm-k szerint is más volt az egész telekhez tartozó szántóföld nagysága, a rendelkezésre álló föld mennyisége szerint. - (Pozsony és Sopron vm-ben pl. 16, Csanádban 36 hold). A holdak száma o-onként emelkedett (pl. Mosonban 20, 22, 24, 26, Pest vm-ben 24, 26, 28, 30). - A réteknél 3 o-t vettek föl. A rétet →kaszásban mérték. Ez akkora gyepterület volt, melyen anyakaszáláskor az illető vidéken használt szekérnyi széna termett. A 3 o. 6-22 kaszás közt váltakozott. Az egyéb közs-ek határán belül is figyelembe vették a föld különbözőségét és a falutól való távolságot oly módon, hogy egy határon belül a földeket 3 o-ba sorozták és o-onként 1100, 1200 és 1300 négyszögöllel mérték a holdat. - A jobbágyok a telek nagysága szerint egész-, fél-, negyed-, nyolcadtelkesek és zsellérek (inquilini) voltak. Ez utóbbiaknak csak belső telkük és azon épített házuk volt, esetleg földjük is, de egy nyolcadteleknél kisebb mennyiségben. Az alzselléreknek (subinquilini) még belső telkük sem volt, hanem más jobbágynál v. zsellérnél laktak, ha rendelkeztek is külön tűzhellyel. Gyakran lakott több zsellér egy házban: apa nős fiával v. férjes leányaival. Az alzsellérek, akik zsellérházakban éltek, más családból valók voltak. - A jobbágy csak haszonélvezője volt a földnek, mely telkéhez tartozott, és annak csak a rendes hozadékához volt joga. A rendkívüliek, mint pl. az ásványi termékek, a földesúrra tartoztak. A jobbágy joga, mint mondták, nem terjedt tovább, mint amennyire az eke fölhasította a földet. A hozadékot szabadon használhatta föl, a maga céljaira fordíthatta v. eladhatta. Ez utóbbi esetben a földesúrnak saját szükségletére elővásárlási joga volt. - A ~et a földesúr beleegyezése nélkül sem ideiglenesen v. örökletesen nem lehetett elidegeníteni, sem fölosztani a jobbágy fiai és leányai között. Eladása esetén a vevőt a földesúr elé kellett állítani, hogy az megítélhesse, vajon a vevő képes-e a köz- és a földesúri terheket viselni. Ha több, a telek megművelésére alkalmas, törv-es örökös maradt, a földesúr választotta ki azt, aki a telket tényleg megkapta. Csak abban az esetben helyezhetett a földesúr a telekbe mást, ha a jobbágy halála után egyenes örökösök nem maradtak. - A földesúrnak jogában állt a ~t majorsági földdel fölcserélni, de ennek mennyiségben, minőségben és termékenységben egyenlőnek kellett lenni a ~kel, különben a jobbágy azt visszakövetelhette. A jobbágyokat az úrbéres telkeken a földesúr csak beleegyezésükkel cserélhette föl. - A ~ haszonélvezetétől a jobbágyot, míg kötelezettségeinek megfelelt s nem követett el ismételten olyan kihágásokat, melyek miatt javíthatatlannak kellett tartani, megfosztani, őt abból kibecsülni nem lehetett. Ez eseteken kívül a belső telek kisajátításáról a földesúr javára akkor lehetett szó, ha az osztály alkalmából, amikor a legfiatalabb fiú kapta az apai kúriát, nem volt elég belső majorsági föld a többi fiú részére. (Hármaskv. I. r. 40. c.) Az ilyen kisajátítás sem mehetett azonban végbe, csak a →helytartótanács útján szerzett kir. engedéllyel. A helytartótanácshoz intézett beadványban részletesen meg kellett okolni a kisajátítást. A →szolgabíró v. vármegyei esküdt jelenlétében végbement becslési eljárásnál figyelembe kellett venni a jobbágy eszközölte beruházásokat is, és a becsárat készpénzben kellett kifizetni. - A jobbágy lemondhatott telkéről, ha nem tudott a vele járó terheknek megfelelni, de tartozott maga helyett mást ajánlani. Elköltözésének szándékát Szt Mihály napja (szept. 29.) körül kellett bejelentenie, s Gergely napján (márc. 12.) távozhatott. Elköltözése előtt rendeznie kellett köz- és magántartozásait. Meg kellett szereznie földesura és a vm. alispán bizonyítványát, melyek nélkül senki őt be nem fogadhatta. Ha megtette, szökevény befogadója volt, és nemcsak 100 Ft büntetés, hanem a jobbágy összes tartozásainak kiegyenlítésére kötelezték per útján, melynek költségeiben is elmarasztalták. A büntetés a vm. pénztárába folyt be, mert a szökött jobbágyot befogadó földesúr a közrendet sértette meg és a közbiztonságot veszélyeztette. - Ha valamely jobbágyot erőszakkal vittek el s tartottak vissza, az emberrablás számba ment, amiért a vm. ügyész indított pert, s ő emelt vádat, ha a földesúr költözni akaró jobbágyát erővel tartotta vissza, neki távozási bizonyítványt nem adott, jóllehet az alispán ilyet már kiszolgáltatott, továbbá akkor is, ha a földesúr jobbágyát egyik vm-ből a másikba annak akarata ellenére áthelyezte. A költözés csak egyes jobbágyok, nem az egész közs. joga volt, sőt, ha egyes jobbágyok elköltözése a hely pusztulásával és az adóalap lényeges károsodásával járt, a vm-nek joga volt megakadályozásáról gondoskodni. - Az elköltöző jobbágy a földesúr közvetítése mellett szabadon eladhatta telkét az ingatlanberuházásokkal együtt, melyek becslését a szolgabíró, a szomszédok és a határbeliek eskü alatt végezték el. Ha nem talált vevőre, a beruházások is a földesúrra szálltak át. B.A.

Eckhart 1946:216. - Szabó István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában. Uo., 1947. - Agrártört. Szle 1963. (Szabó István: A prédium)