kedvesség (lat. affabilitas): erény, mely arra tesz képessé, hogy szerethetők, szeretetre méltók legyünk. - A ~ az →igazságosság társerénye, mely a személyes kapcsolatokban az állapotbeli igazságból fakadóan felel meg a jogos elvárásoknak. A termfölötti rendben a teremtménynek az Isten előtti ~hez szüksége van a →megszentelő kegyelemre. - A Szentírásban. A gyermek Jézus növekedése együtt járt az Isten és az emberek előtti ~ gyarapodásával (Lk 2,52). A ~ helyett gyakran „a kedve telik/telt benne” fejezi ki (vö. Mt 3,17; 7,15; Mk 1,11; Lk 3,22; 2Pt 1,17). Az ember nem lehet egyszerre kedves Isten és az emberek előtt (vö. Gal 1,10; 1Kor 7,33). Isten előtt a Jézus Krisztusba vetett hit tesz kedvessé (vö. Zsid 11,6), s képessé arra, hogy Isten gyermekeként a mennyei Atya kedvében járjunk (vö. Róm 12,2; Kol 3,20; Ef 5,1; 1Tim 2,3; 1Pt 2,20; ApCsel 5,10). Az ember a Lélek által képes ~gel közeledni elzárkózó v. szeretetlen embertársaihoz is, s ezzel a békesség szerzője lenni (vö. Gal 5,22). A ~ a →karizma kísérője. - A ~ lényege az őszinteség, ami azt jelenti, hogy a ~nek az ember egész személyiségét át kell fognia („szívből kell indulnia”). Nem föltétlenül és nem csak a mosoly fejezi ki (amint ezt a felületes kapcsolatok, főként az üzleti világ „keep smiling”, 'mindig mosolyogj' követelménye sugallja). A m. szó kifejezi, hogy az embernek van „kedve” a másik emberre őszintén figyelni, azaz nem közömbös irányában (→kedv). Az őszinte ~ része a figyelem, udvariasság, előzékenység, a másik meghallgatásának képessége (→hallgatás), segítőkészség, türelem, megbocsátani tudás stb. Mindaz, amivel atyja a hazatérő tékozló fiút fogadta, a ~ megnyilvánulása (vö. Lk 15). - Az állapotszerű ~ komoly nevelés és önnevelés eredménye, végső soron a →felebaráti szeretet apró, konkrét dolgokban való megmutatkozása. Megszerzésében alapvető fontosságú a család, a környezet, a társadalom értékrendje. **