kiengesztelődés, megbékélés (lat. reconciliatio): tág értelemben ellenségeskedő személyek közötti bocsánatkérés és megbocsátás; teológiai értelemben a bűnös ember megtérése Istenhez, s a béke helyreállítása megbántott és vétkes felebarátok között. - I. Az ÓSz-ben. A ~ révén helyreáll Isten és ember között az Isten akaratával való szembeszegüléssel megbontott közösség. Ez Isten kegyelmének műve, és legtöbbször Isten kezdeményezésére megy végbe. A ~ ósz-i tanát tehát az Isten szentségéről és a →bűnről szóló tanítás hátteréből kell néznünk. Mivel azonban az ÓSz a bűnt nem mindig egyformán értelmezi (néha csak szennyfoltnak tekinti, de általában személyes és tudatos lázadásnak, ami a bűn állapotát vonja maga után), és Isten szentségét sem mindig ugyanúgy írja le (olykor inkább fölségét kiemelve, máskor erkölcsi vonásait hangsúlyozva), ezenkívül, mivel a ~t illető elgondolás fejlődött is az ÓSz folyamán, a ~sel kapcsolatos ósz-i felfogást nehéz egységes rendszerbe foglalni. - A) A szóhasználat. Az ált. héb. kifejezés (kipper; LXX: legtöbbször hilaszkesztai) az etimológiai összefüggésből következően azt jelenti, hogy 'törölni, letörölni' v. 'bekenni' (vö. a szír, arám, akkád megfelelőkkel, valamint a 'kioltani' [Iz 6,7; 27,9; a héb. eredetiben], 'megtisztítani' v. 'a bűnt elvenni' [vö. Kiv 29,36; Lev 8,15; 12,7; 14,20.53] és más hasonló értelmű igék használatával), de az arab alapján felfogható 'betakarni' értelműnek is. Jogos a kófer főnévre hivatkozás is (Kiv 21,30; 30,12 stb.); ez a. m. 'váltságdíj', melyet az ember felajánl Istennek (az elfogadása egyedül Istentől függ!), hogy kárpótlást nyújtson, kiengesztelje, bocsánatát elnyerje. A kipper lehet: 1. A nem papi nyelvhasználatban 'ajándékkal megszelídíteni, kiengesztelni' (Ter 32,21; Péld 16,14; vö. Iz 47,11), legtöbbször azonban a. m. 'a kiengesztelődést kieszközölni' (ember v. állat élete árán, vö. Kiv 32,30; 1Sám 3,14; 2Sám 21,3), de jelentheti azt is, hogy 'megbocsátani' (ilyenkor az alany Isten: Zsolt 65,4; 78,38; 79,9; vö. Jer 18,23). - 2. A papi szóhasználatban (Papi irat és Ez 40-48) a. m. 'szertartással elérni, kieszközölni' a ~t (pl. Lev 4,31.35; 5,6; 16,17). A gör. szó profán használatától eltérően nem Isten v. a bűn a tárgy, hanem mindig a személy v. a dolog, amiért a cselekmény végbemegy, rendszerint papok közreműködésével. Az ÓSz-ben tehát a ~ gondolatát nem a placatióval kapcsolatos elképzelések határozzák meg, hanem az expiatio és a reconciliatio fogalmi tartalma tölti ki. - B) A tanítás (J. Herrmann és főleg Th. C. Vriezen nyomán). 1. Néhány régi és erősen antropomorf szövegben a ~ egyértelmű Isten haragjának lecsillapításával bűnhődés árán v. Istennek tetsző kultikus cselekmény révén (1Sám 26,19; 2Sám 21,1-3.14: placatio egy quasi kultikus vezekléssel, és satisfactio a sértett, a megkárosított kártalanításával; vö. 2Kir 3,27 és a papi szövegekben: Kiv 30,11-16 és Szám 31,48-51: az élet váltságdíja). Még azután is, hogy az antropomorf elképzeléseket háttérbe szorította a teol. megfontolás, tovább éltek bizonyos antropomorf kifejezések (vö. Kiv 30,11-16; Lev 17,11; Szám 31,48-51 stb.); a reah nihoah eredetileg 'illat, mely megnyugtat' (Ter 8,21), ha a kultikus törvényszabásban 'jó, kellemes illat' értelmet kapott is; a hillah panim pedig a. m. 'az arcot kisimítani' - 'Jahvét áldozattal (1Sám 13,12) v. imádsággal (Kiv 32,11; 1Kir 13,6; 2Kir 13,4; Jer 26,19 stb.) jóindulatra, irgalomra hangolni'. - 2. Az ősi Izr. talán ismerte a tisztán expiatórikus (= engesztelő) v. lusztratív (= megtisztító) kultikus ~t is. Egy áldozati állat vérével, melynek megsemmisítő erőt tulajdonítottak, eltávolították a szennyfoltként értelmezett bűnt (Lev 8,14; 16,14-16.18; Ez 43,19; ugyanígy Lev 4,25; Ez 45,19 stb., ahol a bűnért való áldozat vére olyan, mint a bűntől való megszabadulásra, tisztulásra szolgáló víz: Szám 8,7; 19,9, vagyis azt jelenti, hogy 'a vér, mely elveszi a bűnt'). Tehát nem Isten haragjának lecsillapításáról van szó, hanem a bűn eltörléséről. Hogy a bűnt szennyfoltként kell az idézett helyeken értelmezni, melyet az engesztelés szert-a eltávolít, az pl. a Lev 5,1 rendelkezéseiből is kitetszik (azok a bűnök, melyek jóvátételére engesztelő áldozatot kellett bemutatni!), továbbá az →engesztelés napja szert-aiból, valamint a leprásnak és házának megtisztítására előírt rítusból (14,19.53). Ez a lusztratív felfogás tiszta formájában az ósz-i kultikus szabályokban többé nem fordul elő, de különféle engesztelő szert-okban még továbbél. - 3. A Lev áldozatbemutatásra vonatkozó szabályaiban (különösen 1-7; 16) és a Szám némely helyein még föllelhetők az említett két felfogás nyomai, de már a próf-k hatására megújított változatokban. A Lev 17,11 szerint Isten azért adta a vért, hogy az emberek kieszközöljék vele a ~t; tehát Isten akarata és műve a ~. Az ember, aki meg akarta, ill. akinek meg kellett vallania a bűneit (5,5; Szám 5,7), a pappal elvégeztetett egy kiengesztelő szert-t, de ezt Isten tette hathatóssá (kipper-rítus, különféle vérrel kapcsolatos ceremóniák), így akart szabadulni bűneitől (quasi szakramentális expiatio; Isten tehát nem „áthangolódott”), hogy Istennel való kapcsolata helyreálljon ill. megszilárduljon. Tehát nem a vér ereje kölcsönzött a rítusnak hathatóságot. Az áldozati állat vérét nem a bűnös vére helyett ajánlották fel Istennek; a Lev-nek a bűnért való (engesztelő) áldozattal kapcsolatos részeiből kiviláglik, hogy az áldozati állatot a bűnös bűneivel megterheltként képzelték el. Az áldozati állat sokkal inkább szt dolog volt, mely arra szolgált, hogy szt helyen feláldozzák és elfogyasszák, de ez csak pap közreműködésével játszódhatott le (6,17-23), még akkor is, ha azok a bűnök, melyekért az áldozattal engesztelni akartak, nem voltak súlyos vétségek. A rítus alapgondolata minden bizonnyal ebben foglalható össze: a →vér mint az élet székhelye szt dolog, ezért alkalmas rá, sőt Isten is arra választotta ki (17,11), hogy a szt helyeket, melyeket a bűn beszennyezett, ismét tisztává és sztté tegye (17,10-12; vö. 8,15; 16,16-19; Kiv 29,12.16.26; Ez 43,18-26; vö. a vér szerepével, a szövetség áldozatakor: szt és megszentelő kötelék a két fél között; Kiv 24,3-8); a ~ rítusa után Isten újra megjelenhet és életadó jelenlétét éreztetheti. Amikor a bűnös az áldozati állatra ráteszi a kezét (Lev 1,4; 4,4.15.29.33; 8,14.18), vsz. azt akarja kifejezni, hogy a rítus tőle indul ki, és megvallja ill. bánja a bűneit (a helyettesítés gondolatát a →kézföltétel szert-a is magában foglalja). - Bizonyos értelemben az egész ósz-i áldozatbemutatás a ~t (a közösség helyreállítását; vö. 1,4) szolgálta, de főleg az →engesztelő áldozat, a bűnért való jóvátételi áldozat. A kipper szó az áldozatnak erre a két változatára vonatkozott, melyekről sehol sem olvasható az ÓSz-ben, hogy jó illatú áldozatok, mint az →égőáldozatról és a →hálaáldozatról; szert-aik is eltérnek a többi áldozat szert-aitól. Égő- és közösségi áldozat bemutatásakor (1; 3) a vért csak kiöntötték, ez tehát nem jelentett lusztrációt. Ez történik, amikor a) a vért Isten színe elé hintik (4,6), hogy ezzel Istennek szenteljék és a ~ rítusához felhasználhassák; b) a vérrel megkenik az oltár szarvait (a voltaképpeni kipper-rítus; vö. az 'Isten arcát kisimítani' kifejezéssel); c) a maradék vért az oltár lábához öntik. Ezeket a vérrel kapcsolatos ceremóniákat, melyek csak a bűnért való áldozathoz tartoztak hozzá (a jóvátételi áldozat esetében a b) pont hiányzott), olyan vétségek esetében kellett elvégezni, melyek az embert kirekesztették az isteni szférákból. Egyébként a különbségekre nem ügyeltek mindig (vö. pl. 5,17-19; 4,2; Szám 15,22). - Az engesztelő áldozatokra vonatkozó rendelkezések a bűnvallomást csak ritkán említik (Lev 5,5; 16,21; Szám 5,7; közvetett módon, a kéznek az áldozati állatra tétele formájában), a böjt is az engesztelés napja szert. szabályzatának csak a legkésőbbi részeiben szerepel (Lev 16,29.31; 23,27.32; Szám 29,7). Néhány régi szokás (pl. Lev 16,5-10: a →bűnbak elűzése; 14,6.49-53: a madár elengedése) hozzátartozott ugyan az engesztelő áldozathoz, de csak a tisztátalanság megszűntét jelezte, és önmagában nem számított engesztelő áldozatnak. - 4. Az ÓSz ismeri a közvetítő révén való ~t is. Ebben az esetben a hangsúly a személyre esik. Vannak ffiak, akiket Jahve kiválasztott magának, v. akikben különösen kedvét leli; ezek kieszközölhetik a ~t (→reconciliatióként), de imájuk nem kötelezheti Jahvét (vö. Ter 18; 19,20-22; 20,17; Kiv 9,27-29; 32.32-34; 1Kir 13,6; Ám 7,1-6.8; 8,2; Jób 33,23). A ~nek ezt a módját a próf-k hangsúlyozzák. - 5. Elsősorban mégis a vallási-erkölcsi ~re mutatnak rá a próf-k, mely →megtérés, →bűnbánat és Isten parancsai iránti →engedelmesség révén érhető el (pl. Iz 1,10-20). Néha jogi szempontokkal is összefonódik a ~nek ez a módja: az adósságot akkor fizeti meg az ember, ha a büntető ítéletet magára vállalja - olyan gondolat ez, mely közel áll az eleget tevés gondolatához (→szenvedés mint elégtétel, engesztelés a deuteronomikus szerzők tört-szemléletében ill. -értelmezésében; vö. Iz 40,2). Ugyanakkor ped. megfontolások is járulhatnak hozzá (a szenvedés a nevelés mozzanataként, vö. Péld és Jób: Elihu-beszédek). - 6. Az ÓSz-ben a ~sel kapcsolatos gondolatok legjobb összefoglalását Izajásnak köszönhetjük (Iz 52,13-53,12). Úgy látszik, feladta a placatio gondolatát, és egész felfogását az expiatio gondolata hatja át (a bűntől szabadulni kell; le kell vezekelni az élettel; az →Isten szolgájának életáldozata engesztelő áldozat, 53,10). Ez az expiatio nem kultikus cselekmény (a vérnek mint olyannak nincs szerepe benne), hanem egy bűntelen közvetítő személyes tette, aki a bűnösök helyett magára vállalja a büntetést, és így a személyes és irgalmas Istennél kieszközli a ~t (tehát inkább mediatio, reconciliatio és satisfactio vicaria). - 7. Végül - nagyon korán - ismeri az ÓSz azt a bűnbocsánatot is, mely merőben Isten irgalmából fakad, minden engesztelő szert. és közvetítő nélkül (Kiv 33,19; 34,6; Szám 14,18; 2Sám 16,11; Iz 43,25; 48,9.11; Ez 6,8-10; 20; 36,22; Oz 11,3 stb.). - 8. Az ÓSz későbbi kv-eiben kevésbé domborodik ki az engesztelő, mások helyett vállalt szenvedés gondolata. Ezzel szemben a rabbiknál ismét előtérbe kerül az a gondolat, hogy az igaz szenvedése - különösen az ősöké és a vt-ké - mások számára is gyümölcsöző engesztelő erővel bír (vö. E. Lohse). Hogy a voltaképpeni igaz áldozat hálaadás Istennek (pl. vö. Zsolt 50), azt a Krón tanúsítja. Ha a rabbinista judaizmus hangsúlyozta is a törv. betűje iránti engedelmességet, mégis újra meg újra előtérbe került az a gondolat, hogy a rítus mint olyan viszonylagos, és ennek folyományaképpen a hangsúly áttevődött a bűnbánatra, az engesztelésre, az alamizsnára és a példamutató életre (vö. Sir 3,3.30; 5,5.7; 28,2; 29,8-13; 35,1-3; Tób 4,10). - II. Az ÚSz-ben a ~ gondolata expiatióként (hilaszmosz, vö. CD 5,6; 8,6; 9,4) is, reconciliatióként (katallagé) is föllelhető (a mások helyett vállalt szenvedésre nézve →szenvedés, →közvetítő). - A) Az ósz-i expiatióra a Zsid 2,17 és 1Jn 2,2; 4,10 utal. A Róm 3,25: előforduló hilasztérion az →engesztelés helye, ahol Isten megbocsátja népe bűnét és irgalmat gyakorol. Krisztus az ósz-i előkép tökéletes beteljesedése, mert a kereszten saját vérén szerzett ~t (vö. 1Pt 1,18), és „nyilvánosan” adta oda Isten a ~ eszközéül (Róm 3,25; vö. 2Kor 5,19). - B) Az ÚSz szerzői közül Szt Pál Krisztus megváltó művét mind a →judaistákkal való vitájában (Róm 5,10; 2Kor 5,18-20), mind a pogányok →megigazulásával kapcsolatban (Róm 11,25; Ef 2,16; Kol 1,20-22) úgy állítja elénk, mint Isten ~ét az emberek iránt. A katallagé, katallasszó és apokatallasszó kifejezésekkel él. A cselekvő értelmű kiengesztel igével (2Kor 5,18; Ef 2,16; vö. Kol 1,20) azt emeli ki, hogy Isten szabad elhatározásából megszüntette azt az ellenségeskedést, mely az ember és közte a bűn következtében fennállt (s nem az emberrel fennálló kapcsolatán változtatott; vö. 2Kor 5,19). Ahol Pál (a gör-ben) szenvedő igét használ, ott a ~t Isten szeretetének műveként állítja elénk (Róm 5,8; Kol 1,19) mint békességet, melyet Isten szerzett. Az „újjászületett” embernek (→újjászületés) ezt az új állapotot önként el kell fogadnia, és a ~t a magáévá kell tennie. - III. Az Egyház a ~ evang-át hirdeti, és meghív arra, hogy a szentségek útján meg is valósítsuk. Prófétai módon cselekszik: megmutatja az ember gonoszságának forrását, a meghasonlások okát, és felkelti a reményt, hogy legyőzhetőek a feszültségek és a szakadások. Az Egyh. egy gyűlölettől és erőszaktól terhelt történelemnek a szeretet civilizációjává alakításáért fáradozik. Mindenkinek felajánlja az evang. szentségi elveit ahhoz az ősi kiengesztelődéshez, amelyből minden további kiengesztelő magatartás és cselekvés, közösségi téren is, megvalósulhat. - II. János Pál p. (ur. 1978-) 1983: a VI. →püspöki szinodusra a ~ és bűnbánat az Egyház küldetésében témát határozta meg, majd a ~t tette a megváltásunk 1950. évford-jára hirdetett jubileumi szentév középponti gondolatává. 1984: Reconciliatio et paenitentia, '~ és bűnbánat' kezdetű ap. buzdításában a ~ről mint a megtérés gyümölcséről szólt. Megmutatta, hogyan tölti be küldetését az Egyh. az emberi szívek megtérésében, az ember és Isten, ember és embertestvére, ember és az egész teremtett világ a ~ében; minden sebzettség és szakadás gyökere és oka a bűn; felajánlja azokat az eszközöket, amelyek az Egyh. révén lehetővé teszik a teljes ~t Isten és ember, s ebből fakadóan ember és ember között is. - A tékozló fiú példabeszéde a ~ hatalmas képe is, melynek fényénél megérti az Egyh. a maga küldetését, ti. hogy az Úr nyomdokain munkálkodjék a szív mélyéből fakadó megtérésen és ~en Isten és ember, ill. ember és ember között, s láthatóvá válik, hogy e kettő szorosan összefügg. - A ~ Isten ajándéka, és teljesen az Ő kezdeményezése. Ez az ajándék Jézus Krisztusban öltött testet, aki az embereket megváltotta és a bűn minden formájától megszabadította. Szt Pál e feladatban és annak végrehajtásában foglalja össze Jézus, az emberré lett Ige, Isten Fia küldetését: „Mert ha Istent a Fia halála kiengesztelte akkor, amikor még ellenségek voltunk, most, hogy kibékültünk vele, az ő életébe beoltódva még könnyebben megszabadulunk. Sőt még ezen felül dicsekszünk is az Istenben Urunk, Jézus Krisztus által, aki megszerezte nékünk a kiengesztelődést.” (Róm 5,10; vö. Kol 1,20-22). Mivel „Isten a világot Krisztusban önmagával kiengesztelte”, Szt Pál fel tudja szólítani a korintusiakat: „engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,18-20). Krisztus műve kiterjed az egész kozmoszra, mert az Atya kiengesztelődött „mindennel, ami a földön és a mennyben van” (Kol 1,20.). A kereszthalál ilyen kiengesztelő hatásáról szól más szavakkal Szt János evang., amikor azt állítja: Krisztusnak meg kellett halnia, „hogy összegyűjtse Isten szétszórt gyermekeit” (Jn 11,52). - A liturgia jogosan nevezi Jézus szenvedését és halálát, melyet az Euch-ban szentségi módon jelenítünk meg, „~ünk áldozatának”: mert ~ Istennel, de a testvérekkel is, hiszen Jézus maga tanítja, hogy az áldozat bemutatásának feltétele a testvérek közötti ~ (vö. Mt 5,23). Krisztus misztériuma az ember ~ének alapja kettős irányban: meghozza a bűntől való szabadulást és az Istennel való kegyelmi közösséget. A Jézus szt embersége révén nyújtott ~ azoknak a szent titkoknak a hatásában válik tapasztalhatóvá, melyeket az Egyh. ünnepel. Isten ui. Krisztus apostolait a ~ művének részesévé tette: „Isten megbízott minket a ~ szolgálatával, sőt ránk bízta a ~ tanítását” (2Kor 5,18). Az Atya irgalmassága az apostolok kezébe és ajkára adta a ~ szolgálatát, melyet ők egyedülálló módon, teljhatalommal Krisztus személyének erejében gyakorolnak. De a hívek közösségére, az egész Egyh-ra rá van bízva a „~ igéje”, hogy tanúskodjanak a ~ről, és valósítsák meg a világban. Az Egyh. „Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”, és feladata, „hogy a társadalmi, technikai és kulturális kapcsolatokban egymáshoz egyre közeledő emberek Krisztusban is megtalálják a teljes egységet” (LG 1), azaz az Egyh-nak arra kell törekednie, hogy az embereket a teljes ~re vezesse. Eszközei ehhez Isten igéjének szeretete és hallgatása, a személyes és közös ima, de mindenekelőtt a szentségek mint a ~ valódi jelei és eszközei, melyek közül kiemelkedik a →bűnbánat szentsége, melyet a ~ szentségének is nevezünk. - Ahhoz, hogy a világ számára a ~t hatékonyabban kínálhassa, az Egyh-nak mindinkább Krisztus tanítványainak közösségévé kell válnia (kisded nyájjá, mint kezdetben volt), egységesen kell törekednie a megtérésre, tagjainak új emberekké kell válniok a ~ szellemében és gyakorlatában. - Ilyen alapon és módon kell az Egyh-nak ökumenikus feladatát is teljesítenie. A római Egyh. olyan egységet sürget, mely kifejezője és gyümölcse a valódi ~nek, amely nem siklik át egyszerűen az elválasztó elemeken, de nem is épül meggondolatlan, felületes és ingatag kompromisszumokra. Az egység valamennyiünk igaz megtérésének eredménye, a kölcsönös megbocsátásé, a teol. dialógusé, a közös kapcsolaté, az imádságé, a teljes nyitottságé; a Szentlélek műve, aki a kölcsönös ~ lelke. **

BL:973. - VI. Pál p.: Poenitemini enc. - II. János Pál p.: Reconciliatio et poenitentia. Ap. buzdítás a bűnbánatról. 1984. XII. 2. Ford. Kiss László. Bp., 1985. (PM XII.)