🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > K > kislelkűség
következő 🡲

kislelkűség (lat. pusillanimitas): a rendelkezésre álló erők és lehetőségek téves megítéléséből fakadó tehetetlenség, mely megbénítja az embert olyan dolgok megtételére, amikre valójában képes volna; a →reménnyel és a →nagylelkűséggel ellentétes vícium. Forrása az önmagát alábecsülő, téves →önismeret v. a →lustaság. - A Szentírás nem ítéli el a kislelkű embert, hanem bátorítja, hogy minden emberi gyengeség és a bűnök minden következménye ellenére merjen bízni az Úr erejében és jóságában. A babiloni fogság idején reményét vesztett kislelkűeket maga az Úr bátorítja: „Mondjátok a kislelkűeknek, bátorság, ne féljetek! Íme, jön a ti Istenetek!” (Iz 35,4) Az ósz-i bölcs arra int, hogy „ne légy kislelkű, amikor imádkozol, és ha jót akarsz tenni, ne halogasd” (Sir 7,9). - A ~ cselekedetének súlyossága a mulasztás súlyától függ. Pl. a szülők súlyosan vétkeznek, ha súlyos bűntől nem próbálják visszatartani gyermeküket, mondván, úgysem érek el semmit nála. Mint vícium →kétségbeesésbe is kergethet. Evangéliumi példája a talentumát/mináját kendőben földbe ásó szolga (Mt 25,14-30; Lk 19,11-27). Gyógyszere a tárgyilagos önismeret erősítése, a remény és a nagylelkűség gyakorlása. - A ~ az imádságot kísérő →kísértés is lehet, s abban mutatkozik meg, hogy nem merünk bízni az imádsághoz fűzött isteni ígéretekben. **

Prümmer II:639. - KEK 2732.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.