képtisztelet (gör. ikonodulia): vallásos tartalom, elsősorban Jézus Krisztus, az angyalok és a szentek ábrázolásainak kegyelemközvetítő hatását elismerő és befogadó magatartás. - Bár a kinyilatkoztatás tartalmának →képes beszédben, azaz elvont képekben és hasonlatokban való hirdetése a Szentírás sajátossága, az ÓSz az →első parancsolat alapján szigorúan tiltotta a „szent”, Isten minden tárgyi, alakos ábrázolását (az →iszlámhoz hasonlóan). Ezt kezdetben átvette a kerség is (vö. ApCsel 17,22-25,29; Róm 1,22-24 stb.). Mivel azonban a →megtestesülés titka által Isten Fia, a valóságos ember láthatóvá tette magát (vö. Gal 4,4), ez fölbátorította az Egyh-at arra, hogy a talentumot, amit az ember a művészi képességeiben kapott Istentől, kamatoztassa a lit. és az imádságos élet képi ábrázolásban adott keretei között is. Ezzel együtt a képi ábrázolásnak mindig voltak ellenzői is. Amint az Egyh. festők, mozaikkészítők, zománcozók, faragók, ékszerészek, fémöntők, szobrászok műveit, →képeket és →ikonokat kezdett használni, fölmerült a kérdés: szabad-e megfogható és látható, anyagi képeket alkalmazni a hit hirdetésében és a lit-ban? A ~ ellenzői szerint az Egyh. csak jelezheti a megfoghatatlant, de kifejezni képtelen; →Jézus Krisztus ábrázolása lehetetlen, mert istensége nem jeleníthető meg; a sztek ábrázolása lehetséges ugyan, de fölösleges, mert a kép csak földi arcukat mutatja, nem a másvilági dicsőségüket, ami méltó a tiszt-re. A képtisztelők sértik az ÚSz szellemét, mert a transzcendens nemcsak lefesthetetlen, hanem a lényegét tekintve felül is múlja gondolatainkat, ezért nem fejezhető ki sem művészileg, sem értelmileg. -

A kezdetben csöndes, inkább pozitív, mint negatív hatású vita a K-i és Ny-i egyh. közötti feszültségekben éleződött ki (→keleti egyházszakadás), s vezetett pol. tartalommal is bővülve a 8-9. sz. →képromboláshoz. - A ~ körüli vitákat a 787. IX. 24: összeült II. →niceai zsinat tisztázta. Ez kimondta: különbséget kell tenni a „tisztelet”, ami a vallásos témájú képeket, és az →imádás között, ami egyedül Istent illeti meg. - Mo-on a nagyszombati egyhm-tart. zsin. (1560) kimondta: „Mivel a Megfeszített és a szentek képmásai követésükre és alázatos imádásra indítanak, ezért elrendeljük, hogy a joghatóságunk alá tartozó összes egyházban maradjanak meg Isten és a sztek képei és szobrai. Amelyeket eltüntettek, azokat fessék újra és restaurálják, és a niceai zsin. határozata szerint illő tisztelettel vegyék körül a hívek. (XIX.)” - A vallásos ~ lényegében a kat. Egyh-ban él folyamatosan. A zsidóságon, az iszlámon és az ateistákon kívül elutasítják a ref-ok, unit-ok és a szekták is. II. János Pál p. szerint a ~ alapja a „művészet és a keresztény kinyilatkoztatás közti különleges kapcsolat”. Maga Isten az, aki alkalmassá teszi a művészt a termfölötti képekben való megközelítésére: „a Teremtő Lélek isteni lehelete találkozik az emberi szellemmel, és ösztökéli ennek teremtő adottságait. A jót és szépet összekapcsoló, belső megvilágosítással érinti az emberi szellemet, és fölébreszti benne az ész és szív erőit, s közben képessé teszi, hogy elgondolása támadjon és azt műalkotásban meg is jelenítse. Analóg módon, de joggal beszélünk kegyelmi pillanatokról, mert az embernek lehetősége nyílik arra, hogy élménye támadjon a fölötte álló Abszolútumról.” (Levél a művészeknek, 1999.) - Az emberi szellem minden vallásban talált késztetést a művészi ábrázolásra (vö. ókori, gör. és róm. műv., indián, keleti kultúrák stb.). A kerség azonban a →megtestesülés központi dogmája által olyan horizontot nyitott, mely a 16-17. sz-ig meghatározta és egybefogta egy földrész, Eu. művészetét. E.G.-**

Péterffy II:97. - KL III:23. - Koszminszkij, Je. A.-Szkazkin, Sz. D.: Részletek a Középkor tört. c. egy. tankv-ből. Bp., 1961:139. - KEK 2129-32.