kötelesség (lat. obligatio): objektív értelemben mindaz, amit állapotból vagy szerződésből fakadóan meg kell tenni; feltétele a dolog fizikai lehetősége, ill. az erkölcsi és a jogi →cselekvőképesség; - szubjektív értelemben az →erkölcsi törvénynek az akaratra ható indítása, mely a →jó megtételét sürgeti, a →rosszat tiltja. Nem determináló szükségszerűség, nem külső v. belső kényszer, hanem az akaratot felszólító késztetés, melyre a személy szabadon válaszol. A ~ a →jogot föltételező és lehetővé tevő valóság, s ahány alapvető →emberi jog, annyi alapvető emberi ~ van. Forrása az →erkölcsi rend legfőbb törvényhozója, Isten. - A ~ alapjában 3 irányú: önmagunkra, a közösségre és a társadalomra, ill. Istenre irányul. Egy részük az emberi természetből fakad és a →természetes erkölcsi törvényből ismerhető meg. Mások önként vállalt →életállapotból fakadó, állapotbeli ~ek (→klerikusok kötelességei). Végül vannak megegyezésen, szerződésen alapuló, konkrét ~ek. A ~ek megtartása →jó cselekedet, elhanyagolása v. megtagadása →bűn. - Ha egyszerre több ~et kellene teljesíteni, a magasabbrendű törvényből fakadó ~et elébe kell helyezni az alacsonyabbrendű törv-ből fakadónak. Azaz a →természettörvény parancsai fölötte állnak a tételes parancsoknak; az isteni parancsok az emberi törvénynek, az egyh. törv-ek az államiaknak; a tiltó parancsok fölötte állnak a pozitív parancsoknak, a nagyobb érdekeket védő törvények a kisebb érdekek szolgálatában állóknak. - A ~et helyesen értve nem lehet tiltakozni a ~ek ellen a szeretetre hivatkozva, és nem szabad lebontani a ~-erkölcsöt egy állítólagos szeretet-erkölcsre hivatkozva. **

KL III:133.