következtetés, szillogizmus: gondolatfűzés, melyben bizonyos tételekből, azok érvényénél fogva, valami azoktól különböző szükségszerűen következik. - A szillogizmus név Arisztotelésztől származik, aki benne látta az ismeretfejlesztés és a bizonyítás igazi eszközét. A ~ben két ítélet, az előzmények (protaszeisz) kapcsolatából egy új ítélet, a következmény jön létre. A kapcsolat lehetőségét az előzményekben szereplő középfogalom (meszon) adja meg, amennyiben egy általánosabb (a felső) fogalomban bennfoglaltatik, viszont egy harmadik fogalom (az alany) bennfoglaltatik a középfogalomban. A középfogalom indokolja meg a következményt, a zárótételben kifejezett tényállás okát (pl. Szókratész halandó, mert ember). Arisztotelész csak a kategorikus ~t veszi figyelembe, melynek - a középfogalomnak a két másik fogalomhoz való viszonya szerint - három figuráját tartja lehetségesnek: 1. a középfogalom a felső tétel alanya s az alsó tétel állítmánya; 2. a középfogalom mindkettő állítmánya; 3. a középfogalom mindkettő alanya. Ezek közül csak az első a tökéletes figura, miután a zárótételnek az előzményekből való szükségszerű következése ebből tűnik ki; azért a két másik figura is az elsőre vezetendő vissza. - A ~ szabályai: 1. minden ~ben lennie kell egy általános és egy állító ítéletnek; 2. a zárótétel csak akkor lehet ált., ha mindkét előzmény az; 3. minőség és mód tekintetében (melyre csak utalás történik) az előzmények egyikének a zárótételéhez hasonlónak kell lennie. - A ~ elméletén épül fel a →bizonyítás tana. Minden bizonyítás ~, de nem minden ~ bizonyítás, hanem csak a tudományos ~, mely a dolog szükségszerű okaira, az egyetemes tételre mutat rá. Azonban a bizonyításnak is van határa, egy ponton meg kell állnia. Ha a bizonyítás a végtelenbe menne, a bizonyítás s ezzel együtt a tud-os ismeret lehetősége megszűnne, mert a „végtelent nem lehet végigjárni” (Anal. post. I. 3; Met. IV. 4). Az arisztotelészi fil. igen fontos alapelve az a tétel, hogy bárminemű (logikai, metafizikai, etikai) oksoron a feltételek száma véges (a regressus in infinitum lehetetlensége). Minden bizonyítás végső előfeltételét olyan tételek képezik, melyek közvetlen (intuitíve) beláthatók lévén, sem nem bizonyíthatók (tagadva állítjuk őket), sem nem szorulnak bizonyításra. Az értelemben van ilyen közvetlen ismeret, mely éppen közvetlenségénél fogva nagyobb bizonyosságot nyújt, mint a következtetett ismeret, s azért minden ~ kiindulópontja. A legnyilvánvalóbb tétel az ellentmondás elve: „lehetetlen, hogy egy és ugyanazt a dolgot, ugyanabban a vonatkozásban valami megillesse és meg ne illesse”. Ebből következik a középkizárás elve: „két egymással ellentétes állítás közt semmi sem lehet, hanem ugyanazt valamiről szükségképp vagy állítani, vagy tagadni kell”. Minthogy a gondolkodás tárgya a lét, a legfőbb észelvek egyszersmind a létezésnek is az alaptörvényei, mind a logikai, mind a metafizikai tételek érvénye rajtuk nyugszik. Az alapelvek ismeretét egyetemes voltuknál fogva nem szerezhetjük a tapasztalatból, melynek az egyes, esetleges dolog a tárgya. De a tapasztalat szolgáltat arra alkalmat, hogy a képességileg velünk született elvek tudatos ismeretté váljanak. **

Kecskés 1943:125.