megfizetés (lat. retributio): a földi életben tett erkölcsi cselekedetekért járó →jutalom vagy →büntetés Istentől, aki az →erkölcsi rend Ura és Bírája. - A Szentírásban a ~ Isten igazságosságára megy vissza; Isten igazságos bíró, aki mindenkinek megfizet érdeme szerint (→ítélet). Ezt több példabeszéd is kifejezi (Mt 20,1-16; 24,46-51; 25,14-30; Lk 19,11-28), de gyakran pontosan is megfogalmazzák (Zsolt 1; 32,10; 62,12; 94; Péld 24,12; Préd 3,17; 11,9; 12,14; Sir 16,1-23; Jer 32,19; Mt 16,27; Róm 2,6; 2Kor 5,10; Jel 20,12). Isten az embernek még a gondolataiért és a titkos tetteiért is megfizet (Bölcs 1,7-11; Mt 6,4.6.18; Róm 2,16). Aki Istenhez járul, „annak hinnie kell, hogy Ő van és megjutalmazza azt, aki Őt keresi” (Zsid 11,6). -

I. ~ a földi életben. Néhány korai fejezetet, ill. kv-et kivéve az ÓSz egészében fölteszi, hogy a jó és a rossz már a földi életben elnyeri jutalmát, ill. büntetését. A törv. és a próf-k nemcsak a nép egészének (vö. MTörv 4,40; 5,33; 6,3; 7,12-26; 28; Józs 1,7; 8,34; 23 stb.), hanem az egyes embernek is hosszú, boldog életet ígérnek Kánaánban jutalmul a parancsok hűséges megtartásáért (Kiv 20,5; MTörv 5,16; 6,2; 15,4-10 stb.). Még a bölcsességi irod-ban is főleg a földi életben nyeri el jutalmát a jó; az erény jutalma gazdagság és dicsőség (Péld 3,16; 8,18; 10,22; 13,22; 22,4; Zsolt 112,3.10), bő termés (Péld 3,10) és jólét (13,25), gyermekáldás és valódi boldogság (Zsolt 128), a föld birtoklása (25,13; 37,22 stb.), a nemzetség, ill. az örökség fennmaradása (37,18; Péld 13,22), egészség (4,22) és hosszú élet (3,2; 4,10; 9,11; 10,27; 16,31; Jób 5,26; Zsolt 34,13). Ezzel szemben a bűnösök nemzetsége kihal, öröksége elenyészik (37,19-22.34.38; 112,10); a gonoszok korán meghalnak (Jób 15,20.32; 22,15-16; Péld 10,27; 22,23; Zsolt 55,24). Szellemi javak is szerepelnek benne jutalmul: Isten áldása, kegyelme, szeretete, tetszése, gondviselése és oltalma (Péld 3,23.26.33; 10,29; 12,2.22; 15,8; 16,17; Zsolt 84,12; 91,14-16; 146,8). Az anyagi és szellemi javak foglalata a jó v. az élet fogalma. A halál után az alvilágban (→holtak országa) a jókra és a gonoszokra uaz a sors vár. →élet, →halál, →szenvedés -

1. Egyéni ~. Már az ÓSz régebbi kv-ei is tanúsítják azt a hitet, hogy Isten nemcsak a közösséget nézi, hanem az egyes embert is megjutalmazza v. megbünteti bizonyos tetteiért. Ha Ádám, Kain, Noé, Dávid stb. valamiképpen a közösség képviselői is, de Lót feleségének (Ter 19,26), Er és Onan (38,7-10), Sifra és Pua (Kiv 1,15-21), Mirjam (Szám 12,10), Abimelek (Bír 9,56), Hofni és Pinchász (1Sám 2,12-17.34; 4,11), Nabal (25,39), Uza (2Sám 6,6) stb. esete azt a meggyőződést tükrözi, hogy Jahve mindenkinek személy szerint megfizet tetteiért (1Sám 26,23; vö. Kiv 32,33; MTörv 29,13-25). Ha a törv. a nép egészét kötelezi is, számos büntetőjogi rendelkezése az egyéni felelősségen alapszik (Kiv 21,14; 22,18; 30,33; 31,14; Lev 20,3; Szám 5,5.31; 15,30 stb.). Különösen a bölcsességi irod-ban szolgál az egyéni bűnhődés alapul a helyes életvitelről szóló tanításban. -

2. Közös ~. A ~ ósz-i értelmezésének egyik szembeötlő vonása, különösen a régebbi időkben, a bűnhődés, a ~ terén a közösségi jelleg. - a) Az egyes ember bűnéért a közösség bűnhődik. Az első ember bűne következményeit minden embernek viselnie kell (Ter 3,16-19). Testvéröccse meggyilkolásáért Kain egy átkozott faj ősatyja lett (4,16-24). Kám szégyentelensége miatt utódai Szem rabszolgái lettek (9,22-27). Sára elcsábításáért a fáraó egész házának bűnhődnie kellett (12,17; 20,7). Vö. Korach (Szám 16,27-30), Áchán (Józs 7,24), Éli (1Sám 2,31), Dávid (2Sám 12,10), Jerobeám (1Kir 14,10) stb. MTörv 11,5; Szám 16,20-22; Józs 7; 22,20; 2Sám 21,1; 24,16: az egész népnek viselnie kell egy ffi vétkének következményeit. A Kiv 20,5; 34,7; Szám 14,18; MTörv 5,9; Jer 32,18 szerint Jahve „féltékeny” Isten, aki az atyák bűnét harmad-, sőt negyedíziglen bünteti. A megtorlásnak ez a könyörtelen értelmezése, amely úgy látszik, nem tesz semmi különbséget bűnös és ártatlan között, a nomád jogi viszonyokra vezethető vissza, ahol a létért való küzdelem a család v. a klán tagjait oly szorosan összeköti, hogy mindnyájuk érdekei közösek, és egyenként nemcsak hogy felelősséget éreznek egymás tetteiért, hanem valóban felelősek is. A kölcsönös biztonság záloga itt csak a vérbosszú törv-e, amely nem csupán a gyilkosra, hanem azokra is kiterjed, akik vele összetartanak (vö. 2Sám 21 5; 1Kir 15,29; 16,11; 2Kir 9,26; 10,6). A kirság idején, amikor a törzsek, klánok, nemzetségek veszítettek önállóságukból, sőt esetleg teljesen fel is kellett adniuk függetlenségüket, hogy egy nagyobb népi kötelék részeivé válhassanak, a megtorlás talaját vesztette. S hogy ennek tudatában is voltak, azt a 14,6 és a MTörv 24,16 tartalmazta törv. is tanúsítja („mindenki csak a maga bűnéért lakoljon halállal”). De ez még nem jelentette azt, hogy a ~ gondolata nem élt tovább; nyomai a zsoltárokban (Zsolt 37,28.38; 109,9.14) és a bölcsességi irod-ban (Bölcs 3,12; 4,3-6; Sir 41,5.7) is föllelhetők. - Az egy ember által kiérdemelt jutalomban szintén az egész közösségnek része van. Noé erénye megmenti fiait (Ter 6,18; 7,1.24), Lóté pedig az egész családot (19,12). Káleb rendíthetetlensége és bátorsága gyermekeinek is megnyitotta az utat az Ígéret földjére (MTörv 1,36; Ter 26,4; 2Sám 6,12 stb.). Még a ~t egyénien értelmező bölcsességi irod-ban (Péld 14,26; 20,7; Sir 44,11) és a zsoltárokban (69,37; 102,29; 103,17) is föl-fölbukkan a közös jutalom gondolata, sőt él az a meggyőződés is, hogy Isten a jutalmazásban sokkal bőkezűbb, mint a büntetésben (Kiv 20,6; 34,7; MTörv 5,10; Jer 32,18). Mint Józs 2,18; 6,22.25; Bír 1,24 stb. mutatja, Izr. a jutalom kérdését is a közösségvállalás (→szolidaritás) elvéből kiindulva értelmezte. - b) A közösség bűnének következményei a közösséget sújtják. A vétkeiért Isten a vízözönnel az egész emberiséget elpusztította (Ter 6,6; 7,21-23); ugyanígy Szodomát és Gomorrát is, kén- és tűzesőt bocsátva rá (18,20; 19,24). Gibea benjaminita lakói súlyos vereséget szenvedtek gaztettükért (Bír 19-20). Jahve egész népeket elűzött Kánaánból Izr. fiai előtt (Ter 15,19; Lev 18,24; MTörv 9,5); azokat, akik gőgjükben tornyot építettek Bábelben, szétszórta (Ter 11,6-9). Amiért nem engedte meg Izr-nek az átvonulást, az Úr szavára Saulnak egész Amaleket kardélre kellett hánynia (1Sám 15). A próf-k a népeket illető jövendöléseikben Ninive és más városok pusztulását bűneik Jahve kiszabta büntetésének tekintették. - Másfelől Jahve késznek mutatkozott rá, hogy 10 igazért megkönyörüljön Szodomán és Gomorrán (Ter 18,22-32), ami egyszersmind azt is tanúsítja, hogy az érdem Istennél többet nyom a latban a bűnnél (de mintha Ez 14,12-23 szigorúbb álláspontot képviselne; a Ter 15,16: Isten büntetésének elodázása nem Isten türelméből következik, ezen megtérésre adott időt értve, hanem a már-már bosszúnak tekinthető igazságossággal magyarázható, amely a szigorú büntetés kirovásával csupán a kellő idő kivárása érdekében késlekedik). - Jóllehet →kiválasztása Izr-nek különleges helyet biztosít a népek sorában, ez azonban nem jelent számára büntetlenséget. Ezért a próf-k állandóan fenyegetik a népet, hogy a vallási és erkölcsi hanyatlás pusztulást von maga után. Jer 5,1-6 azt a meggyőződést tükrözi, hogy Jahve egyetlen igazért is hajlandó volna Jeruzsálemet megkímélni, de a romlás olyan mérvű, hogy már egy igaz sem található a városban. Ez 14,12-23 szerint még olyan ffiak sem menthetnék meg igaz voltukkal a várost, mint Noé, Dániel v. Jób (vö. Jer 15,1-3). Ezzel összhangban a MTörv az Ígéret földjének békés birtoklását a parancsok megtartásától teszi függővé (vö. 4,1.40). A deuteronomikus tört-írás a tényekből kiindulva azt igyekszik bemutatni, hogy Izr. és Júda hűtlensége igazságos büntetését vette el, amikor lesújtott rá az Úr haragja (1Kir 13,34; 14,16; 2Kir 17,7-23; 24,3). A büntetés a bűnösökön kívül természetesen az igazakat is érte (vö. Ez 21,3.9; Ter 18,23), de néha akadtak kivételek (Ez 9,4; Noé, Lót, továbbá Jer 39,15-18: Ebed-Melech; 45: Báruk; vö. Ez 14,12-23). Ugyanakkor a →maradék, amelyet Isten megkímél, hogy az ősatyáknak tett ígéretét teljesíthesse, 14,22 szerint nem áll csak igazakból; más közösségekhez hasonlóan jó is, rossz is, és vannak benne bűnösök is. Ezért érthető, hogy a fogság idején a népen erőt vett a szorongás és a kétség a büntetéssel kapcsolatban (vö. 18,2: „Az apák ették a savanyú szőlőt, és a fiak foga vásik el tőle”). Ezzel a reménytelenséggel Ezekiel próf. azt szegezte szembe, hogy Jahve a bűnös halálában nem leli tetszését, hanem azt akarja, hogy éljen, ennek azonban elengedhetetlen feltétele a megtérés (18,23.32; 33,11.14-16). Hogy 18,1-32 szakít a közös ~ elvével, az a tört. összefüggéssel magyarázható, amelybe Ez tanítása beleépül.

A próf. a száműzöttekhez fordul, és helyzetüket új kezdetként értelmezi: a múlt bűneit nem véve számításba Jahve nemcsak az igaznak, hanem a megtérő bűnösnek is üdvösséget szán. Itt tehát nem a ~ új értelmezését találjuk, hanem az üdvösség ígéretét. Míg a 37 ezt az Istentől felajánlott lehetőséget fogalmazza meg, addig a 18 a lehetőségek valósággá válásának feltételeit határozza meg. 16,20; 21,3.9; 23 stb. összevetéséből világos, hogy Izr. bűnhődésében az elérkező üdvösségre való tekintettel háttérbe szorult a közösségi szempont, és a súlypont áttevődött az egyéni felelősségre, azaz arra, hogy ki-ki a maga tetteinek veszi el büntetését v. jutalmát (vö. Jer 31,29: későbbi betoldás Ez 18 alapján). Jeremiás a saját korát illetően a közös ~ elvét vallja; azt az elvet, hogy ki-ki egyénileg kapja meg tetteiért a büntetést v. a jutalmat, Izr. megújulása idejére tartja fenn (vö. Jer 31,29: „azokban a napokban”). -

II. Végérvényes ~ a halál után. 1. Az ÓSz-ben a fogság után többé kevésbé kötelező érvényű tanítássá vált, hogy a bűn a földön veszi el büntetését, úgyannyira, hogy ha valakit baj ért, ebből már bűnére következtettek (lásd Jób barátait; Lk 13,2.4; Jn 9,2). Ennek a valóságtól újra meg újra megcáfolt, szigorú fölfogásnak olyan válsághoz kellett vezetnie, amely megtermékenyítette a ~ről szóló tanítást. Jób-ben az egyik bölcs vitatja a földi ~ elvének ált. érvényét, de arra, hogy az igazak szenvednek, a bűnösöknek meg jól megy a soruk, nem tud más magyarázatot adni, csak megadással elfogadja, hogy ez Isten titka. A Préd is szembefordul a hagyományos fölfogással, és ismételten megállapítja (7,15; 8,10.14; 9,2), hogy sem az igazak nem kapják meg méltó jutalmukat, sem a bűnösök megérdemelt büntetésüket; ez szerinte egyike az emberi lét hiábavalóságainak (= abszurd dolgainak). A 2,26; 3,17; 8,12 és 11,9, amely ezzel ellentétes nézetet tükröz, későbbi betoldás, és a Préd „eretnek” jellegének enyhítésére kerülhetett bele a kv-be. Minél inkább fölismerték azonban a Jób és a Préd tükrözte megfigyelések helyességét, annál behatóbban kutatták, hogyan lehet a kérdést megoldani. Azt az elvet, hogy vannak titkos vétségek (ezt már Jób elvetette), fölváltotta a bűn megelőzését célzó nevelési szempontokra visszavezethető szenvedésnek, főleg pedig az engesztelésnek a gondolata (Iz 53). De a tényleges megoldás másutt keresendő, ill. található. - a) Bensőséges kapcsolat Istennel. Már Jeremiás próf. is küszködött a ~ problémájával, kivált amikor próf. küldetése (amelyre magát alkalmatlannak tartotta) látszólag kudarcba fulladt (Jer 11,18-12,6; 15,10-21; 20,7-18). De ha nehéz helyzetében már-már káromlásnak minősülő szemrehányásokat tett is Jahvénak (vö. 15,10-18; 20,7), soha nem vonta kétségbe, sőt felismerte és megtapasztalta, hogy Jahvéval való közössége elegendő arra, hogy értelmet adjon életének és kárpótolja elviselt szenvedéseiért (15,19). A Zsolt 73 vele szellemileg rokon szerzője még világosabban fogalmaz. Mint Jeremiás (Jer 12,1-15), ő sem elméleti úton kereste a megoldást (Zsolt 73,16), hanem Isten gondviselésére támaszkodott (vö. 73,17: Isten titkába próbált behatolni), és így fölismerte, hogy a jutalom nem a földi javakban rejlik, hanem az örömben, amely abból fakad, hogy az Isten szereti az embert, és gondoskodik róla (73,23-28). Ez az öröm a zsoltárost annyira áthatja, hogy kijelenti: örökre osztályrésze az Isten (73,26). Ez azt jelenti, hogy számol a lehetőséggel: még a halál sem választhatja el Istentől. Hogy ezt miként képzelte el, arra némelyek szerint egy homályos rész (73,24b) utal: „végül (értsd: földi életem végén) fölveszel a dicsőségbe (lakah)”. Ez lehet utalás Hénoch (Ter 5,24; Sir 44,16) és Illés (2Kir 2,3; Sir 48,9) mennybevitelére. Uazt a kifejezést (lakah) tartalmazza a Zsolt 49,16 is, ahol a zsoltáros (mint a 16-ban is) azt reméli, hogy igaz volta jutalmául Isten magához veszi. - b) Részesedés az eszkatologikus boldogságban. →halottak föltámadása. - c) Hellén hatás. A gör. embertannal való érintkezés következtében a halál utáni életet (→élet a halál után) illető ósz-i elképzelések mindenekelőtt hellén (pl. alexandriai) környezetben módosultak. A halhatatlan lélekről mint életelvről vallott nézet elfogadásával azt az árnyéklétet, amelyet az ÓSz az alvilágban az embernek tulajdonított, fölválthatta egy sokkal biztosabb elképzelés. Ez lehetővé tette ezt a létet életnek tekinteni és bizonyos körülmények között boldognak tartani. Ez nem jelenti azt, hogy a zsidók a gör. filozófiától vették át a →halhatatlanságra vonatkozó elgondolást, csak a szükséges gondolkodási formákat szolgáltatta ahhoz, hogy az a bibliai környezetben kibontakozott és egyre erőteljesebben megnyilatkozó meggyőződés, amely szerint az Istennel való közösséget a halál nem szakítja meg, bizonyossággá szilárduljon. Ezért tekintheti a Bölcs 9,15 a halált kiszabadításnak: az elhunyt lelkének megnyílik az út az Istenhez (3,9; 5,15), akivel az angyalok társaságában (5,5) béke, szeretet és irgalom lesz az osztályrészük (3,3.9). Ezért nincs jelentősége többé annak sem, hogy korán v. gyermektelenül hal-e meg valaki (3,13; 4,7-18); sőt, a korai halál még előnynek is fölfogható (4,10). -

2. Az ÚSz-ben: a) a földön való ~ csak ritkán szerepel. A még tovább élő régebbi fölfogást, vagyis a merev törvényességet Jézus elvetette (Lk 13,1-4; 16,19-31; Jn 9,2); mégis, mintha Márk evangélista (Mk 10,30: azok jutalma, akik Jézusért mindent elhagytak) és Pál ap. (1Kor 11,30: az Eucharisztiában való méltatlan részesedés) bizonyos vonatkozásban azt a nézetet képviselné, hogy az egyén már a földön elveszi tettei jutalmát, ill. büntetését. De ahol a zsidó közösségről van szó, egészen egyértelműen érvényesül ez a fölfogás; Jézus ismételten figyelmezteti a zsidókat: hitetlenségükért mint nép fognak bűnhődni (Mt 21,33-46; Lk 13,3.5; 19,41-44). - b) A végérvényes ~re a →halál után kerül sor. A ~ időpontjaként legtöbbször az →Úr napja szerepel, azaz a feltámadásnak v. az utolsó ítéletnek a napja (így Jézusnak a galileai városokat korholó szavaiban is: Mt 11,20-25). A jutalom elnyerésének föltétele a Jézusban való hit (pl. Jn 12,47-50; 2Tesz 1,7; 1Pt 1,5), amelynek jótettekben kell megnyilvánulnia (pl. Mt 25,31-46; Jn 5,29; Róm 2,7-11). Az igazak a →mennyben jutalomban részesülnek (Mt 5,12); a jutalom érzékeltetésére szolgál: az a kincs, amelyet az igaz a földön gyűjtött a jótetteivel (6,20; 19,21; Lk 12,33); a menyegzői lakomán való részvétel az →Isten országában (13,29; vö. Mt 8,11; 25,10); v. bemenetel az Úr örömébe (25,21.23); annak az orsz-nak birtokbavétele, amelyet Isten a világ kezdetétől készített az igazaknak (25,34; vö. 2Pt 1,11). A Róm 2,6.10 dicsőséget, tiszteletet, halhatatlanságot és békét, 1Pt 4,13 ujjongó örömet említ, uakkor 5,4 a dicsőség hervadhatatlan koronáját ígéri; vö. 2Kir 5,1; Ef 2,6; 1Pt 1,4; Jel 3,21; 7,9. Ezzel szemben a szinoptikusok a bűnösökre váró büntetést (kárhozat) így írják le: a menyegzői lakoma termén kívül rekedés (Mt 25,12) v. kizárás az Isten orsz-ából (1Kor 6,9-10), elvetettség (Lk 13,27), sötétségre vetés (Mt 8,12; 22,13; 25,30) és testi fenyítés (Lk 13,47); többször van szó tüzes kemencéről is (Mt 13,42.49), ill. a pokol, a kárhozat tüzéről (18,9; Mk 9,43.45) v. az örök tűzről, amely a Sátánnak és angyalainak készült (Mt 18,8; 25,41; vö. Júd 7); lásd még: Mt 7,13; Fil 1,28; 3,19; 1Tesz 5,3; 2Tesz 1,9; 1Tim 6,9; Zsid 10,39; 2Pt 2,1.3; 3,7 stb. →Gehenna. - Ha nem is fogalmazzák meg, mégis föltehető, hogy a ~re mindjárt a halál után sor kerül, ha csak előzetes formában (→tisztítótűz) is, mégpedig a Lázárról szóló parabola (Lk 16,19-31) v. olyan helyek alapján, mint 23,43; Fil 1,23; 2Kor 5,6-8; Jel 14,13. - János evang-ban és Pál ap-nál az eszkatologikus ~re már a földi életben sor kerül: ez a ~ az igazak számára az élet, mert már átmentek az ítéleten (Mt 7,14; 18,8; 19,16.29; 25,46; Mk 9,43; 10,17; Lk 10,25; 18,18.30). Uígy az örök halál a bűnösök eszkat. sorsát jelenti, s olyan állapot, amely már a földi életben jelen van, a halál után pedig állandósul és örökké tart (Jn 5,24; 8,51; Róm 1,32; 6,21-23; Jak 1,15; Jel 2,11; 20,6.14; 21,8). **

BL:1185.