megigazulás (lat. iustificatio, a iustum facere, 'igazzá tesz' kifejezésből): az ember igazzá válása Isten előtt. - Bibliai képpel kifejezve: megmenekülés Isten haragjától és részesedés az örök életben. A ~ gondolata csak ott jelentkezhet, ahol egyáltalán szó van az egyéni üdvösségről, és azt a földi létet meghaladó dimenzióban keresik. Az ÓSz kezdeti kinyilatkoztatása az isteni igazságszolgáltatást még nagyon földi keretek között érzékelteti, de a gyökerek fölismerhetők. Isten a sinai törv-hozásban nemcsak a szigorú megtorlást, hanem irgalmát is megígéri, s a hívő ember a szabadulást a törv. megtartásától, az engesztelő áldozattól és a bűnbánattól várja. Ezért gyarlósága ellenére is bízik Istenben (Zsolt 32,38; 51,143; Iz 7,9; 28,16). A végső időkre új törv-hozást várnak, ahol Isten az akaratát már az ember szívébe írja és kiárasztja lelkének erejét (Oz 2,21; Jer 31,31; Ez 36,25). Később a törv-re épülő vallásosság még inkább fölveti az egyéni ~ kérdését. A farizeusok kifejlesztették a szigorú megtorlásról szóló tanítást, ahol a motívum a törv. aprólékos előírásainak megtartása v. áthágása. Isten csak azt mondja igaznak, akinél az érdemek nagyobbak, mint a hibák. De volt olyan vélemény is, hogy Isten egész Izr-t részesíti az eljövendő világ javaiban, s ott a botladozó emberek is irgalmat találnak. Nagyban és egészben mégis a törv. megtartásától várták a ~t, nem Isten irgalmától, s ezt mind Jézus, mind Pál ap. kifogásolta (Gal 2,15; Róm 3,27; Fil 3,9). A kumrániak jobban hangsúlyozták Isten irgalmát, de szerintük Isten azzal is inkább a törv. megtartását jutalmazza. - Az ÚSz-ben Jézus tanítása szerint az üdvösség Isten kegyelmi adománya, s ez az ő működésével el is érkezett (Mk 2,17). Minden embernek szüksége van a megtérésre, mert mindenki bűnös (Lk 13,1). Jézus tanítása azoknak szól, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot (Mt 5,6), és ő biztosítja a bűnös embert a megbocsátásról (Lk 15). Ő maga is közvetíti a bűnbocsánatot (Mk 2,5-10). Evang-ában éppen az az új és központi tétel, hogy Isten irgalommal fordult az ember felé. Az ap-ok is úgy fogták föl küldetésüket, hogy bűnbánatot és bűnbocsánatot kell hirdetniük az egész világon (Lk 24,47). Pál ap. főleg a Róm és Gal-ben foglalkozik a ~ tételével. Az előzmény nála is az, hogy minden ember bűnös: a zsidók vétkeztek a mózesi törv. ellen, a pogányok a lelkiismeret törv-e ellen. A mózesi törv. csak fölhívta a figyelmet a kötelességre, de nem adott belső erőt a megtartásra, azért inkább szaporította a bűnt. Az ember az ősszülőktől is csak a bűnös állapotot örökölte (Róm 5,12-20). A kiengesztelődést Krisztus kereszthalála hozta meg, s így belőle árad ki a ~. Az ember a beléje vetett hit által válik az ő igaz voltának részesévé. Krisztus azzal dicsőítette meg az Atyát, hogy engedelmesen elfogadta és végrehajtotta a kapott küldetést. Fiúi engedelmessége több hódolatot adott az Atyának, mint amit a bűn megtagadott tőle, ezért lehet Krisztus minden ~ forrása. De az embernek a hitben azonosulnia kell vele. Ezért meri Pál olyan kategorikusan kimondani, hogy a mózesi törv. nem vezet a ~ra. - A Biblia tehát összekapcsolja a hitet és a ~t. A ~ a hitből és a hit által jön (Róm 1,17; 3,22; Gal 2,16). A hit tehát a ~ gyökere, de Isten kegyelme által (Róm 3,22; 5,2), s ebből következik, hogy az emberi aktust nem lehet szembeállítani az istenivel, hanem azt kell meglátni, hogy a kettő együtt van, mert az emberi aktust a kegyelem hordozza. Ugyanígy a keresztséget sem lehet szembeállítani a hittel, hiszen a hit a keresztségben fejeződik ki, s a keresztség egyúttal jelképezi a Krisztus testébe való beoltást is. További kérdés: a szentírási szövegek csak azt állítják-e, hogy Isten nem számítja be a bűnt a ~nál, v. valóban eltörli? Itt főleg arra kell figyelni, hogy az ap. a ~ban a Szentlélek elnyerését látja, tehát biztos, hogy ő jelen van egész bűnbocsátó és megszentelő erejével. Ezért beszél a trienti zsin. az ember belső ~áról (D 799). A szentírási szövegek említik mind a jelen szabadulást, mind az ítélet napján való szabadulást (Róm 5,1-11; Gal 5,5; 1Kor 6,11), tehát már itt a földi életben történik változás bennünk. Ennek a kettőnek az egymáshoz való viszonyát tisztázni kell. Az Egyh. úgy értelmezi, hogy a bűn eltörlése és a kegyelem állapota valóságos, de egyelőre rejtett formában, majd csak az ítéleten válik külsőleg is láthatóvá. Ugyancsak ki kell fejteni az emberi tettek szerepét a ~ban. Főleg összhangba kell hozni a hit által való ~t a tettek értékével, melyekről Jak 2,14-26 beszél. - A dogmatörténeti teol. spekuláció abból indult ki, hogy Pál ap. tanítása szerint a ~ a ker. embernek új termfölötti létmódot biztosít. Szt Ágoston ilyen jelentésben használta a szót, és a kk. teol. ezt fejlesztette tovább. Az ap. idők után az Egyh. elszakadt a zsidóságtól, ezért a mózesi törv-re épített farizeusi fölfogásnak nem maradt nagy jelentősége. De a ker. szabadság fölismeréséből fakadó →libertinizmus veszélye fennállott, s így a hit erkölcsi követelményei előtérbe kerültek. További lépés volt az, hogy a hit fogalmába belevegyék-e az egész ker. életet, ahogy azt a keresztségben vállalják és az Egyh. euch. közösségében megélik. A →gnoszticizmussal szemben rámutatnak az üdvtört. összefüggésre (Ireneus), továbbá a ~ kegyelmi és erkölcsi összetevőire (Órigenész, Tertullianus). A →manicheizmussal szemben hangoztatni kellett az önmegváltás lehetetlenségét, Krisztus szerepét és az ember szabadakaratú együttműködését (Ágoston), a →messzaliánusokkal szemben rá kellett mutatni a szentségek fontosságára. Ugyanakkor akadtak olyanok, akik az egyszer megszerzett ~t elveszíthetetlennek tartották (Jovinianus), s emiatt a kegyelmi állapot törékenységére is rá kellett mutatni. - Ágoston a ~ tanát főleg a →pelagianizmussal és a manicheusokkal szemben fejtette ki, s annak mind a szabad, személyes oldalát, mind a kegyelmi valóságát figyelembe vette. Ő már együtt nézte a ~t az ember teremtésével, istenképiségével, elesett állapotával, egyháztagságával, szabad akaratával és a szentségek hatékonyságával. A ~ a bűnöst teszi igazzá; ez Isten ajándéka, s ezért lehet újjáteremtésnek nevezni. Krisztus szerezte meg számunkra kereszthalálával, és akkor válunk annak részesévé, amikor misztikus testének tagjává válunk. Az Ádám-Krisztus párhuzam itt is érezteti hatását. -

Ágoston tanítása irányt mutatott az egész kk-ban, de bizonyos hangsúlyeltolódás tapasztalható. A megtérés, az Istenhez való fordulás, a bánat, a megsértett isteni felség engesztelése nagyobb hangsúlyt kap. A skolasztika alkalmazta az arisztotelészi metafizikát és lélektant a kegyelem magyarázatánál is. A →sententiákban és a →summákban a ~ról szóló tanítás a bűnbánat szentségéhez kapcsolódik. A skolasztika virágkorában a ~ folyamatában 4 mozzanatot különböztettek meg; 2 Istentől jön: a bűn megbocsátása és a kegyelem kiáradása, 2 az embertől: a hit, mely Isten felé mutat, és a bánat, mely ellene mond a bűnnek (Nagy Szt Albert). A Szt Bonaventura-féle ferences irányzat 3 mozzanatot látott a ~ lefolyásában: Isten irgalmas akaratát, Krisztus szenvedésének erejét és a kegyelemnek mint cselekvőkészségnek a jelenlétét a lélekben. A két megoldás valójában nem mond ellent egymásnak, csak a terminológia más. Scotus Isten adományához még hozzávette az →előre rendelés adományát. Ez a vázlatos magyarázat a későbbiekben kiépült és helyet kapott benne a Szentlélek lélekbenlakása, a gyermekké fogadás és az isteni természetben való részesedés. A →nominalisták olykor a fogalmak elemzése közben a teol. tartalmat kiüresítették, mások a jámborság külső tetteinek (zarándoklat, búcsú) hangoztatása közben tévesztették szem elől a ~ kegyelmi valóságát. - Luther és a reformáció számára a ~ a ker-nyé levés összefoglaló kifejezése és a ker. lét alapja. Tanításának kialakulásában része volt egyéni élményeinek és vsz. az elszaporodott népies vallási gyakorlatoknak, melyeknek sokan túlzott jelentőséget tulajdonítottak. A nominalistáktól átvette az Isten-ember kapcsolat jogi színezetét, ahol minden attól függ, hogy Isten hogyan ítélkezik az ember fölött. Egyes szentpáli utalásokból és Ágoston reflexióiból kialakította azt a magyarázatot, hogy a ker. ember egyszerre megigazult és bűnös (→simul justus et peccator). Ez azért van, mert Isten itt a földön nem törli el a bűnt, hanem csak nem számítja be a megigazultnak. A ~ tehát Isten irgalmas ítélete fölöttünk, amellyel a predesztináltak közé számít bennünket Krisztus érdemei miatt, de bennünk nem megy végbe belső változás. Krisztus érdemeinek akkor válunk részeseivé, ha hisszük, hogy Isten őbenne minket is elfogadott és üdvösségre szánt (bizakodó hit). Luther maga nem fejtette ki tanítását rendszeresen, hanem csak vitairataiban és szentírás-magyarázataiban hivatkozott rá. A mai prot. értékelés szerint a ~ a háromszemélyű egy Istenbe, Jézus Krisztusba és a megváltás művébe vetett hit egzisztenciális következménye. A sola gratia (csak a kegyelemből) és a sola fide (csak a hitből) elvet Krisztus érdemei miatt hangoztatják. Azért tartják központi teol. kérdésnek, mert itt kifejezésre jut az emberre alkalmazott krisztológia, és ez egyúttal az erkölcstannak is az alapja. Tehát az ember annyiban megigazult, amennyiben Krisztushoz tartozik, és ebben benne van az ő képviselete, a tanúságtétel és az üdvösségre való irányulás. - A trienti zsin. a protestantizmussal szemben visszanyúlt a hagyományos tanításhoz, az atyákhoz és a zsin. határozatokhoz, s ezek alapján fejtette ki a kat. tanítást: a gyermekek a keresztség által szabadulnak meg az áteredő bűntől (D 791), a felnőttek pedig a hit, remény, szeretet, bánat és a keresztség v. a bűnbánat szentsége által válnak megigazulttá (D 798, 819). Ezért a felnőtteknek elő kell készülni a ~ra, amiben benne van az ingyenes kegyelem felhasználása, vagyis az ember nem saját erejéből igazul meg, hiszen a kegyelem ad értéket tetteinek. A ~ magába foglalja a bűn eltörlését és a kegyelem kiáradását, s ebben a hit, remény és a szeretet mellett benne vannak a Szentlélek ajándékai. Az Egyh. tehát nem elégszik meg a puszta jogi értékeléssel. Ezt a ~t az ember halálos bűn által elveszítheti. A szeretetet minden súlyos bűn kioltja, a hitet azonban csak a hit elleni bűn. Az embernek külön kinyilatkoztatás nélkül nem lehet biztos tudása saját megigazultságáról, legföljebb erkölcsi bizonyossága lehet, amit abból vezet le, hogy igyekezett megtenni mindent, azért Isten elfogadja őt. Az ilyen bizonyosság elegendő ahhoz, hogy a reményünk erős legyen. A ~ ellenére magunkban hordozzuk az áteredő bűn következményét, a rosszra való hajlamot (concupiscentia), s ebből a szempontból igaz marad, hogy egyszerre megigazultak és bűnösök vagyunk. A kegyelem azonban erőt ad a bűn kerülésére és a kísértés legyőzésére. A ~ nem valami statikus állapot, hanem eleven kapcsolat Istennel a hitben, reményben és szeretetben. Minél elevenebb ez a 3 erény, annál nagyobb az Isten iránti bizalom, és annál erősebb a meggyőződés, hogy Isten sajátjának tud bennünket. A ~ kegyelméből fakadnak azok a segítő kegyelmek, melyek lehetővé teszik a bűn kerülését és a kötelesség teljesítésében az érdemszerzést (D 787-843.). G.F.

LThK VIII:1033. - BTSz 1976:900. - Schütz 1993:255. - BL:1195. - KEK 1987-95.