🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > M > messiásvárás
következő 🡲

messiásvárás: hit és remény egy →Messiásban, aki az Istentől ráruházott hatalom birtokában, Isten ígérete jegyében üdvösséget hoz az emberiségnek; így a ~ az üdvösségvárás (→üdvösség) egyik formája. - Ha a remélt Messiás eljövetele a mostani →eón végét jelenti, és a választott nép, pontosabban az egész emberiség, sőt az egész világmindenség (kozmosz) sorsa is ettől függ, akkor a ~t eszkatologikusnak szokták nevezni; ez esetben a ~ az →eszkatológia része. Az izr. ~ban 3 messiási alakkal találkozunk; ezek: a →király, a →próféta (→Isten szolgája) és az →Emberfia. - 1. A ~ eredete. J. Wellhausen isk-ja szerint a választott nép üdvösséget hozó Megváltójában való reménye csak a fogság idején v. a fogság után ébredt föl, s feltehetően része volt benne egy perzsa tannak, amely szerint egy üdvözítő eljövetele a világ megtisztulását, a rossz megsemmisülését és a halálból való feltámadást fogja jelenteni. S. Mowinckel is azt a nézetet képviseli, hogy a voltaképpeni ~ csak Dávid házának hanyatlásával alakult ki, mert a Messiás tisztán eszkat. alak, akihez még nem kapcsolódtak azok a várakozások, amelyek Júda tört. kir-aihoz fűződtek. Ugyanakkor H. Gunkel és H. Gressmann hangsúlyozza, hogy Izr-ben az üdvösség várása sokkal messzibb múltra tekint vissza, és már Ámosz próf. előtt elevenen élt a népben (vö. Ám 5,18). A ~ eredetét azért ők is Izr-en kívül, a régi K-i mitológiákban keresik, amelyekben szó van egy őskir-ról, akinek visszatértét az idők végére várták a „végső időben visszatér az ősi idő” elve alapján. Semmi bizonyítékunk nincs azonban arra, hogy akár Egyiptomban, akár Mezopotámiában eszkat. szabadítót vártak volna. Azok a szövegek, amelyekre hivatkoznak, nem eljövendő fejed-ről szólnak, aki üdvösséget hoz, hanem csak az uralmon lévő fejed-ek sikereit jövendölik meg, hozzájuk intézett intelmeket tartalmaznak, v. az új kir-t üdvözlik próf. szavakkal az ellenség legyőzőjeként, a béke és a jólét megteremtőjeként (ún. udvari stílusban), tehát annak a reménynek megnyilvánulásai, hogy az új kir. idején jobban fog menni a nép sora, mint előde uralma alatt. Ezenkívül e szövegek közül sok vaticinia post eventum, így szintén tört. kir-ra vonatkozik; →próféta. - A svéd isk. a ~ gyökerét a kirsággal kapcsolatos ősi K-i elképzelésekben keresi (többek között G. Widengren, I. Engnell és A. R. Johnson). Ezek szerint a kir. egy isten fia v. megtestesülése, sőt azonos az egyik istenséggel. Ennek jegyében a kir-nak évről évre alá kellett magát vetnie egy szenvedést és megaláztatást jelentő rítusnak, melynek során megelevenedett az istenség és a káosz hatalmi harca, s bemutatták a kozmosz életenergiáinak megújulását. Az istenfiúság gondolata, bár mérsékeltebb változatban, Izr-ben is fellelhető, mégpedig a kir. Messiás várása formájában (vö. Zsolt 2,7; 110,3; Iz 9,5). Az Isten szolgájáról szóló énekben a szenvedés kap hangsúlyt, ugyanakkor az Emberfia alakjában az ősemberrel azonosított őskir. áll előttünk (így A. Bentzen). Kétségtelen, hogy a kir. Messiás alakja nem független azoktól a képzetektől, amelyek abban az időben a kirsághoz fűződtek, de kérdés, hogy G. Widengren, ill. a kirsággal kapcsolatos ideológiák rekonstruálói vajon helyes képet nyújtanak-e ezekről a képzetekről. Ha igen, akkor ez az ideológia, amely a kozmikus energiák időszakonként ismétlődő megújulásában gyökerezik, még mindig nem ad magyarázatot Izr. fiai ~ának egyszeri, végérvényes és végső fokon eszkat. voltára ill. jellegére. - E. Sellin, W. Eichrodt, W. Caspari, C. J. Bleeker és L. Dürr Izr. fiainak ~át abban a kinyilatkoztatásban keresik, amelyet Jahve a Sínai-hegyen adott népének. Ezzel a kinyilatkoztatással ui. biztosítékot adott Jahve arra, hogy népe javára a jövőben is közbe fog lépni, s hogy amit a pusztában elkezdett, azt be is fejezi. Mivel azonban Jahve lényege szerint láthatatlan volt, feltételezték, hogy új megnyilatkozása alkalmával egy nagy személyiséggel, a Messiással fogja magát képviseltetni, akinek a népek majd engedelmeskednek. E személyes Messiás képe az ősemberről alkotott elképzelés eszkatologizálása, amelynek nyomai Sellin szerint az ÓSz-ben a következő helyeken lelhetők fel: Szám 24,17; Jób 15,7; Iz 9,5; Dán 7,13; Mik 5,1b. - Úgy látszik, Izr. fiai ~ának a kir. Messiás várása a legrégibb formája (vö. Ter 49,10; Szám 24,7). Csakhogy nem vsz., hogy amikor a nép még félnomád törzsszövetségekben élt, akkor egy mindeneken uralkodó személyiségre gondolt volna, aki saját, tehát a körülményektől nem függő, maradandó kir. hatalomnak lett volna birtokában, ami által - az említett szövegek szerint - üdvére lehetett a népnek. Ezt az az ellenállás is bizonyítja, amely a kirság bevezetésekor megnyilvánult (1Sám 8; 10,17.27). Ezért a ~ kezdetét a kirság megszilárdulásának korára kell tenni; Dávid dicsőséges uralma alatt szinte magától adódott, hogy Isten ígéreteinek megvalósulását, amelyeket az üdvösségre vonatkozóan tett, hatalmas és győzedelmes kir. uralmának képébe öltöztessék, aki nemcsak népe ellenségeinek legyőzésére képes, hanem arra is, hogy az egész világ fölött megszilárdítsa hatalmát. Ezenkívül: Jeruzsálem, amelyet személy szerint Dávid hódított meg, az itt épített Tp. révén Izr. vallási közp-ja lett; ez a tény szintén jelentős mértékben hozzájárulhatott ahhoz, hogy Dávid háza különleges helyet kezdett elfoglalni a nép képzeletvilágában. Mindezek mellett Nátán próf. jövendölése volt a legfontosabb tényező (2Sám 7). Jóllehet a deuteronomikus átdolgozás során Salamonra és a tp. építésére (7,13;. 1Kir 5,17-19; 8,16-20; 1Krón 17,11-14), valamint a népre (1Sám 7,22-24;. MTörv 7,6; 26,17; 29,12) került a hangsúly, az eredeti értelem még érzékelhető maradt: nem Dávid fog Jahvénak házat (= tp.) építeni, hanem Jahve Dávidnak, és ez nem tp. lesz, hanem dinasztia, amelynek kezében marad az Izr. fölötti uralom. - A próf-ként elképzelt Messiásnak és az Emberfiának alakja sokkal későbbi, és sok egzegéta szerint az eredeti kir. Messiásra vonatkozó elképzelés módosulása; de ha elfogadják is önálló eredetűnek őket, akkor is felteszik, hogy kialakulásukhoz a kir. Messiásban való hit szolgált kiindulásul. Azokra a tényezőkre nézve, amelyek Izr. fiai ~ának e formáit meghatározták: →Emberfia, →Isten szolgája. -

2. A ~ fejlődésének menete az ÓSz-ben. a) A királyi Messiás. A Ter 49,8-12: a Júdára vonatkozó régi, dicsőítő éneket (49,8; keletkezése idejére →eszkatológia) követő sorok (49,10-12) mintha egy fejed-ről szólnának, akinek engedelmeskedni fognak a népek (ugyanígy Ez 21,32 is, a zsidó és a ker. hagyomány legalábbis így értelmezte a homályos részt) és akinek eljövetele paradicsomi állapot kezdetét jelenti. Jákob ajkán ez a jövendölés felfogható Dávidra utalásul is, de csak annyiban, amennyiben Dávid uralmában annak az egész világ fölötti uralomnak és egyetemes idilli boldogságnak megvalósulását vélte látni, amelyet ő a Jahvétól kiválasztott nép számára várt és remélt, amely azonban a nép első kir-ának uralma alatt nem vált valósággá. Bileámnak csaknem ugyanolyan régi és vsz. Izr. É-i részén keletkezett jövendölései a csillagnak, ennek az ősi K-i kir. szimbólumnak (vö. Iz 14,12) a képében minden bizonnyal szintén ugyanezt az egész világon uralkodó fejed-et (Szám 24,7.17) üdvözlik Dávidban, akinek sikerült Amaleket (1Sám 30), Moábot és Edomot (2Sám 8,2.12) leigáznia. A Zsolt 2 és 110, amely feltehetően Dávid v. valamelyik utóda tiszteletére született (lásd a Sion említését: 2,6; 110,1), ugyanígy azt a birod-at énekli meg, amelyet Jahve Dávid házának ígért és amelyért maga Jahve harcolt a Dávid háza ellen lázadó népek ellen. A kir. felszentelt volta külön hangsúlyt kap: mint fölkent kívül esik a profán világon, és különösen közeli kapcsolatban áll Istennel. Ezért trónra lépésétől Isten fiának számít (2,7;. 2Sám 7,14, ahol nem annyira a kir. érdemei domborodnak ki, inkább az Isten irgalma és jósága áll előtérben). Kiválasztottsága bizonyos papi feladatok ellátására is felhatalmazza a kir-t (vö. 6,18-20; 1Kir 8,14.55.64; 9,25; 2Kir 16,12 stb.), ezért a zsoltáros nem habozik papnak nevezni, a pap és kir. Melkizedek (Ter 14,18) méltó utódának, akit még fölül is múlt, hiszen örökre szóló hatalmat kapott (Zsolt 110,4). Ebben az első időben kezdhették a Messiás orsz-át a fönnálló kirság folytatásának és kiteljesedésének tekinteni. - Izajással új szakasz kezdődött: mintha megszakadt volna a régi folytonosság az uralmon lévő kir. és a Messiás között. A kir-t még mindig Dávid házából valónak mutatja be a szerző, ugyanakkor a különbséget is erősen hangsúlyozza kettejük között. A szír-efraimita támadás veszedelmét látva Izajás arra szólítja föl Acház kir-t, aki az asszíroktól várta a segítséget, hogy kérjen Istentől jelet ígérete teljesítésére. Amikor Acház vonakodik e felszólításnak eleget tenni, Jahve maga ad jelet az →Emmánuelben, aki ebben az összefüggésben nem lehet senki más, csak egy messiási alak (vö. Iz 8,8), akár arról van szó, hogy Izajás Acház fiát, Hiszkiját üdvözölte, akár arról, hogy anélkül hirdette előre a Messiást, hogy bármelyik tört. személlyel összekapcsolta volna. Az a hangsúly, amelyet az Emmánuel születésének hirdetése kap (vö. Ter 16,11; Bír 13,3.5; Lk 1,31, valamint egy ugariti párhuzam), jelzi alakja fontosságát. Ugyanígy az is, hogy egy 'alma ad neki életet (szó szerint az 'alma; a határozott névelő utalhat arra, hogy egy bizonyos nőről van szó Acház háreméből, pl. Abija, Hiszkija kir. anyja: 2Kir 18,2, de felfogható articulus particularitatisnak is). Mivel az 'alma alapjelentése 'házasságra érett lány', az Emmánuel egy erre kiszemelt anya elsőszülöttének tekinthető, akit eledele révén a szerző az üdvösség idejének kir-aként állít elénk, amikor is visszatérnek a paradicsomi állapotok (vö. Iz 11,5): a tej és a méz (7,15) Mezopotámiában igen értékes áldozati ajándéknak, a nomádok néprajzában pedig felülmúlhatatlannak számított (vö. Jób 20,17), egyenértékűnek a bibliai mézzel folyóval, amely ismételten előfordul a Bibliában a kánaáni bőségre utalásul (Kiv 3,8.17; 13,5; 33,3; MTörv 6,3; 11,9; 26,9 stb.). Hasonlóképpen kell az Iz 7,22 tartalmazta kifejezést is értelmezni, hiszen itt a →maradékról van szó, amelynek a messiási üdvösség ígérete szól. De mintha 7,25 kapcsolatot teremtene Emmánuel tápláléka és rendíthetetlensége között (a jó választása és a rossz elvetése minden bizonnyal többet akar jelenteni a felnőtt kor elérésénél; ez utóbbival kapcsolatban vö. MTörv 1,39), ami jellegzetes vonása a Messiásnak (vö. Iz 9,6; 11,3). Mindazáltal: az Emmánuel föllépése előtt (Acház hitetlenségének büntetéseként) szerencsétlenség éri Dávid házát és Júdát; ezt olyan fogalmak felhasználásával hirdeti Izajás, amelyek erősen emlékeztetnek az apokaliptikára (7,17): Júdát ellepik az egyiptomiak és az asszírok, és pusztasággá változtatják a virágzó orsz-ot (7,17-25; 8,5-8). Ezt a primitívebb műveltségi fokra való visszaesést Izajás, aki jól szervezett föld- és szőlőművelő társad. szülötte volt, és akinek a tej és a méz már nem azt jelentette, mint a nomádoknak, a boldogság ősi nomád motívumaival érzékeltette (7,21). Azt a gondolatot, hogy Jahve népét egészen a Messiás eljöveteléig kiszolgáltatja a bűnei miatt, már Mik 5,1 is tartalmazza, ahol a „míg nem szül, akinek szülnie kell” egyértelmű utalás az 'alma'-ra (Iz 7, 14). A 8,9 azt a meggyőződést tükrözi, hogy Istennek azt a tervét ill. elhatározását, hogy Júdát megszabadítja az idegen uralomtól, semmi meg nem hiúsíthatja; 9,1-6 e meggyőződés részletes bemutatása. Némelyek e részletet trónralépési éneknek akarják minősíteni, azt állítva, hogy a születés, amelyet 9,5 említ, valójában arra utalás, hogy Jahve koronázása napján örökbe fogadja a kir-t (vö. Zsolt 2,7). A gyermek szó használatából azonban inkább arra következtethetünk, hogy Iz 9,5 az Emmánuelről szól, akinek születését Izajás előzőleg (7,14) megjövendölte; személyének kiválóságát a szerző Istent megillető nevekkel jellemezte; ezek mindegyike 2-2 elemből áll: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme (mindamellett a maszoréta különválasztja a Csodálatos Tanácsadót, a Vg pedig még az Erős Istent is: Admirabilis, Consiliarius, Deus, Fortis). Figyelmet érdemel, hogy mind a 4 kifejezés tartalmaz egy emberi szerepre ill. tulajdonságra vonatkozó elemet (Tanácsadó, Erős, Atya, Fejedelem), s ehhez járul egy nem evilágira, rendkívülire vonatkozó elem (Csodálatos, Isten, Örök, Béke); ezáltal emberfölötti szférákba emeli a jellemzett személyt. Szembeötlő, hogy a jelzők sorának élén a 'csoda' szó szerepel, amelyet a Biblia csak Isten rendkívüli csodatetteinek leírásakor alkalmaz (Kiv 15,11; Zsolt 77,15; 78,12; Iz 25,1 stb.).

A Bibliában is megfigyelhető K-i udvari protokoll szerint a föld nagyjait megillette az 'isten' cím (45,7; 58,2; 82,6;. Kiv 4,16; 7,1). Így a héb. el gibbor, 'istenhős, erős isten' a Messiásra vonatkoztatva nem feltétlenül jelent utalást a Messiás isteni természetére. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül Iz 10,21, ahol Jahve saját maga nevezi magát „Istenhős”-nek. Következésképpen a szóban forgó jelzőt nem minősíthetjük egyszerűen az udvari stílus elemének. Nem fér hozzá kétség, hogy Izajás, miként az Emmánuel névvel, ugyanígy az „Istenhős” kifejezéssel is azt akarta kidomborítani, hogy a Messiásban az erős Isten van jelen, népének csak Ő képes győzelmet szerezni. A 3. névben (abi ad = 'atya'/'örökké') némelyek megpróbálták az abi hedah ('a közösség atyja') rövidítését látni. 9,6 azonban a hagyományos fordításon alapszik: a Messiásban Izr. oltalmazóra talál, aki biztosítja a rendet és a jólétet Dávid birod-ában, ezért a neve Béke Fejedelme. Vsz. 11,1-9 is az Emmánuelről szóló ciklushoz tartozik, hacsak az Izáj törzsökének képe Dávid házának pusztulására nem mint befejezett tényre utal (vö. 6,13), ami a fogság idejében v. a fogság utáni időben való eredetre mutatna. Míg a Messiás dávidi eredetét az előző jövendölések inkább csak feltételezik (vö. 9,6), itt ez egyértelműen megfogalmazódik. Egy további különbség, hogy a próf. itt nem hozza összefüggésbe az adott tört. eseményekkel; a Messiásnak eszményi kir-ként való ábrázolása mindenképp ellentéte annak, ami az életben előtte állt. Az igazságos uralom utáni vágy jellemzi Jeremiás próf-nak (Jer 23,5; 33,15) és a Zsolt 72 szerzőjének ~át is. A Messiás megjelenése a föld csodálatos termékenységén (72,12) és az örök (72,3.7) paradicsomi békén (Iz 11,6;. 35,9; Oz 2,20) kívül azt fogja jelenteni, hogy a föld tele lesz Jahve ismeretével (Iz 11,9). - Mikeás próf. ~a (Mik 5,1-5) meglepő egyezést mutat a vele kortárs Izajás próf-éval: a Messiás dávidi eredetére az Efrata név utal - 1Sám 17,12 szerint Izáj efratita volt. Iz 7,14 nyilvánvaló hatására itt is szó van a Messiás születéséről, ami kétségtelenül utalás arra az időpontra, amelyet Isten Izr. megváltására ill. a bajoktól való megszabadítására meghatározott. Mikeás próf. is kiemeli: a Messiás uralma béke és nyugalom. Végül Mikeás is kerüli, hogy kir. címmel illesse a Messiást, és ehelyett uralkodóról beszél. A Messiás Jahve helytartója, aki Jahve nevében legelteti a nyájat (= a népet; a pásztor képére vö. Ez 34,23; 37,24). Új viszont, hogy a Messiás származása „a régmúlt időkre” nyúlik vissza. Ebben sokan egyszerűen csak Dávid házának tiszteletreméltó korára való utalást látnak, de a Zsolt 89,46 szerint Dávid háza még ifjúsága napjait élte, amikor már hanyatlani kezdett. Mások a Messiásban visszatérő ősemberre való utalásnak gondolják (vö. a 2. Ádámmal: Róm 5,12; 1Kor 15,22.45). De lehetséges, hogy a próf. azt kísérelte meg, hogy az Iz 9,5 tartalmazta örök Atya nevet magyarázva a nem közönséges földi halandónak tartott Messiás titokzatos személyiségét bemutassa. Végül a Messiás föllépése is az összes törzs egységbe tömörülése jelének látszik (vö. Jer 3,6-13.18; Ez 37,15-27). - Jer és Ez csak elvétve szerepelteti a Messiást. Jer 23,5 és 33,15: Dávidnak igaz sarja támad, egy bölcs és igazságos kir., és Júda eljut az üdvösségre. Ez-nek a Messiásról alkotott képe olyan vonásokat mutat, amelyek az apokaliptikára emlékeztetnek: az üdvösség fejed-e Dávid redivivus lesz (34,23; 37,24), de nem ő fogja létrehozni az üdvösség rendjét; ez egyedül csak Jahve műve lesz. Ezekiel próf. némely helyen (37,22.24) kir-nak mondja a Messiást, másutt azonban fejed-nek (34,24; 37,25: fejedelem); ez olyan cím, amelyet a próf. Júda és Izr. kir-aira is alkalmaz (12,12; 21,30), sőt nem izr. kir-oknak is megad (26,16; 27,21; 32,29; 39,18), és amellyel a Papi irat szerzője is gyakran él. A messiási föladat az újra egy néppé összeolvadt Júdát és Izr-t legeltetni (34,23; 37,15-22). 37,25: a távlat eszkat. - a Messiás örök fejed. (vö. 17,22-24). - Azt, hogy Jeruzsálem pusztulása (Kr. e. 587) és Dávid házának kihalása válságot jelentett a ~ terén, a Zsolt 89 egyértelműen tanúsítja, de Jahve hűségében remélve Izr. fiai továbbra is bíztak Jahve ígéreteiben. Ezért érthető, hogy a fogság után Jojachinnak, a fogságban meghalt kir-nak unokájába, →Zerubbábelbe vetették reményüket. Ag 2,20-23 szerint Jahve Zerubbábelt pecsétgyűrűjévé teszi; a pecsétgyűrű annak a fontos szerepnek a jelképe, amelyet az akkori új világpol. helyzetben be kellett töltenie. Zak 6,9-14, ahol a 6,13 alapján vsz. Zerubbábelt kell →Józsue helyett olvasni (6,11), Zerubbábelt sarjként szerepelteti; a sarj a 3,8 szerint messiási címnek számított, amely, Iz 4,2; 11,1; Jer 23,5; 33,15 hatására alakult ki. Ám 9,11, ahol Dávid roskadozó sátra, a repedések és a romok (= egyértelmű utalások az elpusztult Jeruzsálemre) a fogság idejét v. a fogság utáni időt tételezik fel, szintén arra enged következtetni, hogy Dávid háza uralmának helyreállítását Izr. fiai a régi pol. alapon képzelték el: az orsz. újra olyan nagy lesz, amilyen Dávid korában volt. - Az Edomra (→edomiták) való utalásokat illetően vö. Abd; Ez 25,12-14; Siral 4,21; Zsolt 137,7. Jóllehet a Mik 4,6-8 tartalmából kikövetkeztethetően a fogság idején v. a fogság után keletkezett, arra az eszkat. kir-ra emlékeztet (4,7), akit a Zsolt 47,96-99 is megénekelt. A Mik 4,8 tartalmazta kifejezések (a hajdani hatalom visszatér az Ófelre, ahol egykor a kir. palota állt; vö. Iz 32,14) Dávid uralma helyreállításának reményét tükrözik. A Nyájnak tornya név (Mik 4,8), amelyet a próf. a kir. rezidenciának adott, összhangban áll a 4,6 tartalmazta képpel: Jahve pásztor, aki egybegyűjti szétszóródott nyáját; de a 4,6 egyszersmind arra a szerepre is utal, amelyet Dávid házának Istenre és a népre való tekintettel be kell töltenie. - Zak 9,9 keletkezése idejét illetően eltérnek a vélemények. Némelyek Nagy Sándor korára, mások a fogságot megelőző időre gondolnak. Minthogy azonban fogság utáni próf. művének alkotja részét, valószínűbb, hogy a fogság utáni időben keletkezett.

A szerző ujjongó örömmel hirdeti a Messiás érkezését ill. Jeruzsálembe való bevonulását. Azoktól a kir-októl eltérően, akikről Jeremiás próf. írt (Jer 17,25;. 1Kir 1,5), a Messiás szamáron érkezik, amely a régmúlt időknek volt fejed. állata (Ter 49,11; Bír 5,10; 10,4; 12,14; 2Sám 19,27). Bár a szamáron lovaglás a kir. ceremónia része is lehetett (vö. 1Kir 1,38), itt inkább a „szerény” jelző plasztikussá tételét jelenti; ez a tulajdonság sok szövegben, főként a zsoltárokban a szegény, sőt gyakran szűkölködő és elnyomott igazakkal kapcsolatban szerepel, tehát épp azokat az embereket jelenti, akikre a Messiásnak a Zsolt 72 szerint különös gondja lesz (vö. 72,2.4.12). Tehát Zak szerint a Messiás is ezek közül való, de Isten jogot és üdvösséget adott neki. Lehetséges azonban, hogy ez az „ani” nem a társad. helyzetre utal, hanem a Messiás lelkületét jellemzi. A Messiás ebben a felfogásban nagyon hasonlít a Szám 12,3 Mózesére. Országának méreteit, amelyben semmiféle viszálynak nem lesz helye, babilóniai fogalmak szerint határozta meg a próf.: a Perzsa-öböltől a Földközi-tengerig, az Eufrátesztől mint középponttól egészen a föld határáig (így a Zsolt 72,8 is; vö. 2,8; 18,44; Mik 5,3). - A Zak 12,10 említette átszúrtnak az Isten szolgájával (Iz 52,13-53,12) való azonossága kérdéses, de azért az kétségtelen, hogy itt is az Üdvözítő alakjával állunk szemben. - A vázolt remények nem váltak valóra: nem állt helyre a kirság, és Zerubbábel után Dávidnak egyetlen utóda sem töltött be jelentős szerepet Júdában. Ez új magyarázatok keresésére ösztönzött. Egy apokaliptikus irányzat Dávid újraeljövetelében kereste a megoldást (Jer 30,8; Ez 34,23; Oz 3,5). Más szövegekben viszont (Zsolt 2; 72 stb.) az adott kir. szem előtt tartásával a Messiás eszkat. vonásaira került a hangsúly. A kirság megszűnésével ez az elgondolás elvesztette konkrét tárgyi alapját. Az apokrif irod-ban mindkét elképzelés szélsőséges formában öltött testet (lásd alább). - b) A Messiás mint próf. A MTörv 18,15-22 szerint Mózes hitte, hogy Isten hozzá hasonló próf-t támaszt a népnek, aki tudtul adja Isten akaratát Izr. fiainak. Ez a szövegrész egészen általánosan szól a próf-król és szerepükről Izr-ben, s arra szolgál zsinórmértékül, hogy Izr. fiai meg tudják különböztetni egymástól az igaz és a hamis próf-kat. Kifejezetten próf. jellegű, üdvösséget hozó személy az Isten szolgája. Sokszor párhuzamot vonnak Iz 52,13-53,12 és a Zsolt 22 között; a 22,28-32 ui. azt a látszatot kelti, mintha itt üdvösséget szerző személy állna előttünk, aki szenvedésével megvalósítja Isten egyetemes orsz-át. A. Gelin ezt a részt olyan kiegészítésnek tartja, amely a zsoltárnak messiási jelleget kölcsönzött. Valójában azonban egy jámbor ember szólal meg a zsoltárban, akit ártatlanul üldöztek és most hálát ad Jahvénak szabadulásáért. A másokért való szenvedésről, a bűnök levezekeléséről, a halálról és a feltámadásról nincs szó. Ezenkívül semmi alapja egy olyan feltevésnek, hogy a 22 jövőbeli személyre vonatkozik. - Az ÚSz (Mt 27,35.43.46; Mk 15,34; Jn 19,24; Zsid 2,12), valamint az egyhatyák néhány alkalomhoz illő részlet alapján a szenvedő Jézus előképét látják a türelmet tanúsító üldözött emberben. Ugyanez mondható el a Zsolt 16,10 vonatkozásában is, amelyet az ApCsel 2,27 és 13,35 Jézus feltámadása megjövendöléseként értelmez. Betű szerinti értelemben a zsoltáros bátor bizakodásával állunk szemben: Jahve megmenti a haláltól, hogy örökké élvezhesse Isten boldogító jelenlétét. - c) Az style="font-weight:bold;font-style:italic">Emberfia. - 3. A ~ fejlődésének menete a zsidóságban. a) A királyi Messiás. Hogy a klasszikus értelemben vett ~ a Kr. e. 1. sz: még nem halt ki, azt a SalZsolt 17 egyértelműen tanúsítja. Itt a Zsoltáros kéri Istent, támassza fel a Messiást, Dávid fiát, hogy szabadítsa meg Jeruzsálemet a pogányoktól, semmisítse meg az orsz. bitorlóit és szórja szét - vaspálcával (vö. Zsolt 2,9) - a bűnösöket, a gonoszokat pedig ölje meg szavával (SalZsolt 17,21-25;. Iz 11,4). E bosszúálló ítélet után szt népet gyűjt egybe a Messiás, és olyan orsz-ot alapít, amelyben nem marad helye igazságtalanságnak, és minden ember szt lesz. A pogány népek meghódolnak. Maga a Messiás, az Úr Fölkentje (a SalZsolt 18,5.7 szerint javítva; 17,35 Fölkent Urat olvas) a Szentlélek erejéből minden bűntől mentes, bölcs és igaz lesz, Isten fogja irányítani (17,32.36), így nem a lovakban és a harci szekerekben lesz a bizodalma, nem fog aranyat és ezüstöt gyűjteni, hogy sereget toborozzon és hadat viseljen (17,33), ehelyett az Úr lesz minden reménye (SalZsolt 17,39). A 18,5-9 szerint a Lélek adta bölcsessége, igazságossága és ereje (vö. Iz 11,2) birtokában a Messiás ügyel rá, hogy alattvalói az igazsághoz szabják tetteiket. Egy a Kr. e. 1. sz. végén v. a Kr. u. 1. sz. elején keletkezett forrásban (Szibillák jóslatai 3,46-62) a szerző azt a reményét fejezte ki, hogy miután a rómaiak leigázzák Egyiptomot, egy szt fejed. kerül uralomra, aki örökké fog uralkodni az egész világon. 4Ezd 11,37-12,1.31-34 a Messiást egy Júda házából való oroszlán képébe öltözteti, aki elsöpri szavával a sast (a róm. birod. jelképe). - 7,28 a →kiliazmussal összekapcsolva állítja elénk a Messiást: miután 400 évig az öröm forrása volt a földön, meghal; ezzel véget ér ez az eón, és egy új, többé el nem múló eónnak adja át a helyét. A rabbinista irod-ban a Messiás gyakran fölkent kir-ként és Dávid fiaként szerepel, és szintén úgy jelenik meg, mint hatalmas fejed., aki más népeket leigázva megvédi és naggyá teszi népét. Az apokrif irod-tól eltérően, ahol a szerzők szívesen hangsúlyozzák a Messiás transzcendens természetét, a rabbik megkísérlik a Messiás alakját az isteni szférából kivonni; ez a tendencia már a LXX-ban is észrevehető Iz 9,5 esetében. - A Messiás érkeztét →jajkiáltások, az anyagi és erkölcsi nyomorúság ideje és egy →előfutár, Illés (vö. Mal 3,23; Sir 48,10) előzik meg. Az előfutár a küszöbön álló megváltást hirdeti és fölkeni a Messiást. A Kiv 10,1-hez és 12,42-höz fűzött Midrásban és Targumban Illéssel együtt Mózes is eljön. Jézus idejében ez a Messiásra vonatkozó elgondolás volt a legelterjedtebb. -

b) A levita Messiás. Az apokrif →Tizenkét pátriárka testamentumában Júda törzsének ősatyja megjövendölte, hogy az ő törzséből támad egy sarj, aki visszaszerzi a kir. pálcát a törzsnek (vö. Ter 49,10), és hogy az ő törzsökének (Iz 11,1) az igazság vesszejeként igazságot szolgáltat és üdvöt, jólétet teremt mindazoknak, akik hozzá kiáltanak (Júda végrendelete 24,4-6;. József végrendelete 19,6). Egy másik szöveg (Lévi végrendelete 18) egy új papról jövendöl, aki az igazaknak megnyitja a Paradicsom kapuit, a szenteknek az élet fájáról ad enni, Beliárt bilincsbe veri és a boldogság idejét nyitja meg, amikor már nem lesz bűn, az Isten ismerete pedig kiárad az egész földre, mint a tenger vize. Ezért R. H. Charles szerint a szerző a Hasmoneusok lelkes csodálójaként nem Dávid házából való, hanem levita Messiás jövetelét várta és remélte. Egy későbbi glosszátor - a szöveget (Júda végrendelete 24 és Lévi végrendelete 8,15) némileg módosítva - Lévi fiából ismét hagyományos messiást csinált (Dávid fia). S valóban, a kumráni szövegekben is 2 messiás eljöveteléről van szó (Áron és Izrael: 1QS 9,11; a CD 12,23; 14,19; 19,10; 20,1, ahol egyes számú alak szerepel, vsz. későbbi módosítás); ez a levita Messiásra vonatkozó és a Dávid fiát illető elgondolások összekapcsolódásaként értelmezhető. - c) A Messiás mint próf. Bár a Krisztus születése körüli évsz-okban vártak egy próf-ra (1Mak 4,46; 14,41;. Lévi végrendelete 8,15), sőt magára a próf-ra (Jn 1,21; 6,14; 7,40), ezt nem azonosították a Messiással. Magának Illés próf-nak az alakját, aki mindössze egy helyen szerepel az Antikrisztus ellenfeleként, sem tekintették többnek bűnbánatot hirdető prédikátornál, akinek utat kell készítenie a Messiás és az Isten országa számára. Ugyanakkor a Messiásnak szívesen tulajdonítottak próf. szerepet, és gyakran látták benne a 2. Mózest (Midrás). - Az Úr szolgájának alakjában, miként a Zsolt 22 és Zak 12,10 alakjában a rabbik először a Dávid házából való Messiást látták, de a szenvedésére vonatkozó részleteket, amelyeket a győzelmes Messiásra vonatkozó elképzeléseikkel nehezen tudtak összeegyeztetni, amennyire csak lehet, enyhítették magyarázataikban, a Messiás szégyenletes haláláról pedig nem is akartak tudni. Mivel azonban a szövegek egyértelműek voltak, a Kr. u. 2. sz. vége felé a rabbik írásaiban az a nézet fogalmazódott meg, hogy ezek a szövegek nem a dávidi Messiásra vonatkoznak, hanem egy alacsonyabb rangú másik Messiásra. Ezt József fiának v. Efraim fiának nevezték, és úgy vélték, az lesz a feladata, hogy az igazi Messiás előtt fog fellépni, a Góg és Magóg elleni harcban azonban megölik. - d) →Emberfia, →Jézus Krisztus. **

BL:1239.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.