monoteizmus (gör.): egyistenhit, egyetlen Istenség elismerése és tisztelete, mindazoknak a lényeknek egyidejű tagadásával, akiket a többistenhit (→politeizmus) tisztel. ~t vall a →zsidóság, a →kereszténység és az →iszlám. - A →hinduizmusban Visnu ill. Siva tisztelői elfogadnak még alárendelt istenségeket is. Az ókori Egyiptomban olykor a pol. hatalmi közp. istenségét azonosították az égi istenséggel, és a többi istenséget vele hozták kapcsolatba (→henoteizmus). Egyes természeti népeknél is megtalálható a nyoma valamilyen főistenségnek v. →legfőbb lénynek. A 18. sz-tól sokat vitáztak az emberiség ősi vallásáról és az egyistenhit kifejlődéséről. Modelleket állítottak föl: ősi állapot volt a →fetisizmus, a titokzatos erők elismerése, azután az ősök tiszt-e, majd a →totemizmus a maga mágikus jelenségeivel és végül a →politeizmus, és a főistenek kultuszából, a henoteizmusból kifejlődött a ~. A természeti népek szellemiségének és műveltségének tanulmányozása nem erősítette meg ezt a sémát; valamilyen főistenségnek mint hatalomnak és mint bírónak a sejtése kimutatható még akkor is, ha a gyakorlati vallásosság tele van mágiával és a természeti erők tiszt-ével (W. Schmidt). - A bibliai ~. Az ÓSz, legalábbis Ábrahám óta, beszél a ~ról, sőt visszavetíti azt az emberi tört. kezdetére is. Isten maga nyilatkoztatta ki a →Jahve nevet (Kiv 3,13), de föltehető, hogy a korábbi pátr-knál El saddáj néven volt ismeretes. Az El a kánaáni népeknél is a főisten neve volt. A föníciai és a szíriai vallásban →Baal volt az ég istene; de a vallástört. megállapította, hogy a főistenek mellett megvtolak a mitológiai mellékistenek is. Mózes korától a pátr-knak megmutatkozó Isten (El) azonos Jahvéval, aki az egész világ Istene, és egyúttal a zsidó nép Istene is. Hatalma kiterjed Izr-re és a népekre, tehát ő a tört. irányítója. Amellett ura és teremtője az egész term-nek. Ő a mindenható, aki nem ábrázolható, mert abszolút szellem (→képtilalom). Jahve az egyedüliséget igényli, és mint „féltékeny Isten” tiltja a bálványimádást. Különben is fölötte áll a bálványoknak, amelyek csak emberi kéz alkotásai (Kiv 15,11; Zsolt 57,2; 81,6). A LXX a pogányok isteneit a daimonia névvel fordítja le (Iz 34,14; 65,11; Zsolt 95,5; 105;37), tehát azonosítja őket az ártó szellemekkel (→démon). A próf-k már elutasították az istenek létét. Jahve az egyetlen úr, ő betölti a földkerekséget. A pogányok istenei hozzá mérten „semmik” (Iz 1,8; 10,10; 19,3). Izajás különösen hangsúlyozta, hogy Jahve az egyetlen úr, a Teremtő (4,21-28; 41,29; 43,10; 44,8; 45,5). De ez sem egészen új, hiszen lényegében már ott van a mózesi kinyilatkoztatásban. A ~ megértésében volt fejlődés, de Isten abszolút nagysága és hatalma kezdettől fogva világos. Ezen alapszik szentsége, igazságossága és a szöv-hez való hűsége. Tkp. ez a dinamikus és összehasonlíthatatlan sajátság többet mond az ósz-i hívő számára, mint az elméleti spekulációból levezetett egyedüliség. Így ebből a szempontból az ÓSz ellentétben áll minden korabeli mitológiával és vallással, ahol az istenek a term. erőinek, jelenségeinek a megszemélyesítései, itt pedig Jahve a transzcendens teremtő, aki fölötte és kívüle áll a term-nek. Ezért az ósz-i ~t nem lehet a környező népek vallási fölfogásából v. a term-es fejlődésből levezetni, ez kinyilatkoztatott tanítás és hit. Isten egysége a zsidó vallásnak mindig kifejezett tétele maradt. Az ő megvallása (Sema Izrael... MTörv 6,4) mindennapi kötelező ima volt. - A diaszporában élő zsidók különösen vigyáztak erre, s hitüket bölcs. érvekkel is igazolták (Bölcs 13). Amikor Philo a gör. fil-t fölhasználta az ósz-i istentan ismertetésére, nála is megmaradt Isten abszolút transzcendenciája. A →Logosz és az Isten udvartartásához tartozó szellemek csak alárendelt lények. A zsidó hitben a →Messiásnak nincs isteni méltósága. Isten megmarad egyszemélyű transzcendens létezőnek, s a várt Messiás minden kiváltsága ellenére csak ember marad. - Az ÚSz átvette az ósz-i hitet, amely szerint Isten oszthatatlanul egy, és rajta kívül minden más létező az ő teremtménye (Mk 12,29; 1Kor 8,4; Jak 2,19; 1Tim 2,5). Az ÚSz Istene az Atyák Istene, aki a régi kinyilatkoztatást adta (ApCsel 2,13; 5,30; 22,14). Ő Izr. Istene (Mt 15,31; Lk 1,68; Zsid 11,16), de egyúttal az egyh. Istene is (ApCsel 15,14; Zsid 4,9; 1Pt 2,10). Bár a pogányok bálványaikat isteneknek és uraknak mondják, önmagukban mégis csak semmik (1Kor 8,5). Az ÚSz - főleg Szt Pál és János - beszél dualizmusról is, Isten és a →Sátán ellentétéről. A Sátán ennek a világnak a fejed-e és istene (Jn 12,31; 14,30; 16,11; 2Kor 4,4; Ef 2,2; Kol 1,13), de Istennel szemben ő is csak teremtmény, és Krisztus már megtörte hatalmát (Lk 10,10; Jn 12,31). Az →angyalok sem isteni lények, hanem Isten udvartartása (Mt 18,10; Lk 15,10), sőt az üdvrend szolgái (Zsid 1,4.14). Az ÚSz azonban a ~t elmélyíti a →Szentháromság misztériumával. Isten term-e és lényege szerint egy, egyetlen, örök, mindenható, világfeletti szellem, de 3 személyben, az Atya, a Fiú és a Szentlélek lényegi egységében létezik. Ez az abszolút szellemi lét gazdagsága, és éppen ezzel múlja fölül teremtményeit. - Dogmatikailag a ~ a kerség alaptétele, s ez összhangban van azzal a fil. követelménnyel is, hogy az abszolút transzcendens szellem, a teremtő csak egy lehet. Ezért az Egyh. is elveti a sokistenhit minden formáját, s hitvallásának első mondata az egy Istenről szóló tanúskodás (D 9, 428, 703, 994, 1702), de mindig úgy, hogy az egy Istenen a Szentháromságot érti. Isten tehát nem elvont fil. fogalom, hanem a lét és az élet teljessége. Abszolút egysége mellett magában hordozza a szellemi élet örök és végtelen megnyilvánulását, azért lehet ő a teremtmények sokféleségének is oka és magyarázata. Ez az egy Isten a maga szentháromsági mivoltában tárult ki a teremtett világ felé és alkotta meg az üdvrendet. Ebben a kinyilatkoztatásban saját belső életét tárta föl, amit nem vitt bele a teremtésbe, és ezért azt a teremtésből az okság elve alapján nem ismerhettük volna meg. Belső élete az atyaság, fiúság és a Szentlélek lehelésének dinamikus feszültségében olyan, hogy kitárulhat az ember felé irgalommal és szeretettel, s így lehet ő egyúttal az értelmes teremtmény végső célja és boldogsága. G.F.

LThK VII:565.