méhészet: ősi fokon a rablógazdálkodás egyik fajtája, illetve →gyűjtögetés. Eredetileg férfifoglalkozás. - Az erdőn, fák odvában vadon élő →méhet az ember füsttel megfojtotta, s →mézét elrabolta. Más méhészkedő népek (pl. oroszok) az erdei fák tulajdonjegyes megjelölésével az odúban lévő méheket birtokukba vették, s mézük egy részét időről időre elszedték. →László Gyula szerint az osztjákok élő fákat faragtak meg méhcsaládok számára. A méheket azonban az ember ősidők óta gondozza is; kaptárt készít számukra, s óvja őket a veszedelmektől. - 1. Palesztinában a →méz előkelő ajándéknak számított a →viasszal együtt (vö. 1Kir 14,3). Heródes korától vannak adatok arra, hogy külf-re is szállították (Ez 27,17), amiből arra lehet következtetni, hogy a Kr. születése előtti időkben már rendszeresen tenyésztették is a méheket. -

2. Mo. ter-én is jóval a honfoglalás előtt foglalkoztak ~tel. Hérodotosz szerint a Kr. e. 5. sz: az Ister (Duna) mellékén lakó →trákok méheket tenyésztettek a Kárpátoktól az Al-Dunáig terjedő óriási hárserdők méhlegelőin. A szláv néptörzsek mézből készült italt ittak. A →Niebelung-énekben szerepel, hogy →Attila fejed. vendégének, Gunter burgundi kir-nak mézsört szolgált föl. - A magyarságnak ősfoglalkozása volt a ~. Bizonysága ennek, hogy méh és méz szavunk ugor eredetű, s hogy a rokon volgai finn és török népek ma is jeles méhészek. Család- és helyneveinkben is sok emléke maradt az egykor ált. elterjedt méhészkedésnek (Sárfimizdó, Méhes, Méhlő, Méhkerék, Méhész, Mézadó, Födémes, Fedémes stb.). Okl-eink (Szt István kir. óta) többször emlegetnek kir. és egyh. méhészeket. I. András (ur. 1046-60) 1055: a tihanyi apátságnak 2 méhészt és 50 kaptár méhet adományozott (a régi m. nyelv kaptár szava nem keverendő össze a mai keretes kaptárral; a méhlakások összefoglaló neve sokáig kas volt, ami ma vesszőből, szalmából, gyékényből font méhlakás). I. Géza kir. (ur. 1074-77) 1075-i rendelete szerint Ártánd község évente 12 akó (majdnem 1 tonna) mézet tartozik szolgáltatni →Garamszentbenedek apátságának. IV. Béla (ur. 1235-70) Buda város vámjogát szabályozó rendeletében 1255: intézkedik a méz és viasz behozataláról és a vele való korlátlan kereskedésről. A ~ első oktatói a papok voltak, tudásukat vsz. a római íróktól (Plinius, Vergilius, Varro, Collumella) tanulták. Maguk a kir-ok is tartottak ~et. Ennek első írásos emléke az 1370: lefolyt birtokper, melyben a kihallgatott 150 tanú vallomása szerint Bodwelge (Bod-völgye) helység a kir. ~ tulajdona volt. - A kk-ban vsz. még nem a ház körül tartották a méheket, és külön nem is gondozták őket, hanem erdőségekben, a fák odvában tanyázó vadméheket fosztották ki. Erre való volt a méhészcsont v. méhkereső. Ökörszarvból készítették és a benne foglyul ejtett méheket egyenként kiengedve a méhodú nyomára lehetett bukkanni. Később vsz. a fa odvában levő méhcsaládot a fatönkkel együtt hazavitték. Idővel a rajok számára mesterséges méhlakásokat készítettek, kivésett fatörzsből utánozták az eredeti odút. A méheseket elrejtett erdei tisztáson v. mocsarak hozzáférhetetlen szigetein állították, hogy a rossz szándékú emberektől védve legyenek. Födémes helységnevünket Bátky Zsigmond úgy magyarázza, hogy az élő fa bodonokban levő méhcsaládokat télire úgy védték, hogy a nyílást deszkával (födémmel) szegezték be. - 1050 u. már a ház körül is tartottak méheket. A magyar méz, a méhviasz, a mézsör és a mézes tészta mindig jó hírnek örvendett. A ~ fontosságát az adta, hogy a méz volt az akkori egyetlen édesítő anyag, s a világításhoz szükséges viaszt is a ~ből teremtették elő. A ~ terjedésével új foglalkozások keletkeztek: →viaszöntő, mézsör-készítő, mézesbábsütő. E tevékenységek idővel külön iparággá fejlődtek. A viasz iránti nagy kereslet, a mézsör és mézes sütemények iránti igény kedvező hatással volt a méhészkedésre. A méhészkedés jelentős anyagi haszonnal járt, melyet az egyh. a tized, a kir-ok és földesurak a kilenced formájában adóztattak. A tized és kilenced kedvezően hatott a ~re, mert a papoknak és földesuraknak érdekükben állt támogatása. - A török háborúk nem ártottak a ~nek, mert a törökök nagyra becsülték a mézet. A méz iccéjéért (kb. 1 kg) az 1540-es években a budai török piacon egy ker. foglyot adtak cserébe. A megszállt ter-ekre mézadót vetettek ki, és gyakran követeltek egy-egy várostól még ezen felül is mézet. Ezért az emberek a méheiket elrejtették, hogy ne kelljen adót fizetniük (1555: Szegeden csak 85 kast sikerült összeírnia a végrehajtónak). - A méheket a háborúban fegyverként is használták. Bonfini, Mátyás kir. történetírója szerint az 1445-ös nándorfehérvári csatában: „A várfokról a kőfalakat hágó ellenség nyakába egész kas méheket hányván le, megszégyenülve mentenek el alóla a törökök”. - A kereskedelem méreteit mutatja, hogy 1593: több mint 900 tonna m. mézet vittek ki Bécsbe eladásra, 1625: 600 tonna viaszt adtak el az osztrák piacon; egy kassai mézeskalácsos 71 ezer db mézestésztát küldött fel az országos vásárra. - Jelentősen csökkentette a viasz iránti keresletet, s ezzel a ~ fontosságát a reformáció (tp-aikban nem volt szükség annyi gyertyára, mint a kat. szert-ok alatt) és az új világítóanyagok (olaj, sztearin) terjedése. Eu-ban egyre több cukorfinomító épült, a kereskedők egyre nagyobb mennyiségben hozták be az orsz-ba a nádcukrot. A csökkenő méz- és viaszkereslet mellett növekedtek a ~ adóterhei (1 ökör v. 1 ló adója azonos volt 2 méhkaséval). - Mária Terézia (ur. 1740-80) ismerte föl, hogy a ~et támogatni kell. 1766: elrendelte, hogy kezdő méhészek v. 10 kasnál többel méhészkedők ne adózzanak, 1775: végleg eltörölte a méhtizedet; 1770: Bécsben ~i főisk-t alapított és a legkülönbözőbb módokon támogatta a ~ fejlesztését. Intézkedéseivel elérte, hogy a ~ ismét föllendült. Az 1797: Keszthelyen, Festetich György által alapított Georgikonban kötelezővé tették a ~i okt-t. - 2003: a ~ mind nagyobb visszaszorulásának oka a természettől való távolodás, az ipari és ált. a technikai szempontok fokozott érvényesülése (→környezetszennyezés). Mindez a ~ nem megfelelő anyagi támogatásában is megmutatkozik, jóllehet a ~ hasznossága nem egyedül a méztermelésben rejlik, hanem főként a méhek megporzó tevékenységében, mely az egész természetre, mezőgazdaságra hatással van.

4. Népszokások. Mint a természetközelben élő ember minden tevékenységében, a hagyományos méhészkedésben is megvoltak azok az ünnepekhez kötődő szokások, melyeket tévesen a hiedelmek közé sorolnak egyes néprajzkutatók. Amint az ünnepszokások az ünnepelt misztériumon alapulnak, úgy pl. a nagypéntek v. húsvétvasárnap hajnalán merített ún. aranyvíz a teremtés újulásának (föltámadásának) a jele, amely megújulásban a gazda a gondjaira bízott növény- és állatvilágot is részesíteni akarta. Ezért öntöttek az állatok elé, így a méhek itatójába is e vízből, v. tettek az éjféli misére vitt búzából a méhkasok alá. - Télen néhol padláson tartották a kasokat; karácsony böjtjén a gazda sorra nézte őket, hogy melyikből lehet mézet kiszedni, ilyenkor kóstolót küldött jó embereinek, akik a tányért búzával megtöltve küldték vissza. Ez volt a „karácsonyi mézszüret”, melynek időpontja nem véletlenül esett egybe az „égi méz” csordulásának napjával (→karácsonyi szokások). A búzát a kasokba szórták, s otthagyták a József-napi (III. 19.) kieresztésig, mely a kasok tisztogatásának jeles napja volt (másutt az időjárás miatt csak V. 24: „Orbán ereszti bogarait”). Ekkor tudták meg azt is, nincs-e baj valamelyik kassal (nem csírázott ki benne a búza). - A méhtartók és mézeskalácsosok védőszentjének, Szt Ambrusnak ünnepét (XII. 7.) a méhészközösségek meg szokták ülni. Pesten a Szervita tp-ban pl. az Orsz. ~i Egyes. tagjai zászlós menetben szoktak fölvonulni. Régebben áldomásos ünnep volt a mézszüret, melyre nemcsak a család barátait, hanem azokat is meghívták, akik valami okból nem tudtak méhészkedni. Egyes helyeken (Fro.) védőszt Szt Medárd is. -

5. A m. ~ jellegzetességei. A méheskert (kelenc v. kelence) a Szamosháton sűrű és erős sövénykerítéssel volt kerítve, hogy idegen szem, főleg asszonyé, be ne pillanthasson. A kelencén belül fészerféle állt, ebbe rakták egymás fölé, deszkára, 2-3 sorban, emeletesen a kaptárakat v. kasokat. Sok helyen a ház v. valamely más épület eresze alatt polcokon álltak a méhkasok, gyakran arasznyi magas padon a kertben sorba rakva (minden egyes méhkast sásból készült köpönyeg borított). - Régen a méheket a fa odvához hasonló mesterséges odúban, tőkében, törzsökben, köpűben, kaptárban tartották. 1685: Csejtén 15 tőke méh és 35 üres tőke állt a méheskertben. A köpűt odvas fatörzsből készítették (fölül befenekelték), v. ép fatörzsből égették/vájták ki, v. abronccsal összefogatott dongákból eszkábálták. A Felföldön díszesen faragott, olykor emberformájú kaptárt is készítettek. - Fátlan vidéken a méhet fűzvesszőből és iszalagból, részint gyékényből v. szalmából font kasban tartották. A fűzvesszőből és iszalagból font kast marhatrágyás agyaggal szokták kívülről betapasztani, hogy rései ne maradjanak. Gyakran a gyékénykast is megtapasztották. A fűzkas hegyes, a gyékénykas rendszerint gömbölyded tetejű. Az Alföldön kétszer akkora kasokat használtak, mint a Dunántúlon és a Tiszaháton. - A kaptár v. méhkas sohasem a puszta földön, hanem deszka ászokon v. polcon állt. - A méhek megszelídítésére tejjel mosott fehér gyapjat, rablóvá tételükre dögszárcsontot v. farkasfogat dugtak a röpítő lyukba. - A méhkast télen a hideg ellen rozsszalmából készült borítóval, zsuffal fedték be, másutt méhestül együtt a padlásra rakták v. elvermelték. A kas üregeit a lép alatt puha szénával töltötték ki. Az ászokra rakott kasokat hamuval hintették körül v. körültapasztották, hogy a levegő ne igen járja őket, s a méhek meg ne fagyjanak. Az egér ellen a kas nyílását bojtorjánnal dugták be. - A lecsüngő lépek rögzítésére a méhkas v. kaptár oldalán 2-3 lépvesszőt v. nyársat dugtak keresztül. Ugyanígy rögzítették a mézzel teli lépet is, ha kemény télen etetni kellett a mézükfogyott méheket. Méz helyett telente sokszor borral paráholt, azaz meghintett főtt, édes aszalt szilvát, körtét v. más gyümülcsöt etettek a méhekkel. - Tavasszal a kas v. kaptár alól kiszedték a szénát, lágysót (darált sót) hintettek az ászokra v. polcra, majd kitelepítették a méheket állandó helyükre. - Ha a méh jól hord, virágzáskor a mézzel telt lépeket óvatosan, a fiasítást kímélve, lépkéssel többször is megmetszegetik, megbarkácsolják. Ha a kas egész méztartalmát el akarták szedni anélkül, hagy a méhcsaládot megölnék, a méhet a kasból kidobolták: a kast aljával fölfelé fordítva 3 földbe vert karó közé állították, fölé egy hasonló bőségű kast borítottak, a röpítőnyílásokat bedugták, s a 2 kas alját lepedővel, zsákkal körülkötözték; majd 1-2 óráig két kis pálcával ütögették az alsó kast, hogy a méh felmenjen az üres felsőbe. Ha az alsó kas kiürült, kiszedték a mézet belőle, és visszatették a helyére, az ászokra; a felsőt, melybe a méhek húzódtak, földhöz ütötték. A kitóduló méh visszaszállt a régi kasba. Ősszel a méhet virágcseréppel leborított égő kén, rongy v. pöfeteggomba füstjével megfojtották, a kas oldalát megveregették, hogy a fulladt méh kihulljon belőle, s a lépeket a lépkéssel kivágták. A lépből a mézet kézzel nyomkodták ki, az így nyert sonkolyból viaszt olvasztottak. - A kas alá sok helyt hangyabolyt szórtak, hogy a méheket a hangyanyüzsgéssel serényebb munkára ösztökéljék. - A méhek szaporulatát, a rajt hagyományosan többféleképp fogták be. A rajfogó kast kiáztatták, kívülről újra tapasztották, belülről fodormentával v. méhfűvel dörzsölték be, vizelettel v. borral hintették meg. Ha a raj magas fán szállt meg, a kast hosszú, kétágú rúdon tartották alá. A faágat hosszúszárú horoggal megrántották, s a raj a kasba hullt. A raj elszökését úgy akadályozták meg, hogy valamilyen módon zajt csaptak. A moldvai csángó asszony pl. lapos kőre ül és kapát-kaszát penget. Erdélyben a méhészek a raj elé álltak, kenderostorral pattogattak, csengőt, kolompot ráztak, puskával lövöldöztek, fütyültek, hegedültek, v. gúnyát hánynak a méh elé. A raj helyét a fán megfüstölték, hogy a méh vissza ne szálljon, másutt süveget tettek az elhagyott helyre. Ha a raj az anyakasba akar visszaszállni, azt üres kassal cserélték föl. - A méhek itatására a kelencbe hosszú vályucskát helyeztek. A vályúba nádszálat tettek, hogy a méhek a vízbe ne fulladjanak. - A méhet füsttel csendesítik meg. A méhész munkája közben állandóan pipázik; ha a méhet a lépről el akarja hajtani, füstöt fúj közibe. A méhészpipa két egybejáró hengeralakú tok, mindkét végén szára van. A dohányt az egyik tokba teszik. Ha a méhész rágyújt, a füstöt nemcsak szívni, de a pipa másik végén fújni is tudja. Arcára a méhész lószőrszitaszemből készült, átlátszó fenekű zacskót borít, így védekezik a csípés ellen. - A csípést agyagsárral v. a csípő méhnek a megszúrt helyen való szétmázolásával gyógyították. - Idővel elterjedtek a deszkából épített, kiemelhető lépkeretes kaptárak, egy ideig még a régi módon, kasban a rajoztatónak szánt családokat tartották. - A ~hez sok hiedelem is fűződött. Mivel férfimunkának tartották, sokáig fennmaradt a hiedelem, hogy asszonynak nem szabad a méhesbe lábát betennie, sőt a méhes körüli gyomlálgatásukat sem szerették. A méhesek elé lófejet tűztek az ősi lókultusz maradványaként (az áldozati ló koponyáját rudakra tűzték a lakás körül a gonosz elriasztása végett); úgy tartották, hogy a vásárolt méhben nincs haszon, csak a búzán cserélt v. ajándékba kapottban van, de legkivált a lopott méhcsalád jó, ezért a méhlopást nem igazán tartották bűnnek. A méhek jóra varázslásának is voltak módjai: hogy jámborak legyenek, gazdájukat meg ne szúrják, juhtejjel kenték be a kas száját, tejjel mosott fehér gyapjút húztak át a röpítőlyukon stb. Cs.Gy.

MN II:10; IV:209.