nazír (héb. 'elkülönített, fölszentelt'): Istennek szentelt ember az Ószövetségben. - Eredetileg Isten választottja, akinek küldetése teljesítése érdekében bizonyos dolgoktól, pl. bortól (Bír 13,14; Ám 2,11), hajvágástól (1Sám 1,11) tartózkodnia kellett. Sámsont (Bír 13,5.7.14) roppant testi erő jellemezte (16,17.19.28), és a Lélektől indíttatva népe szabadítójaként volt ~ (vö. 15,3). - Később a nazireátus törv-ekkel szabályozott (Szám 6,1-21), intézményes formát öltött; a ~ fogadalmat tett, mely rendszerint csak egy időre kötelezte (vö. 1Mak 3,49; ApCsel 18,18; 21,23 és talán Siral 4,7); a Misna 30 napban határozta meg a szokásos fogadalmi időt. A Szám 6,3-12 szerint a ~nak tartózkodnia kellett a szőlő élvezetétől, halott érintésétől (nehogy tisztátalanná váljon; ha véletlenül mégis halotthoz ért, fogadalmát meg kellett újítania). Amikor a fogadalmi idő lejárt, különféle áldozatokat kellett bemutatnia, és levágott haját el kellett égetnie; az áldozatok költségeit más is átvállalhatta (ApCsel 21,23-26). A ~ bárhol letehette a fogadalmat (18,18), de az áldozat miatt csak Jeruzsálemben, a Tp-ban kaphatott fölmentést. Nők is tehettek ~-fogadalmat (Szám 6,2; ZsidHáb 2,313). **

Strack-Billerbeck II:747. - BL:1314.