nihilizmus (a lat. nihil, 'semmi' szóból): az a világfölfogás, amely szerint az igazság, az értékek, a társadalmi rend és így egyáltalán a valóság nem is létezik, vagy a semmibe zuhan. - A ~ kifejezést Jacobi alkalmazta először Fichte idealizmusára, ti. annak fényében mindaz, ami az Én-en kívül van, semminek tekintendő. Baader később romboló erejű, „tudományos ~”-nak nevezte azokat a modern irányzatokat, amelyek kérdőre vonták a kerség lényegét. Turgenyev orosz ~ról beszélt, Oroszo-ban ui. a 19. sz. közepén (válaszként a cári önkényre) sajátos szociálpolitikai ~ alakult ki, amely el kívánta törölni az akkori társad. rendet, s végső soron →anarchizmushoz vezetett. M. Stirner eljutott egyfajta szélsőségesen individualista ~hoz, amely kérdésessé tett mindent a „teremtő semmi”, ti. az Én nevében. Már a klasszikusok körében is élt a ~; a gör. szofista, Gorgiasz ontológiai-ismeretelméleti ~t képviselt. Azt tanította, először a semmi létezik, csak másodsorban a valami, de az nem ismerhető meg. A szofista Protagorasz szkepticizmusa és abszolút relativizmusa ugyanígy ismeretelméleti ~. Az ontológiai ~ legújabb változata J-P. Sartre rendszere, aki „lét és semmi” dualizmusát építette ki. A semmi azonban itt a tudati lét fedőneve. Éppen ezért elsősorban antropológiai ~ ez, Sartre főleg a lényegi rend tagadásával kívánta megvédeni az ember szinte isteni méretű szabadságát. A semmi vállalása ugyanakkor tragikus színezetű, az emberi élet „hiábavaló szenvedés”, az ittlét értelmetlensége éppen a halálban tárul föl. Így viszont azok az erőfeszítések is, amelyeket Sartre az erkölcs érdekében tett, hiábavalóknak tűnnek. Hasonló utakat járt A. Camus is irod. munkáiban (→egzisztencializmus). A ~ legfőbb ideológusa mégis F. W. →Nietzsche, aki Eu. „első tökéletes nihilistájának” vallotta magát. Mégsem egyszerűen „program” ez számára, hanem a tört. végkövetkeztetése. Úgy vélte, az Istenbe és az erkölcsi rendbe vetett hit többé nem tartható fönn. A passzív ~ helyett aktív ~t hirdetett, amely a hatalom akarásáig, az erőszakig vezet el. Az igazság itt csupán „távlati látszat”, amelynek nincs gyökere a valóságban. A cselekvés örök visszatérés, amely cél és értelem nélkül zajlik, a semmit, az értelemnélkülit folytatja vég nélkül. Aki azonban tudatosan vállalja mindezt, a szellem legfelsőbbrendű erejéről tesz tanúságot. - Heidegger a hagyományos metafizikát és az azt föltételező kereszténységet vádolta meg ~sal. Ez alatt azt értette, hogy a →lét helyett a →létezővel foglalkozott, és így a szó szoros értelmében semmibe vette a létet. Mint Nietzsche, Heidegger is arról beszélt, hogy „Isten meghalt”, ti. az Isten-fogalom maga is eltárgyiasodott, nem hatékony többé. Kivezető útnak azt tekintette, hogy túl kell lépni a „lét elfelejtésén”, keresni kell a lét megtapasztalásának lehetőségeit. Nézetünk szerint Heidegger kritikája elsősorban azokra a rendszerekre érvényes, amelyek a semmit ontológiai elvnek tekintik (így Nietzschéére, Sartre-éra). Ha a ker. metafizikában mutatkozott is a kísértés, hogy csak a létezővel foglalkozzék, Istent mégsem egyszerűen „legfőbb lény”-nek, hanem „önmagában fönnálló lét”-nek tekinti elsősorban. Nem helytálló a racionalizmus vádja sem, hiszen szenttamási szemlélet szerint az értelem mindenekelőtt magára a létre irányul. Nem távolít el a lét-egésztől a kinyilatkoztatás sem, hiszen ez éppen annak föltárulása. Egyetérthetünk Heideggerrel, sőt az egzisztencialistákkal is abban, hogy a modern világ, főleg a technika, eltávolíthatja az embert önmagától és így létezése gyökerétől. Az erkölcsi ~ korunknak valóban legfőbb veszedelme. Ennek csak úgy szegülhetünk ellen, ha (E. Jüngerrel szólva) szabad döntéseinkben, szívünk mélyén kezdjük megváltoztatni a világot. Cs.I.

LThK VI:963.