nyelvhatár, néprajzi határ: egy nyelven beszélőknek az évszázados közigazgatási vagy országhatároktól rendszerint független letelepülési határa. - 1. Európában a napóleoni háborúk után, 1815: a politikai átrendezéssel, telepítésekkel, belső vándorlással stb. kialakult, nemzetiségileg összefüggő területek határai. Megváltoztatása egy nemzedéken belül rendszerint a pol. erőszak s nem a népesség elöregedésének, vándorlásának következménye. A 19-20. sz: alakított államok legfőbb nemzeti törekvése a ~ zsugorítása, →nyelvszigetek kialakítása, majd fölszámolása pl. a Délvidéken, Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, az őslakosság kitelepítésével, széttelepítésével, iskolapol-val, a nyelvhasználat korlátozásával, az anyanyelv száműzésével az isk-kból és a tp-okból (pl. a Csángóföldön). - Csak a 20. sz. 2. felében, a pol. harc különböző formái után kényszerültek rá a demokratikus nagyhatalmak, hogy elismerjék birodalmuk többnyelvűségét, adjanak legalább nyelhasználati jogot pl. a D-tiroli németeknek, a baszkoknak, katalánoknak, skótoknak, 1990 u. igen korlátozottan az erdélyi, felvidéki és délvidéki m-oknak. - 2. egy országon belül, egy nemzet nyelvjárásait egymástól elválasztó, a kiejtésbeli különbségeket jelző határ. A városiasodás és a tömegtájékoztatás (sajtó, rádió, tv) nyelvi szegénysége hatására és következményeként elszürkülő köznyelv föltartóztathatatlanul(?) megszünteti a nyelvjárásokat, elszürkítve nyelvi színeiket. 88

Századok 1938:561. (Kovács Alajos: A m. tót nyelvhatár változásai az utolsó két évszázadban) - Révay István: A belvederei m-szl. határ. Bp., 1941. - Fehérváry István: Magyarok a ~on. Rozsnyó, 1942. - Tarics 1994. - Vadkerty 1999.