🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > N > név
következő 🡲

név (gör. onoma, lat. nomen): egyedi létező (személy, helység, tárgy stb.) azonosítására szolgáló →jel. Tág értelemben személyt v. tárgyat, ill. ezek tulajdonságát és mennyiségét jelentő szó; nyelvtanilag a fő~ a személyeket és tárgyakat, a mellék~ a tulajdonságokat, a szám~ a mennyiségeket jelzi; a személyt és egyedi tárgyat a tulajdon~, csoportokat, kategóriákat a köz~ jelez; személy ~e lehet: →keresztnév, vezeték~, birtok~; becsületes v. gúny~; ál~; jó ~; nagy ~. - Átvitt értelemben: a ~ a létet tagadása (névleges); a személy minőségének hordozója: valakinek jó, ill. becstelen, rossz hangzású ~e van. -

1. A Szentírásban. A héb-ben a ~ beszél, beszélő gyökből való. →Purim ünnepén, amikor a zsinagógában Eszter kv-ét olvassák, Ámán ~nek elhangzásakor a gyerekek lármát csapnak (pl. kereplővel), hogy a gonosz Ámán ~ét elnyomják. A Jézus ~ használatát törv. tiltja Izraelben. - A Talmud szerint egy embernek 3~e van: az elsőt a szüleitől kapja, a 2.-at az emberektől, a 3.-at az életével szerzi. Ha törv-tisztelő, jó ~et szerez magának. - Az ÚSz-ben Jézus, a jó pásztor „~en nevezi juhait” (Jn 10,3); a hitben kitartónak új ~et ad, amit csak az ismer, aki kapja (Jel 2,17). Az új ~ új valóság, új teremtmény; ezért a keresztségnél a névadás az alapvető újrakezdés kifejezése is (a szerzetesi ~ is). - Az égben és a földön minden közösség az Istentől kapott ~ által létezik (Ef 3,15). Valaki ~ét segítségül hívni a megszólított előtti meghajlást, hatalmának elismerését (→Isten neve, →Jézus neve), „~ében” cselekedni az ő erejének, lehetőségeinek birtoklását jelenti (vö. Zsolt 19,6; 117,10; Lk 10,17; ApCsel 19,11-20). A valaki ~ében való engesztelés, vezeklés áldozatvállalás másokért. - A Szentháromság ~ében történő keresztelés nem csupán Jézus, ill. a három isteni személy ~ének kimondását jelenti, hanem szoros kapcsolatot is teremt azzal, akinek~ében keresztelnek. Ez teszi hatékonnyá és visszavonhatatlanná a keresztséget, mert Isten mindig hűséges marad ehhez a kapcsolathoz. - Az üdvözülteket és a kárhozottakat az különbözteti meg egymástól, hogy az előbbiek Isten v. a megdicsőült Krisztus, utóbbiak a „vadállat” (→Antikrisztus) nevét viselik (Jel 3,12; 13,17; 14,1.11; 22,4). - A →Miatyánk első kérése („szenteltessék meg a Te neved”) minden emberi szükség és nyomorúság gyógyítását jelenti: aki áldja (megszenteli) Isten ~ét, az Isten akarata szerint cselekszik, teszi a jót. Ugyanígy a hála legnagyobb kifejezése Isten felé az Ő ~ének dicsérete (Zsolt 7,18; 22,23; 61,9). -

2. A filozófiában. Az ókorban Szókratész (Kr. e. 470-399) előtt az ált. nyelvhasználatban az onoma = személy~ v. tulajdon~, a fennmaradt fil. töredékekben ált. többes számban onomata = nyelv, beszéd, amit fil. módszerekkel kezdtek elemezni. Ősi szövegekkel kapcsolatban először a helyes olvasás és a szöveg jelentése filológiai kérdései vetődtek föl. Ezt követően a filozófusok azt kezdték kutatni, amiről e szövegek beszéltek. A fil. reflexió 2 részre bontotta tárgyát: a szöveget alkotó szavakra (onomata) és a dolgokra (pragmata), amikről szó volt. A szavakból állt össze a logosz (mondat, beszéd és nyelv). Ebben az időszakban még nem tettek éles különbséget a ~ és az ige között. A beszéd igazsága a léttel való megfelelésétől függ, megállapításához tehát a szavak és a dolgok kapcsolatát kellett vizsgálni: milyen viszony van az egyes szavak (nevek és igék) és a hozzájuk kapcsolt dolgok között. - Szókratész korában elsőként azt vizsgálták, hogyan történik a ~adás személyek esetében, s ez lett a minta a további nyelvészeti reflexiókhoz. A kérdés az volt, hogy a ~adó (nomothetész) a természetes adottság alapján adja-e a ~et, v. önkényesen (pl. jó hangzás, szokásjog alapján). Epikurosz (Kr. e. 341-270) szerint kezdetben a ~ a természetes adottságokat fejezte ki, később egyéb szempontok érvényesültek, s a közvetlen kapcsolat a ~ és a természet között háttérbe szorult. - Platón (Kr. e. 427-348) egyik dialógusában Kratülosz és Hermogenész vitatkozik a ~adásról. Mindketten vallják, hogy a ~ olyan szó, amely meghatározott dologhoz van rendelve. Kratülosz szerint helyesen csak az mondható ~nek, ami valamit a hozzá tartozó dolog természetéből kifejez, s azt görögök és barbárok egyaránt elfogadják. Hermogenész viszont azt vallja, hogy a ~ helyessége nem a természetes adottságoktól, hanem a közmegegyezéstől függ. Példának a rabszolgát hozta föl, akinek ~ét gazdája szabadon változtathatja. Platón látta, hogy a dilemma nem dönthető el, mert Kratülosz véleményét cáfolja a nyelvek sokfélesége, Hermogenészét pedig a ~ek bizonyos megfelelése a természettel, hiszen nem üres és alaptalan hangalkotmányok. Éppen ezért az igazság kérdését nem a ~ és a dolog, hanem a szavak egymásközti kapcsolatában, a mondatban kezdte vizsgálni: csak a ~ből és igéből álló kijelentés lehet igaz v. hamis. Emellett fölfedezte, hogy a szavak nem egyrangúak, hanem különböző szerepet töltenek be a mondatban és a beszédben. - Arisztotelész (Kr. e. 384-322) szerint a beszéd hangokból, szótagokból, kötő- és elválasztó szavakból, ~ből (onoma), igéből (rhéma), ragozott szavakból és mondatokból áll. A hangok, szótagok, kötő- és elválasztó szavak önmagukban jelentéstelenek, a ~ és az ige adja a mondat igaz v. hamis értelmét. Arisztotelésznél a ~ mint lényeges mondatrész az igével együtt közöl egy igaz v. hamis állítást. Meghatározása szerint a ~ tetszés szerint alkotott hangalak (kimondott v. írott szó), mely időtlen, értelmes részekre nem bontható, meghatározott, ragozatlan és az igével együtt igazzá v. hamissá teszi a beszédet. A ~ formáját a ~adó tetszés szerint határozhatja meg, ideális esetben valamit hangokban visszaadva a megnevezett dolog természetéből; az időtől független, a megnevezett múltjáról, jövőjéről nem közöl semmit (ezzel szemben az ige természete szerint időhöz kötött: jelen, múlt v. jövő időről beszél); további értelmes elemekre nem bontható, akkor sem, ha összetett ~ről van szó; a megnevezett dolog konkrét valóság, de alanyesetben áll, azaz vérehajtója v. szenvedő alanya a mondat állítmányának; önmagában jelentéstelen, de a hozzá kapcsolódó igével igazságot v. hazugságot közöl. A ~ lehet egyszerű v. összetett; hím-, nő- v. semleges nemű; szokványos (kürion), ritka (glotta), átvitt (metafora), díszítő, kitalált, bővített, rövidített, torzított. -

A →sztoikusok ezen túlmenően megkülönböztették az elvont faj- és a konkrét tulajdonnevet, melyek közölnek valamit a megnevezett mivoltáról, ezért számukra fontossá vált az etimológia, mint a valóság megismerésének eszköze. Az ókori grammatikusoknál a ~ ragozott mondatrész, mely a megnevezett dolog ált. és egyéni tulajdonságait mondja ki. A névelőt használó gör. nyelvben ~vé válhatott minden szófaj, ha névelőt kapott. - Philón (Kr. e. 13. k.-Kr. u. 45/50) és a sztoikusok párhuzamot láttak a ~ és a Logosz között, mely egyrészt Isten képmása, másrészt mint első teremtmény az összes többi teremtmény mintaképe, de a teremtmények csak valami töredéket képesek tükrözni belőle: ugyanígy a jól megválasztott ~ valamit tükröz a megnevezett dolog természetéből. A ~ a →beszéd elengedhetetlen föltétele. A ~et azonban adni kell a dolgoknak, nem belőlük fakad. - A 11-13. sz: a ~ értelmezéséből fakadt a →nominalizmus. A 18. sz: úgy gondolták, hogy a nomen a nosco, 'ismerek' igéből ered, s a ~ egy egyedi dolgot jelölő szó. Az arisztotelészi meghatározás alapján megkülönböztették a tág körű genus (nomen appellativum) és az egyedi (nomen proprium) ~et. -

3. A néprajz tanúsága szerint nincs a földön olyan nép, ahol az egyes embernek ne volna ~e. Ált. hiedelem szerint aki a személy ~ét megismeri, az bármikor hangoztathatja, kiejtheti, a kiejtés pedig voltaképp hívás, magához szólítás, idézés, igézés: a ~ tulajdonosa érzi, hogy őt hívják, idézik, s a maga ~e után oda kell mennie, ahova vonzza a kiejtett ~. Így ki van szolgáltatva a ~ét ismerő kénye-kedvének, az rendelkezik vele, hatalmába kerítette. Részben emiatt is keletkezett az az ősi, ma is ismert szokás, hogy az igazi ~ mellett (melyet szigorúan titkolnak), van egy másik, többnyire valami jelzőből álló (sánta, balog, félszemű stb.) ragadvány~, mely nem érinti az illető benső lényegét, mert nem az igazi ~e. - A csíki →székelyek keresztelés előtt a gyermeket „pogánynak, pogánykának” (Csíkjenőfalva), „új vendégnek” (Csíkmadaras), „matujának” (Csíkszentkirály) nevezik. - A keresztségben többnyire azt a ~et kapja, amely a naptárban van születésekor. Gyakori kereszt~ek: János, Péter, György, Fülöp, Dénes, András, István, Sándor, Géza, Béla, Bálint, Mihály, Anna, Ilona, Mária, Margit, Erzsébet, Katalin, Teréz (Gyimesvölgye); János, Mózes, Tamás, Dénes, Ferenc, Mari, Giza, Lina, Margit, Vera (Csíkszentkirály), János, József, Mihály, Ignác, Péter, Pál (Csíkcsekefalva). A gyimesbükki László Anna tíz gyermekének a következő kereszt~eket adta: Domokos (Béla mellé), Simon (Géza mellé), János, István, Berta, József, Imre, Lajos, Klára, Veronika. - A kereszt~ jelentőségét mutatja Csíkban az a régi szokás, hogy kereszt~ből család~eket alkottak, mint amilyen Ferencz Gergely, Gergely György, András Mihály, Pál Tamás, Domokos Benedek, István Mihály (1614: a Kászonaltízhez tartozó Jakabfalva összeírása). **

HWPh I. - Schütz 1993:278. - Strack-Billerbeck II:107. - MN IV:184. - Székely 1995:45.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.