Pascendi dominici gregis, 1907. szept. 8.: Szt X. Pius pápa →modernizmust elítélő enciklikája. - A ~ előkészítésének tekinthető a Szt Officium 1907. VII. 3: kiadott →Lamentabili sane exitu rendelete, amely már elítéli egyes szerzők elhajlásait a szentírástudományban és a vallásfilozófiában; 65 tételt sorol fel, anélkül, hogy említené a szerzők nevét. Egyetlen szerző sem vallotta az itt felsorolt és elítélt valamennyi nézetet. - A pápa szerint a modernizmus „minden eretnekség gyűjteménye”. A modernista elhajlásokat két filozófiai tévedésre vezette vissza: az →agnoszticizmusra, mely vallási síkon tagadja az ésszerű bizonyítékok érvényét, és az →immanentizmusra, mely a vallási igazságot az élet szükségleteiből magyarázza. Ezután felsorolja azokat a tévedéseket, amelyek a →hit fogalmára, ezen belül a dogmákra és történet-kritikai módszerre vonatkoznak: a →dogmafejlődés, a szentírásmagyarázat és az új →apologetika módszere állt a viták középpontjában. - A modernizmus főleg Fro-ban bontakozott ki. Vezéralakja Alfred →Loisy (1857-1940) egzegéta pap volt, aki A. von →Harnack prot. teológus nézeteit bírálta, de aztán egzegézisében túlságosan engedett a liberális szentíráskritikának. 1908: kiközösítették, végül - úgy tűnik - aposztata lett. A dogmaértelmezés és az új apologetikai módszer kérdésében Edouard Le Roy bergsonista (hívő) filozófus, Maurice →Blondel kat. filozófus és L. Laberthonnière Orat fil. és teol. vitái lettek ismertté. Blondelt alaptalanul gyanúsították modernizmussal, miként Prohászka Ottokár sem vallott modernista tévedéseket 1907: Modern katolicizmusában, jóllehet 1911: e füzetét akad. székfoglalójával és egy cikkével együtt Róma indexre tette. Angliában G. Tyrell és F. von Hügel képviselte a modernizmust; Olaszo-ban inkább a szociális-kulturális risorgimentóhoz kapcsolódott; No-ban a reformista kat-ok kerültek a 19. sz. liberális prot-ok hatása alá. - X. Pius elfojtotta a modernizmust, de a felvetett problémákat nem oldotta meg; ezek majd újra jelentkeznek az „új teológia” körüli vitákban (XII. Pius: Humani generis, 1950) és a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) alatt és után, egészen napjainkig. Igazában a történetiség, a történeti kritikai módszer és a modernség kihívásaival való konfrontálódásról volt és van szó. - Az →antimodernista eskü, amelyet X. Pius 1910: rendelt el (Sacrorum antistitum motu propriójával) és tett kötelezővé a papok számára, 1967-ig érvényben volt. A modernista válság legjobb ismerői, Emile Poulat és Pierre Colin állítják, hogy a válság még nem zárult le: „A modernista válság kellős közepén az egyházi intézmény kanonizálta azt a filozófiai-teológiai rendszert, amely elvágta annak lehetőségét, hogy belső dialógus bontakozzék ki, és kizárt minden szellemi pluralizmust. Márpedig ennek az akadálynak alapelve az az igazságról alkotott újtomista felfogás, amelyet - különböző módokon - egyaránt bírált Maurice Blondel, Lucien Laberthonnière v. Édouard Le Roy. A kérdés ma is válaszra vár: vajon a kat-ok érvényt tudnak-e szerezni olyan igazságeszméknek, amelyek kellőképpen nyitottak, hogy igazolják a ma tényként jelentkező filozófiai és teológiai pluralizmust?” (P. Colin) Az említett problémákra kitér II. János Pál p. 1998: kiadott Fides et ratio enc-ja is. - Szövege ASS (1907) 593-650; m-ul: ETM 1997:3475. Sz.F.

Mérleg 1983/1:64; 2001/2:211. (Szabó F. szemléi a modernizmusról) - LThK 1993. VII:1406. - Poulat, E.: Histoire, dogme et critique dans la crise moderniste. Paris, 1996. - Colin, P.: L' audace et le soupçon. La crise moderniste dans le catholicisme français, 1893-1914. Uo., 1997. - Prohászka ébresztése I. Bp., 1996:73. (Szabó Ferenc: Prohászka és a modernizmus)