pozitivizmus (a lat. positivum, 'adottság' szóból): filozófiai és teológiai irányzat, amely az adottságokat, a törvényszerűt tekinti a tudományosság mércéjének. - I. Filozófiailag a →szenzualizmussal függ össze: csak az létezik, ami érzékekkel megtapasztalható. A fiz. rendet a természettörv-ek, a társad-at pedig az ember szabad akarata által alkotott törv-ek irányítják. Ennek megfelelően 2 fő formája: a termtud-os és a jog~. Mindkettő atyja az újkorban: D. →Hume és A. →Comte. Hume számára a klasszikus „pozitív tény” az →okság, a propter hoc, tehát hogy egy esemény mi miatt következett be szükségszerűen. Ha nem is ilyen erővel, de képzettársítások vonalán is jelentkezik Hume szerint ok-okozati összefüggés. A ~ kritikájára I. →Kant vállalkozott, a Tiszta ész kritikájában. Ennek ellenére a Bécsi Kör új~a a logisztika és a mat. vonalára is kiterjesztette a ~ gondolkodásmódját. Kant kritikájának lényege: az adottságok mindig nyitva vannak a transzcendens látóhatára felé. A ~ viszont az „isteni” helyébe a tényeket állítja, az ember esetében pedig az emberiséget, a haladást. A termtud-os ~ így függ össze belsőleg a jog- és állam~sal. Ennek legfőbb képviselője Th. →Hobbes, aki az állam által alkotott törv-eket tekinti az emberi cselekvés kizárólagos mércéjének, elveti minden jogon kívüli (erkölcsi, ontológiai) megalapozás lehetőségét. Elképzelései valamiféle totalitarizmus felé mutatnak, amire számos példa is volt az azóta eltelt kb. 150 év alatt. Hobbes nyomán főleg a bécsi államjogász, H. Kelsen hangsúlyozta a tiszta jog követelményét, és harcolt az ellen, hogy a törv-eket metafiz. v. akár tapasztalati elemekre építse bárki is. - II. A teológiában sajátos, kinyilatkoztatás- v. igehirdetési ~ról beszélhetünk, ami azt föltételezi, hogy a termfölötti kinyilatkoztatás levezethetetlen adottságokból épül föl, Isten közbeavatkozásának eredménye, így nincs jogunk kutatni, csak elfogadni. Különösen a fundamentálteol-ra (amely igazolja a kinyilatkoztatás tényét) és a dogmatikára (mint a kapott igazságok rendszerére), de az egzegézisre, az egyhtört-re, a morálteol-ra és az egyhjogra is leselkedik a ~ veszélye. Az újabb teol. mindezekkel szemben rámutat arra, hogy a kinyilatkoztatás nem heterogén, az embertől idegen adottság, hanem egyúttal feleletet ad az ember létkérdéseire is és az ember legbelső sajátja. A hívőnek nem az az egyetlen feladata, hogy kész igazságokat szenvedőlegesen befogadjon, hanem hogy azokat átsajátítsa és élete részévé tegye. Bár a kinyilatkoztatás lényege az ap-okkal valóban lezárult, az Egyh. tovább érleli azt önmagában, így mintegy szervesen továbbfejlődik. Másrészt nem szabad úgy elképzelni, mint „valamikor elhangzott” szót, hanem a kinyilatkoztatás a szentségekhez hasonlóan esemény-jellegű, jelenvaló lesz a mindenkori hívőben, sőt jövőformáló ereje is van. A II. Vat. Zsin. Dei Verbum konst-ja lehetetlenné teszi, hogy a kinyilatkoztatáshoz „pozitivista” módon közelítsünk. Cs.I.

LThK VII:638.