skolasztika (a lat. schola, 'iskola' szóból): a 9-15. század iskolákhoz kapcsolódó filozófiája és teológiája (philosophia scholastica és theologia scholastica). - Az isk-k egységes vezetése mellett a fil-ban is bizonyos egyöntetűség alakult ki, ami elsősorban a tud-os formát határozta meg, amennyiben szigorúan megkövetelte az arisztotelészi →dialektika szabályainak betartását, de tartalmi tekintetben is szellemi közösséget teremtett az isk-kban. - I. Kialakulása, 800-1200. A kk. műveltség alapvetését a kolostori (St Gallen, Fulda, Tours, Corbie, Bec, Auxerre, párizsi St. Genovéva stb), székesegyházi (Tournai, Laon, Chartres, Párizs) és az uralkodók udvarában létesített palotaiskolák (a legnevezetesebb Nagy Károlyé) szolgálták, melyek tanterve a →hét szabad művészet tárgyait ölelte fel. A bölcselet kezdetben a trivium tárgyai közt szerepelt, de a 7. sz: már a hét szabad művészet és a teol. közt középhelyet foglalt el, s a tud-ok egyéb ágaihoz hasonlóan kezdetben nagyobbrészt a klasszikus fil. művek magyarázásában merült ki (→középkori bölcselet forrásai). A 9. sz: Scotus →Eriugena már önálló gondolkodó volt. - A kk. kezdetén a Nagy Károly által Itáliából és Angliából hívott skolasztikusok alapítottak isk-kat, melyek tanulm. rendjére az udvari isk. szolgált mintául. →Alkuin (†804) ált-sá lett tantervében a trivium tárgyai között helyet biztosított a fil-nak. Legkiválóbb tanítványa →Hrabanus Maurus volt. - A fil. voltaképpeni jelentőségét a hitviták mutatták meg, mert ezek hozták felszínre a fil. és a teol. viszonyának a kérdését, mely váltakozó megoldási kísérletek után a fil. önállósulásához vezetett. Tours-i →Berengar (†1088) a hittitkok értelmét is a dialektikától tette függővé. A hit védelmében →Lanfranc (†1089) szállt síkra. - Roscelin (†1120) ismét a dialektika fegyverével támadt a hittitkok ellen. A racionalizmus túlhajtásai a dialektika ellen tiltakozást váltottak ki, melynek fő képviselője Damiani Szt Péter (†1072). Ugyanakkor azok is, akik a világi tud-t nem sokra értékelték, mint Sant Emmeram-i Otloh (†1070) v. Lautenbachi Manegold (†1103), belátták, hogy a dialektikát a hittud. sem nélkülözheti. Lanfranc szerint a fil. önmagában véve jó, nagy szolgálatokat tehet a hit igazolására, csak helytelen használata van a hit kárára. - Scotus Eriugena kezdte alkalmazni a dialektikát a hit racionális kifejtésére, s e módszer szélsőséges próbálkozások után Szt Anzelmnél (†1109) találta meg a →patrisztikus bölcselet folytatását. A ~ próbálta megoldani a nem- és faj-fogalmak problémáját (→universalia-vita). A mérsékelt realizmus álláspontját a 12. sz. legkiválóbb dialektikusa, →Abaelard (†1142) segítette diadalra. A tételeket pro és contra érvek szembeállításával kifejtő módszert ő honosította meg a teol. spekulációban, s ez a teljes arisztotelészi logika (logica nova) megismerésével hatalmas lendületnek indult. →Petrus Lombardus Libri quatuor Sententiaruma a Sic et non módszer nagysikerű alkalmazása, mely mintaszerű lett a későbbi Summák számára. Abaelard az universaliák kérdésében az arisztotelészi elvonás elméletével a problémát a mérsékelt realizmus szellemében oldotta meg, s ez a megoldás is maradandó része lett a skolasztikus szintézisnek. Az erkölcsbölcseleti kutatáshoz is ő adta az első erőteljesebb indítást. - A skolasztikus szintézis első kísérletei. A klasszikusok tanulmányozása, az universalia-vita, a chartres-i isk. természetbölcseleti vizsgálódásai a 12. sz. közepére tekintélyes tudásanyagot halmoztak fel, melyben a →platonizmusból merített gondolatelemeken kívül már az →arisztotelizmus is tekintélyes értékekkel szerepel. Az arisztotelizmus előretörése elsősorban abban jelentkezett, hogy az Abaelard utáni gondolkodók feladták a túlzó realizmus álláspontját, jóllehet a mérsékelt realizmusból folyó összes következményeket még nem vonták le. Az ágostoni platonizmusnak Arisztotelész gondolatvilágával való összeegyeztetése a következő korszak feladata maradt. A 12. sz. derekán és végén működő skolasztikusok az eredmények összefoglalására és az ellentétes nézetek kiegyenlítésére törekedtek. →Szentviktori Hugó (†1141) szintetikus készségét elsősorban a tud-ok Arisztotelész hatását mutató rendszerezésében mutatta meg. Összefoglaló művében (Didascalion) a tud-ok 4 csoportja: teoretikus (teol., mat., fiz.); praktikus (etika, ökonómia, pol.), mechanikus (különféle mesterségek a →szabad művészetekkel szemben), logikai (grammatika és dialektika). Isten létét kizárólag →a posteriori úton, a belső és a külső tapasztalatból bizonyította. Tanítványa és követője →Szentviktori Richard (†1173 k.). Mindketten kitűntek a misztika művelésében is.

Az első korszak mozgalmait →Johannes Salisbury foglalta össze. Jelentős államtana elkészítésére a pápaság és a császárság közti jogviták, valamint az ang. kir. hatalom önkénye adta az ösztönzést (Polycraticus). Az államot az emberi organizmushoz hasonlította, épségének biztonságát abban látta, ha az uralkodó a méltányosságot (aequitas) nem téveszti szem elől. Az uralkodó tekintélye Istentől van, de a hatalommal való visszaélés esetén a népnek jogában áll, sőt kötelessége minden lehető módon (a mérgezést kivéve) meggyilkolni őt. Lautenbachi Manegold is foglalkozott a pol. kérdéseivel Liber ad Gebehardum és Opusculum contra Wolfelmum c. műveiben: az uralkodó hatalmát a néppel kötött megegyezésre (pactum) vezeti vissza. Ezen alapul a nép ellenállási joga a zsarnokkal szemben. Az első korszak utolsó jelentősebb gondolkodója Alanus de →Insulis (†1202), akit széleskörű ismeretei miatt kortársai a „doctor universalis” c-mel tiszteltek meg. - Az európai kk. egyetemes jellegű bölcseleti szintézisének kialakítására a kerség és a gör. fil. mellett az →arab bölcselet és a →zsidó bölcselet is hatással volt. A metafizikai szemléletet Szt Ágoston platonizmusa határozta meg ugyan, de a korai ~ már az arisztotelészi elveknek is törekedett helyet biztosítani, anélkül, hogy Arisztotelész gondolatait helyesen értelmezte volna. Az arisztotelészi metafizika hatása abban a tételben nyilvánult meg, hogy minden teremtett való anyagból és formából áll. E kor filozófusainál azonban egyik sem azonos még az arisztotelészi fogalommal: az →anyag általában a Teremtés kv-ében szereplő rendezetlen anyag, melyet a Timaiosz kaotikus anyagával azonosítanak (chartres-iak), ami által az anyag minőségnélküli, lehetőségi létjellege megszűnik. E dinamikus anyagfogalom mellett az atomizmusnak is voltak képviselői. A →forma nem a létezés szubsztanciális elve, hanem tulajdonság, ill. a tulajdonságok összessége. E sajátos értelmezés alapja a realisztikus dialektika, mely az alany és állítmány közti logikai viszonyt a metafizikára viszi át: amint az →ítélet alany és állítmány összetétele, éppúgy a dolgok is alanyból és tulajdonságokból állnak. A természettörvény fogalmának hiányában a világrend biztosítékát a chartres-iak a platóni világlélekben látták, melyet egyesek a Szentlélekkel azonosítottak (Chartres-i Thierry, Conchesi Vilmos, Abaelard), míg Alanus szerint az Isten által teremtett természet a világrend fenntartója. - Az ember méltóságára figyelmeztető ker. tan elősegítette annak az újplatonizmussal is rokon gondolatnak a meggyökerezését, hogy az ember a mikrokozmosz, aki a nála alacsonyabbrendű teremtett valók tökéletességét magában egyesíti. Ennek a gondolatnak idealisztikus kifejezése Eriugena tétele: a lényegeket gondoló emberi lélekben tökéletesebben létezik a világ, mint a tárgyi valóságban. - Az erkölcsi kérdéseknek a teol. körében való tárgyalása adja a magyarázatát annak, hogy az erkölcsbölcselet e korban nem mutat fel jelentékenyebb eredményeket. Az egyéni etikában Abaelard-nak a lelkiismeret jelentőségét kidomborító vizsgálatai, a társad. etika terén Johannes Salisbury államtana érdemelnek említést. - A ~ kezdettől fogva nagy figyelmet fordított →Isten létének bölcseleti bizonyítására. A tapasztalatból elvont érvek mellett az ágostoni misztika és a platóni realizmus sugallta Szt Anzelm →ontológiai istenérvét. Az arisztotelizmus térfoglalásával azonban a ~ hagyományos istenérvei a tapasztalati (a posteriori) érvek lettek. Az oksági elven alapuló a posteriori érvek a lélekben és a világban tapasztalható változásból következtetnek a világ változatlan ősokára, a rendből a világrendezőre. Az →istenbizonyítás logikájának a teljes kiépítése viszont a köv. korra maradt. - A kk. első korszakának a képe az önmagukban sem eléggé ismeretes platóni és arisztotelészi gondolatelemek tarka változatát mutatja. A platonizmus nem annyira egyedülálló, hogy az arisztotelikus eszmék beáramlását feltartóztathatná. Ha Arisztotelész iránt kevesebb is a bizalom, mint a vallásos mélység tekintetében többre értékelt Platón iránt, tud-a elismerést követelt. Az arisztotelészi bölcsességnek a gyér források közt található töredékeit is nagyra értékelték, s próbálták elhelyezni a fil. ismeretek tárházában. A kirtikus érzék fejletlensége és a történeti hagyaték egészének az áttekinthetetlensége folytán azonban e kor még nem jutott el az egységes elgondolású rendszeralkotáshoz. Csak Scotus Eriugena képez kivételt, kinek működése azonban kívül esik a ~ fejlődésvonalán. Az első korszak legjelentékenyebb eredménye a szorgalmas anyaggyűjtés mellett a dialektikus készség kifejlesztése. A gondolkodás fegyelme fontos előfeltétel a köv. korban kibővülő tudásanyag szakszerű feldolgozásához, a szintézis megteremtéséhez. - Miközben a Nyugat nagy szorgalommal rakosgatta össze a →népvándorlás viharai után fennmaradt antik szellemi értékeket, Keleten a szírek, az arabok és a zsidók Arisztotelész teljes szellemi hagyatékának birtokában művelődtek. Az újplatonizmus ugyan itt is elhomályosította az arisztotelikus tanok eredeti értelmét, mégis itt rejtőznek azok az értékek, melyek bőségéből Nyugat fil. gondolkodása meggazdagodott. -

II. A ~ virágkora, 13. sz. Az egyetemes fogalom tárgyi értékéről vallott állásfoglalás és az universalia-vita a fil. rendszereknek mindmáig lényeges megkülönböztetője. Ez adja meg a 3 nagy kk. skolasztikus rendszer, a →tomizmus, a →skotizmus és a 14-15. sz: kifejlődött →nominalizmus sajátos vonását. - →Ockham (†1347) a bölcselettörténetben fordulót jelent. Az egyetemes fogalom tárgyi, lényegi vonatkozásának a feladásával két lehetőség marad a gondolkodás számára. Vagy kizárólag a szemlélet egyedi dolgaira kell hagyatkoznia, vagy az észben kell megállapítania a tudás egyetemességét biztosító elvet. A késői kk. nominalizmusa az individuum kizárólagos létének a kiemelésével, ugyanakkor a logika túlbecsülésével mindkettő lehetőségét meghagyta. Ezzel úttörője lett lett az újkori fil. két, egymással folytonos harcot vívó irányának, a →szenzualizmusnak és a →racionalizmusnak. - A kk. szellemi élete a 13. sz: jutott csúcspontjához. A →keresztes háborúk szoros egységet teremtettek a ker. népek között, s lehetővé tették a megnövekedett tekintélyhez jutott pápaság részére a szellemi élet egységes irányítását, melynek terjesztéséhez a fejlődésnek indult városok alkalmas közp-oknak bizonyultak. A műv-ben a gótika, a tud-os életben a nagyvonalú rendszeralkotásig fejlődött ~ lett a szellemi életet meghatározója. A fejlődésnek kedvezett a források gazdagodása is. A K-tel már a 12. sz. közepe óta fennálló és a keresztes hadjáratokkal fokozódó kapcsolat Ny-ot a gör., arab és zsidó gondolkodók műveinek birtokába juttatta. Ezzel a szellemi látókör hatalmasan kibővült. Arisztotelésznek eddig csak logikai műveit ismerték, rendszerének egyéb tanairól csak újplatonikus forrásokból értesültek. 1200 k. elterjedt Fizikája és Metafizikája, 1250 k. megismerték etikai és pol. műveit. Arisztotelész mellett →Avicenna (†1037), →Averroës (†1198), →Avicebron (†1060k.), s a Liber de causis vonták magukra a figyelmet. Toledo a fordítói munka közp-ja lett: Cremonai Gellért, Joannes Hispanus, Gundisalvi Domonkos arab szövegeket fordítottak. Oxfordban Robert →Grosseteste (†1253) és köre, Michael Scotus, a szicíliai kir. udvarban Henricus Arisztippusz és Messinai Bertalan a gör. szövegeket használták. A fordítók közül a legnagyobb érdemet Moerbeke Vilmos OP (†1286) szerezte. Nagy nyelvtudása segítségével kijavította a közkézen forgó fordításokat, s számos munkát gör. eredetiből fordított le. - Az arisztotelizmus terjedését azonban kezdetben az egyh. rendelkezések korlátozták. Az ágostoni újplatonikus eszmevilággal szembenálló tanok iránti bizalmatlanságból, de főképp a megbízhatatlan arab eredetű fordításokkal szembeni óvatosságból 1210: a párizsi zsinat megtiltotta Arisztotelész fizikai műveinek használatát. 1215: a pápai követ a tilalmat a metafizikai művekre is kiterjesztette. IX. Gergely p. 1231: a metafizikai és fizikai művek használatának megtiltásával egyidejűleg biz-ot nevezett ki egy megbízható ford. készítésére. Ettől függetlenül a párizsi egyetem artium fakultásán 1255-: Arisztotelész összes műveit magyarázták. - További kedvező körülmény volt a ~ számára az →egyetemek megalapítása, közülük főleg a párizsi teol. és bölcseleti fakultásának jutott fontos szerep a fil. mozgalmak irányításában. Végül előnyösen hatottak a fejlődésre az újonnan alapított s gyorsan elterjedő →koldulórendek is. A szellemi élet reformjára és a hit védelmére hivatott ferencesek és domonkosok nagy gondot fordítottak a tanulmányokra, s már 1231: tanszékekhez jutottak a párizsi egyetemen. Bár az egy-en működő világi papság ellenséges magatartása ismételten akadályozta működésüket, a vezető egyéniségek az ő soraikból kerültek ki. - A 13. sz. elején az ágostoni-platonikus tanokhoz való ragaszkodás s Arisztotelész hiányos ismerete az augusztinizmus és arisztotelizmus sajátos szinkretizmusát hozta létre. Nagy Szt Albertnél s még inkább Aquniói Szt Tamásnál azonban már a mind tökéletesebben megismert Arisztotelész jutott irányító szerephez. Arisztotelész averroista magyarázói mellett az empirikus és mat. vizsgálódás egészítette ki e korszak szellemi élétét, mely Duns Scotusszal zárul, aki végrehajtotta az augusztinizmusnak az arisztotelizmus előretörésével szükségessé vált reformját. - A korai ~t jellemző augusztinizmusra az arab és a zsidó tudósok által közvetített arisztotelizmus nem maradhatott hatás nélkül. A ~ filozófusai nem hagyhatták kiaknázatlanul Arisztotelésznek a szintézis megteremtésére annyira alkalmasnak mutatkozó átfogó metafizikai fogalmait (ténylegesség és képességiség, anyag és forma), ugyanakkor Szt Ágoston bölcseletének egyetlen fontosabb tételéről sem akartak lemondani. Az ellentét áthidalására az arab és a zsidó gondolkodók újplatonikus színezetű arisztotelizmusa kínálkozott közvetítőül. Különösen Avicebron Fons vitae c. műve és a pszeudoarisztotelészi Liber de causis volt döntő befolyással az egyeztetésre törekvőkre, jóllehet nagy részük nem volt világos tudatában ennek a hatásnak. Az arab-zsidó bölcselet újplatonikus-arisztotelikus elemeinek az ágostoni gondolatkörbe való beolvasztásával létrejött a 13. sz. első felében uralkodó fil. szinkretizmus, amely, miközben Ágostonnak és Arisztotelésznek egyaránt eleget akart tenni, több pontban olyan megállapításhoz jutott, mely mindkettő gondolatvilágától elüt. Ezt az irányt (a szerzeteknek Szt Tamás és Duns Scotus fellépésével bekövetkező irányváltozásával szemben) korábbi dominikánus és ferences iskola irányának nevezzük. Jelentős képviselője Johannes →Peckham, aki 1285: a lincolni pp-höz intézett levelében az isk. tanait így foglalta össze: a →jónak előnye van az →igazzal szemben, ezért az →akaratnak elsőbbsége van az →értelemmel szemben; a magasabb értelmi tevékenységhez Isten közvetlen megvilágosítása szükséges; a →lét és a →fény azonosságánál fogva Isten azonos a teremtetlen fénnyel; minden dolog fénytünemény; az ősanyag (→materia prima) a legcsekélyebb fokon, mégis ténylegesen létező; az ősanyagban vannak az eszmecsírák; a szellemi szubsztanciák →anyagból és →formából állnak; a formák sokasága van a természet dolgaiban, főleg az emberben; a lélek a testtől független egyedi létező; a lélek és képességei azonosak; az öröktől teremtett világ lehetetlen. - Az isk. főbb képviselői: 1150 u. Gundissalinus Domonkos segoviai főesp. Az arab Arisztotelész-szövegek fordításán kívül az ő műveiben (De processione mundi, De unitate, De anima) jelentkezett először kifejezetten Avicebron hatása. A tud-okat isteni (teol.) és emberi tud-okra osztotta fel (De divisione sapientiae). Az utóbbiak közt a logika, a tud-os módszertan, az irodalmi (grammatika) és a polgári tud-ok (poétika, tört., retorika) propedeutikus jellegűek. A bölcseleti tud-ok elméletiek (fiz., mat., metafizika) v. gyakorlatiak (pol., ökonómia és etika). A lélek halhatatlanságát a gondolkodás szellemi természetén kívül az elragadtatásból (raptus) is bizonyítja (De immortalitate animae). - Alfredus Anglicus szintén a toledói fordítók csoportjához tartozott. Az újplatonikus metafizikát az arisztotelészi-galenusi fiziológiával törekedett összeegyeztetni (De motu coelis). - Az ágostonos-arab irány közp-ja évtizedeken át a párizsi egy. volt. Fő pártfogója volt a párizsi érs., Auvergne-i Vilmos (†1259). Fő műve a Magisterium Divinale, melynek bölcseletileg legjelentékenyebb értekezései a De universo creaturarum és a De anima; Avincebron szerinte a legnemesebb filozófus. - Az első ferences tanár →Alexander Halensis (†1245) volt. Fil. elveit, melyek már csaknem az összes arisztotelészi művek ismeretét bizonyítják, a Petrus Lombardus beosztását követő, mintaszerűvé vált rendszerező művében, a Summa Theologicában fejtette ki szétszórtan. Utóda, tanítványa, Johannes Rupella (De la Rochelle) (†1245) főleg lélektani kérdésekkel foglalkozott (Summa de anima); másik tanítványa, Szt Bonaventura (†1274) az ágostoni-platonikus isk. legkiválóbb alakja. - Új irány kezdetét jelezte a ~ fejlődésében Nagy Szt Albert. A kk. e legegyetemesebb képzettségű elméje nem elégedett meg egyes ekletikusan kiválasztott gondolatelemekkel, hanem Arisztotelész egész rendszerével meg akarta ismertetni kortársait. S habár az arisztotelészi logika, metafizika, fizika és etika a korábbiaknál alaposabb ismeretével lényegesen kiszélesített tudásterületen nem tájékozódott még teljes biztossággal, a ~t mégis oly értékek birtokába juttatta, melyek szintézisének maradandó alkotórészeivé váltak (a kortársak nagyrabecsülésének kifejezése volt, hogy őt és legnagyobb tanitványát, Szt Tamást, nézeteik ismertetésénél már életükben nem a kk-ban szokásos „quidam”-mal 'valaki', hanem nevűkön említették). Albert legfőbb érdeme, hogy Arisztotelész előtt megnyitotta a Schola kapuit. Albert - mint inkább enciklopédikus és nem szintetikus tehetség - a fölhalmozott hatalmas tudásanyagon nem uralkodott kellő biztossággal. Sok esetben volt kénytelen a nézetek felsorolásával megelégedni, anélkül, hogy határozott álláspontra tudott volna jutni. A következetesen végigvezetett, egységes szempontú összefoglalás hiánya a tanítványainál kiváltott különböző hatásban is megnyilvánult. Egyik részük, akik között legnevezetesebbek Strassburgi Ulrich és Freibergi Dietrich, az arab újplatonizmust fejlesztette tovább, másik részük, Aquinói Szt Tamással az élén, az arisztotelizmust segítette győzelemre. Az 1250 k. feltűnt →latin averroizmus tételeit az Egyh. 1270: és 1277: elítélte. Az arisztotelészi fil. a skolasztikus rendszeralkotás szolgálatában Aquinói Szt Tamásnál jutott teljes jelentőséghez. A skolasztikus szintézis klasszikus formájának a megteremtése az ő maradandó műve. - Angliában empirikus és mat. irányú gondolkodás bontakozott ki. A párizsi egy-en folyó fil. viták az oxfordi egy-en csak utóhatásaikban voltak észlelhetők. Itt egészen a 13. sz. végéig az augusztinizmus konzervatív iránya uralkodott, melyhez ferencesek és domonkosok egyaránt kegyelettel ragaszkodtak. De a teol. és a fil. mellett a természettud-t és a mat-t a párizsiaknál behatóbban művelték. Az elvont spekulációval szemben a konkrétumok iránt nagyobb fogékonysággal rendelkező ang. lélek nagy érdeklődést mutatott az arabok természettud-a és mat-ja iránt, s a tőlük nyert indítás alapján a problémák önálló megoldására is törekedett. A chartres-i isk. által a 12. sz: megindított termtud. kutatás folytatói az oxfordi magiszterek lettek. A termtud-os iránnyal függ össze, hogy a matematikai bizonyosságot értékelték a legtöbbre. - Robert Grosseteste OFM (1175-1253) Arisztotelész több logikai művének és fizikájának fordítása mellett fényelméletével keltett nagy feltűnést. Az arab optikai művekből (Perspectiva) merítette azt a termtud-os nézetét, hogy a fény a fizikai világ alapeleme. Tanítványa, Roger →Bacon ezen irány legkiemelkedőbb képviselője. Az averroisták ellen eredményesen alkalmazható, egzakt tud-os módszer eszméje hozta létre →Rajmundus Lullus OFM (†1315) Ars magna c. művét. - A ~ iskolához kötöttsége nem akadályozta meg az önálló vélemény kifejlődését. Különösen az egyetemesség és egyediség egymáshoz való viszonyának, az →egyedítés elvének és az →ismeret módjának a kérdésében többen függetlenítették magukat az uralkodó irányok tételeitől, bizonyos eklekticizmust követve (Genti Henrik [†1293], De Fontaines Gottfried [†1306 u.], →Aegidius Romanus OSA [† 1316], Durandus a S. Portiano OP [†1334]). - A 13. sz. nagy skolasztikusainak sorát →Duns Scotus, a „doctor subtilis” zárja. Kritikus szerepében vette vizsgálat alá a sz. folyamán feltűnt rendszereket, s mint az ágostonos-ferences irány követője, különösen a tomizmust bírálta élesen. A korábbi ferences isk. követőinél jelentékenyen többre értékeli Arisztotelész fil-ját, azonban annak értékesítésénél az ágostoni hagyományokhoz is hűséges akar maradni. A skolasztikán belül legnagyobb jelentősége abban van, hogy az ágostoni irányt a hozzátapadt arab eredetű misztikus vonásoktól megtisztítva fölszerelte a tud-os érvényesüléshez szükséges dialektikai fegyverzettel. Az általa megteremtett skotizmus lett későbbi kiváló kommentátorai, a port. Macedo (†1681), Monteforinói Jeromos (1750 e.) közvetítésével máig a ~ ferences ágának az iránya. Az egyedi létről vallott metafizikai és ismeretelméleti nézetei az isk-n kívül a 16. sz. nagy skolasztikusánál, →Suáreznél találtak élénk visszhangra. -

III. A ~ hanyatlása. A 14. sz: az egységes kk. szellemi élet bomlásnak indult. Ennek csíráit az →individualizmus szelleme hordozta. A fejlődő városok polgárságát a gazd. és szellemi önállósulás vágya hatotta át, a német-római birod. eszme letűnését a Hohenstaufok bukása mellett a nemzeti államok önállósulási törekvése is siettette. A pápák →avignoni fogsága s az azt követő →nyugati egyházszakadás meggyöngítette a pápaság tekintélyét, mely a szellemi életnek a korábbi századokban egységes irányítást adott. A hosszas háborúk megbontották a békés szellemi együttműködést, az önállósulás vágya decentralizálta a 13. sz. virágzó tud-os közp-okat. Az egyetemek száma mindenfelé nőtt, de a gyors fejlődéssel nem állt arányban a tud. mélysége. Az egy-ek tanmenetét s a követendő tud-os irányt nemritkán a fejed-ek rendeletei állapították meg, a tanulm-okat megkönnyítették, a tud-os nyelvet elhanyagolták. Isk-hoz kötöttsége miatt az isk-k színvonalának hanyatlása a skolasztikus fil-ra sem maradhatott hatás nélkül. - A hanyatlás nem a ~ tartalmi bomlását, szintézisének széthullását, hanem a továbbfejlődés elakadását jelentette. A 13. sz: kialakult nagy skolasztikus rendszerek, a tomizmus és a skotizmus továbbra is fennmaradtak, s számos kiváló követőjük volt: a tomisták közt Hervaeus Natalis (†1323), d'Aurillaci Durandus, a „princeps Thomistarum” (†1380), a skotisták sorában Alexander ab Alexandria (†1314), Franciscus de Mayrons (†1325), Burletyh Walter († 1342 k.). Ők azonban csak a kommentálásban tűntek ki, s nem a nagy elődök művének a továbbépítésében. A rendszerek összeforrtak a szerzetek hagyományaival, s a fő gond az áthagyományozott tanok fenntartására és védelmére irányult. -

A védekezésre pedig egyre nagyobb szükség volt, mert a 14. sz. elején, az ébredező individualizmus fil. kifejeződéseként, nagy erővel lobbant fel a →nominalizmus, mely kritikájával bontani kezdte a skolasztikus szintézis egységes építményét. Az universalia-vitában a túlzó realizmussal ellentétes álláspontként a nominalizmus kétségbe vonta az egyetemes fogalom tárgyi értékét s az egyetemes mozzanattól független, egyedi lét kizárólagosságának hirdetésével megrendítette a →metafizika alapjait. Útját →Petrus Aureoli OFM (†1322) pszichologizmusa egyengette, voltaképpeni megindítója William →Ockham OFM. - Ockham tételeiből szélsőséges következtetéseket vontak le: ha a fogalom csak jel, mely a dolgot közvetlenül nem érinti, nyitva áll a szubjektivizmus útja; ha az elvonásnak nincs tárgyi alapja, bizonytalanná válik az egyetemes elvek érvénye. Autrecourt-i Miklós (a 14. sz. első felében) 65 szkeptikus tételét az Egyh. elítélte. Szerinte ui. az →ellentmondás elve az egyedül nyilvánvaló és bizonyos elv, mely minden tételben az alany és állítmány tökéletes azonosságát követeli meg. Ebből azonban az következik, hogy egyik dologból nem ismerhető meg egy másik, vele nem azonos dolog, tehát az →okság elve nem érvényes. A jelenségekből azok alapjára, a szubsztanciára nem következtethetünk, de a tudatjelenségekből sem következtethetünk a külvilág létére. Egyetlen bizonyossággal megismerhető szubsztancia kinek-kinek a saját lelke. A szubsztanciás változás tagadásával a változás magyarázatára az atomizmus elméletét újította föl. -

A szkeptikusok túlzásainak mérséklésére s főképpen az okság elvének a védelmére kelt Buridanus Johannes (†1358), a párizsi egy. tanára és rektora. Arisztotelészhez írt kommentárjai és logikai vizsgálatai mellett pszichikai determinizmusával keltett feltűnést. Azt tartotta, hogy a természete szerint indifferens akarat szükségszerűen követi az értelmi motívumokat. Szükségszerűen azt választjuk, amit jobbnak látunk (írásaiban nem fordul elő, vsz. ellenfelei gúnyolták tanítását a két egyforma nagyságú szénacsomó közt választani képtelen, éhen pusztuló szamár példájával). - Tanítványa, Ingheni Marsilius a pszichikai determinizmust fenntartotta, de az egyetemes fogalom tárgyi értékét megmenteni törekedett. D'Ailly Petrus (1350-1411) a szkepszis veszedelméből a menekvést, Szt Ágostonhoz hasonlóan, az éntudat minden kétséget kizáró bizonyosságában látta, anélkül, hogy ezzel a tárgyi világban biztos tájékozódáshoz juthatna. Így Isten létét is csak valószínűségi érvekkel tartotta bizonyíthatónak. Johannes →Gerson (1363-1429) a teol-t fenyegető nominalista szofisztika leküzdésére, a formalisták és a nominalisták közti ellentét enyhítésére törekedett. Több sikerrel művelte a misztikát. - A nominalizmus kritikája nemcsak negatív jellegű volt, hanem a természetbölcselet terén igen jelentékeny pozitív eredményekre is jutott. Az Ockham által felállított empirikus-induktív tud. eszméje ösztönzőleg hatott a megfigyelésre, a természetvizsgálatra. Az új termtud. első úttörőit a nominalisták sorában találjuk, kiknek jelentőségére Pierre →Duhem hívta fel a figyelmet. - Buridan az arisztotelészi fizikát mechanikusnak tartotta, a testek mozgását az impetus (erő, lökés) elméletével magyarázta. A mozgó test a mozgásba hozott testtel bizonyos erőt közöl, melyet az a hatás megszűntével is megtart, s a levegő és a Föld vonzásának ellenállása folytán fokozatosan veszít el. Buridán a hely arisztotelikus fogalmát, valamint a csillagmozgató intelligenciák teóriáját feladta, az égitestek mozgását a mozgás egyetemes törvényei alapján magyarázta. - Buridan tanítványa, →Szász Albert (1316-90), a bécsi egy. első rektora s az occamizmus terjesztője a ném. egy-eken, a gravitáció közp-jának a világ közp-ját tartotta, s ebből arra következtetett, hogy a Föld mozdulatlansága nem oly abszolút, mint azt a korábbiak tartották. Az ég mozdulatlanságát s a Föld naponkénti forgását kifejezetten először →Nicolaus Oresmius navarrai tanár, később lisieux-i pp. (†1382) hirdette. Ugyanő →Descartes-ot megelőzve fölfedezte a koordinátarendszert, s a szabadesés törv-ét már →Galilei előtt megállapította. Duhem szerint a fiz. eszméit →Leonardo da Vincihez, →Kopernikuszhoz és Galileihez Szász Albert közvetítette. →reneszánsz bölcselet **

KL IV:160. - Kecskés 1943:212-314. - Nyíri 1991:133. - Rokay Zoltán: Filozófiatört. Bp., 2002. I:186.

skolasztika (a lat. schola, 'iskola' szóból): a 9-15. század iskolákhoz kapcsolódó filozófiája és teológiája (philosophia scholastica és theologia scholastica). - Az isk-k egységes vezetése mellett a fil-ban is bizonyos egyöntetűség alakult ki, ami elsősorban a tud-os formát határozta meg, amennyiben szigorúan megkövetelte az arisztotelészi →dialektika szabályainak betartását, de tartalmi tekintetben is szellemi közösséget teremtett az isk-kban. - I. Kialakulása, 800-1200. A kk. műveltség alapvetését a kolostori (St Gallen, Fulda, Tours, Corbie, Bec, Auxerre, párizsi St. Genovéva stb), székesegyházi (Tournai, Laon, Chartres, Párizs) és az uralkodók udvarában létesített palotaiskolák (a legnevezetesebb Nagy Károlyé) szolgálták, melyek tanterve a →hét szabad művészet tárgyait ölelte fel. A bölcselet kezdetben a trivium tárgyai közt szerepelt, de a 7. sz: már a hét szabad művészet és a teol. közt középhelyet foglalt el, s a tud-ok egyéb ágaihoz hasonlóan kezdetben nagyobbrészt a klasszikus fil. művek magyarázásában merült ki (→középkori bölcselet forrásai). A 9. sz: Scotus →Eriugena már önálló gondolkodó volt. - A kk. kezdetén a Nagy Károly által Itáliából és Angliából hívott skolasztikusok alapítottak isk-kat, melyek tanulm. rendjére az udvari isk. szolgált mintául. →Alkuin (†804) ált-sá lett tantervében a trivium tárgyai között helyet biztosított a fil-nak. Legkiválóbb tanítványa →Hrabanus Maurus volt. - A fil. voltaképpeni jelentőségét a hitviták mutatták meg, mert ezek hozták felszínre a fil. és a teol. viszonyának a kérdését, mely váltakozó megoldási kísérletek után a fil. önállósulásához vezetett. Tours-i →Berengar (†1088) a hittitkok értelmét is a dialektikától tette függővé. A hit védelmében →Lanfranc (†1089) szállt síkra. - Roscelin (†1120) ismét a dialektika fegyverével támadt a hittitkok ellen. A racionalizmus túlhajtásai a dialektika ellen tiltakozást váltottak ki, melynek fő képviselője Damiani Szt Péter (†1072). Ugyanakkor azok is, akik a világi tud-t nem sokra értékelték, mint Sant Emmeram-i Otloh (†1070) v. Lautenbachi Manegold (†1103), belátták, hogy a dialektikát a hittud. sem nélkülözheti. Lanfranc szerint a fil. önmagában véve jó, nagy szolgálatokat tehet a hit igazolására, csak helytelen használata van a hit kárára. - Scotus Eriugena kezdte alkalmazni a dialektikát a hit racionális kifejtésére, s e módszer szélsőséges próbálkozások után Szt Anzelmnél (†1109) találta meg a →patrisztikus bölcselet folytatását. A ~ próbálta megoldani a nem- és faj-fogalmak problémáját (→universalia-vita). A mérsékelt realizmus álláspontját a 12. sz. legkiválóbb dialektikusa, →Abaelard (†1142) segítette diadalra. A tételeket pro és contra érvek szembeállításával kifejtő módszert ő honosította meg a teol. spekulációban, s ez a teljes arisztotelészi logika (logica nova) megismerésével hatalmas lendületnek indult. →Petrus Lombardus Libri quatuor Sententiaruma a Sic et non módszer nagysikerű alkalmazása, mely mintaszerű lett a későbbi Summák számára. Abaelard az universaliák kérdésében az arisztotelészi elvonás elméletével a problémát a mérsékelt realizmus szellemében oldotta meg, s ez a megoldás is maradandó része lett a skolasztikus szintézisnek. Az erkölcsbölcseleti kutatáshoz is ő adta az első erőteljesebb indítást. - A skolasztikus szintézis első kísérletei. A klasszikusok tanulmányozása, az universalia-vita, a chartres-i isk. természetbölcseleti vizsgálódásai a 12. sz. közepére tekintélyes tudásanyagot halmoztak fel, melyben a →platonizmusból merített gondolatelemeken kívül már az →arisztotelizmus is tekintélyes értékekkel szerepel. Az arisztotelizmus előretörése elsősorban abban jelentkezett, hogy az Abaelard utáni gondolkodók feladták a túlzó realizmus álláspontját, jóllehet a mérsékelt realizmusból folyó összes következményeket még nem vonták le. Az ágostoni platonizmusnak Arisztotelész gondolatvilágával való összeegyeztetése a következő korszak feladata maradt. A 12. sz. derekán és végén működő skolasztikusok az eredmények összefoglalására és az ellentétes nézetek kiegyenlítésére törekedtek. →Szentviktori Hugó (†1141) szintetikus készségét elsősorban a tud-ok Arisztotelész hatását mutató rendszerezésében mutatta meg. Összefoglaló művében (Didascalion) a tud-ok 4 csoportja: teoretikus (teol., mat., fiz.); praktikus (etika, ökonómia, pol.), mechanikus (különféle mesterségek a →szabad művészetekkel szemben), logikai (grammatika és dialektika). Isten létét kizárólag →a posteriori úton, a belső és a külső tapasztalatból bizonyította. Tanítványa és követője →Szentviktori Richard (†1173 k.). Mindketten kitűntek a misztika művelésében is.

Az első korszak mozgalmait →Johannes Salisbury foglalta össze. Jelentős államtana elkészítésére a pápaság és a császárság közti jogviták, valamint az ang. kir. hatalom önkénye adta az ösztönzést (Polycraticus). Az államot az emberi organizmushoz hasonlította, épségének biztonságát abban látta, ha az uralkodó a méltányosságot (aequitas) nem téveszti szem elől. Az uralkodó tekintélye Istentől van, de a hatalommal való visszaélés esetén a népnek jogában áll, sőt kötelessége minden lehető módon (a mérgezést kivéve) meggyilkolni őt. Lautenbachi Manegold is foglalkozott a pol. kérdéseivel Liber ad Gebehardum és Opusculum contra Wolfelmum c. műveiben: az uralkodó hatalmát a néppel kötött megegyezésre (pactum) vezeti vissza. Ezen alapul a nép ellenállási joga a zsarnokkal szemben. Az első korszak utolsó jelentősebb gondolkodója Alanus de →Insulis (†1202), akit széleskörű ismeretei miatt kortársai a „doctor universalis” c-mel tiszteltek meg. - Az európai kk. egyetemes jellegű bölcseleti szintézisének kialakítására a kerség és a gör. fil. mellett az →arab bölcselet és a →zsidó bölcselet is hatással volt. A metafizikai szemléletet Szt Ágoston platonizmusa határozta meg ugyan, de a korai ~ már az arisztotelészi elveknek is törekedett helyet biztosítani, anélkül, hogy Arisztotelész gondolatait helyesen értelmezte volna. Az arisztotelészi metafizika hatása abban a tételben nyilvánult meg, hogy minden teremtett való anyagból és formából áll. E kor filozófusainál azonban egyik sem azonos még az arisztotelészi fogalommal: az →anyag általában a Teremtés kv-ében szereplő rendezetlen anyag, melyet a Timaiosz kaotikus anyagával azonosítanak (chartres-iak), ami által az anyag minőségnélküli, lehetőségi létjellege megszűnik. E dinamikus anyagfogalom mellett az atomizmusnak is voltak képviselői. A →forma nem a létezés szubsztanciális elve, hanem tulajdonság, ill. a tulajdonságok összessége. E sajátos értelmezés alapja a realisztikus dialektika, mely az alany és állítmány közti logikai viszonyt a metafizikára viszi át: amint az →ítélet alany és állítmány összetétele, éppúgy a dolgok is alanyból és tulajdonságokból állnak. A természettörvény fogalmának hiányában a világrend biztosítékát a chartres-iak a platóni világlélekben látták, melyet egyesek a Szentlélekkel azonosítottak (Chartres-i Thierry, Conchesi Vilmos, Abaelard), míg Alanus szerint az Isten által teremtett természet a világrend fenntartója. - Az ember méltóságára figyelmeztető ker. tan elősegítette annak az újplatonizmussal is rokon gondolatnak a meggyökerezését, hogy az ember a mikrokozmosz, aki a nála alacsonyabbrendű teremtett valók tökéletességét magában egyesíti. Ennek a gondolatnak idealisztikus kifejezése Eriugena tétele: a lényegeket gondoló emberi lélekben tökéletesebben létezik a világ, mint a tárgyi valóságban. - Az erkölcsi kérdéseknek a teol. körében való tárgyalása adja a magyarázatát annak, hogy az erkölcsbölcselet e korban nem mutat fel jelentékenyebb eredményeket. Az egyéni etikában Abaelard-nak a lelkiismeret jelentőségét kidomborító vizsgálatai, a társad. etika terén Johannes Salisbury államtana érdemelnek említést. - A ~ kezdettől fogva nagy figyelmet fordított →Isten létének bölcseleti bizonyítására. A tapasztalatból elvont érvek mellett az ágostoni misztika és a platóni realizmus sugallta Szt Anzelm →ontológiai istenérvét. Az arisztotelizmus térfoglalásával azonban a ~ hagyományos istenérvei a tapasztalati (a posteriori) érvek lettek. Az oksági elven alapuló a posteriori érvek a lélekben és a világban tapasztalható változásból következtetnek a világ változatlan ősokára, a rendből a világrendezőre. Az →istenbizonyítás logikájának a teljes kiépítése viszont a köv. korra maradt. - A kk. első korszakának a képe az önmagukban sem eléggé ismeretes platóni és arisztotelészi gondolatelemek tarka változatát mutatja. A platonizmus nem annyira egyedülálló, hogy az arisztotelikus eszmék beáramlását feltartóztathatná. Ha Arisztotelész iránt kevesebb is a bizalom, mint a vallásos mélység tekintetében többre értékelt Platón iránt, tud-a elismerést követelt. Az arisztotelészi bölcsességnek a gyér források közt található töredékeit is nagyra értékelték, s próbálták elhelyezni a fil. ismeretek tárházában. A kirtikus érzék fejletlensége és a történeti hagyaték egészének az áttekinthetetlensége folytán azonban e kor még nem jutott el az egységes elgondolású rendszeralkotáshoz. Csak Scotus Eriugena képez kivételt, kinek működése azonban kívül esik a ~ fejlődésvonalán. Az első korszak legjelentékenyebb eredménye a szorgalmas anyaggyűjtés mellett a dialektikus készség kifejlesztése. A gondolkodás fegyelme fontos előfeltétel a köv. korban kibővülő tudásanyag szakszerű feldolgozásához, a szintézis megteremtéséhez. - Miközben a Nyugat nagy szorgalommal rakosgatta össze a →népvándorlás viharai után fennmaradt antik szellemi értékeket, Keleten a szírek, az arabok és a zsidók Arisztotelész teljes szellemi hagyatékának birtokában művelődtek. Az újplatonizmus ugyan itt is elhomályosította az arisztotelikus tanok eredeti értelmét, mégis itt rejtőznek azok az értékek, melyek bőségéből Nyugat fil. gondolkodása meggazdagodott. -

II. A ~ virágkora, 13. sz. Az egyetemes fogalom tárgyi értékéről vallott állásfoglalás és az universalia-vita a fil. rendszereknek mindmáig lényeges megkülönböztetője. Ez adja meg a 3 nagy kk. skolasztikus rendszer, a →tomizmus, a →skotizmus és a 14-15. sz: kifejlődött →nominalizmus sajátos vonását. - →Ockham (†1347) a bölcselettörténetben fordulót jelent. Az egyetemes fogalom tárgyi, lényegi vonatkozásának a feladásával két lehetőség marad a gondolkodás számára. Vagy kizárólag a szemlélet egyedi dolgaira kell hagyatkoznia, vagy az észben kell megállapítania a tudás egyetemességét biztosító elvet. A késői kk. nominalizmusa az individuum kizárólagos létének a kiemelésével, ugyanakkor a logika túlbecsülésével mindkettő lehetőségét meghagyta. Ezzel úttörője lett lett az újkori fil. két, egymással folytonos harcot vívó irányának, a →szenzualizmusnak és a →racionalizmusnak. - A kk. szellemi élete a 13. sz: jutott csúcspontjához. A →keresztes háborúk szoros egységet teremtettek a ker. népek között, s lehetővé tették a megnövekedett tekintélyhez jutott pápaság részére a szellemi élet egységes irányítását, melynek terjesztéséhez a fejlődésnek indult városok alkalmas közp-oknak bizonyultak. A műv-ben a gótika, a tud-os életben a nagyvonalú rendszeralkotásig fejlődött ~ lett a szellemi életet meghatározója. A fejlődésnek kedvezett a források gazdagodása is. A K-tel már a 12. sz. közepe óta fennálló és a keresztes hadjáratokkal fokozódó kapcsolat Ny-ot a gör., arab és zsidó gondolkodók műveinek birtokába juttatta. Ezzel a szellemi látókör hatalmasan kibővült. Arisztotelésznek eddig csak logikai műveit ismerték, rendszerének egyéb tanairól csak újplatonikus forrásokból értesültek. 1200 k. elterjedt Fizikája és Metafizikája, 1250 k. megismerték etikai és pol. műveit. Arisztotelész mellett →Avicenna (†1037), →Averroës (†1198), →Avicebron (†1060k.), s a Liber de causis vonták magukra a figyelmet. Toledo a fordítói munka közp-ja lett: Cremonai Gellért, Joannes Hispanus, Gundisalvi Domonkos arab szövegeket fordítottak. Oxfordban Robert →Grosseteste (†1253) és köre, Michael Scotus, a szicíliai kir. udvarban Henricus Arisztippusz és Messinai Bertalan a gör. szövegeket használták. A fordítók közül a legnagyobb érdemet Moerbeke Vilmos OP (†1286) szerezte. Nagy nyelvtudása segítségével kijavította a közkézen forgó fordításokat, s számos munkát gör. eredetiből fordított le. - Az arisztotelizmus terjedését azonban kezdetben az egyh. rendelkezések korlátozták. Az ágostoni újplatonikus eszmevilággal szembenálló tanok iránti bizalmatlanságból, de főképp a megbízhatatlan arab eredetű fordításokkal szembeni óvatosságból 1210: a párizsi zsinat megtiltotta Arisztotelész fizikai műveinek használatát. 1215: a pápai követ a tilalmat a metafizikai művekre is kiterjesztette. IX. Gergely p. 1231: a metafizikai és fizikai művek használatának megtiltásával egyidejűleg biz-ot nevezett ki egy megbízható ford. készítésére. Ettől függetlenül a párizsi egyetem artium fakultásán 1255-: Arisztotelész összes műveit magyarázták. - További kedvező körülmény volt a ~ számára az →egyetemek megalapítása, közülük főleg a párizsi teol. és bölcseleti fakultásának jutott fontos szerep a fil. mozgalmak irányításában. Végül előnyösen hatottak a fejlődésre az újonnan alapított s gyorsan elterjedő →koldulórendek is. A szellemi élet reformjára és a hit védelmére hivatott ferencesek és domonkosok nagy gondot fordítottak a tanulmányokra, s már 1231: tanszékekhez jutottak a párizsi egyetemen. Bár az egy-en működő világi papság ellenséges magatartása ismételten akadályozta működésüket, a vezető egyéniségek az ő soraikból kerültek ki. - A 13. sz. elején az ágostoni-platonikus tanokhoz való ragaszkodás s Arisztotelész hiányos ismerete az augusztinizmus és arisztotelizmus sajátos szinkretizmusát hozta létre. Nagy Szt Albertnél s még inkább Aquniói Szt Tamásnál azonban már a mind tökéletesebben megismert Arisztotelész jutott irányító szerephez. Arisztotelész averroista magyarázói mellett az empirikus és mat. vizsgálódás egészítette ki e korszak szellemi élétét, mely Duns Scotusszal zárul, aki végrehajtotta az augusztinizmusnak az arisztotelizmus előretörésével szükségessé vált reformját. - A korai ~t jellemző augusztinizmusra az arab és a zsidó tudósok által közvetített arisztotelizmus nem maradhatott hatás nélkül. A ~ filozófusai nem hagyhatták kiaknázatlanul Arisztotelésznek a szintézis megteremtésére annyira alkalmasnak mutatkozó átfogó metafizikai fogalmait (ténylegesség és képességiség, anyag és forma), ugyanakkor Szt Ágoston bölcseletének egyetlen fontosabb tételéről sem akartak lemondani. Az ellentét áthidalására az arab és a zsidó gondolkodók újplatonikus színezetű arisztotelizmusa kínálkozott közvetítőül. Különösen Avicebron Fons vitae c. műve és a pszeudoarisztotelészi Liber de causis volt döntő befolyással az egyeztetésre törekvőkre, jóllehet nagy részük nem volt világos tudatában ennek a hatásnak. Az arab-zsidó bölcselet újplatonikus-arisztotelikus elemeinek az ágostoni gondolatkörbe való beolvasztásával létrejött a 13. sz. első felében uralkodó fil. szinkretizmus, amely, miközben Ágostonnak és Arisztotelésznek egyaránt eleget akart tenni, több pontban olyan megállapításhoz jutott, mely mindkettő gondolatvilágától elüt. Ezt az irányt (a szerzeteknek Szt Tamás és Duns Scotus fellépésével bekövetkező irányváltozásával szemben) korábbi dominikánus és ferences iskola irányának nevezzük. Jelentős képviselője Johannes →Peckham, aki 1285: a lincolni pp-höz intézett levelében az isk. tanait így foglalta össze: a →jónak előnye van az →igazzal szemben, ezért az →akaratnak elsőbbsége van az →értelemmel szemben; a magasabb értelmi tevékenységhez Isten közvetlen megvilágosítása szükséges; a →lét és a →fény azonosságánál fogva Isten azonos a teremtetlen fénnyel; minden dolog fénytünemény; az ősanyag (→materia prima) a legcsekélyebb fokon, mégis ténylegesen létező; az ősanyagban vannak az eszmecsírák; a szellemi szubsztanciák →anyagból és →formából állnak; a formák sokasága van a természet dolgaiban, főleg az emberben; a lélek a testtől független egyedi létező; a lélek és képességei azonosak; az öröktől teremtett világ lehetetlen. - Az isk. főbb képviselői: 1150 u. Gundissalinus Domonkos segoviai főesp. Az arab Arisztotelész-szövegek fordításán kívül az ő műveiben (De processione mundi, De unitate, De anima) jelentkezett először kifejezetten Avicebron hatása. A tud-okat isteni (teol.) és emberi tud-okra osztotta fel (De divisione sapientiae). Az utóbbiak közt a logika, a tud-os módszertan, az irodalmi (grammatika) és a polgári tud-ok (poétika, tört., retorika) propedeutikus jellegűek. A bölcseleti tud-ok elméletiek (fiz., mat., metafizika) v. gyakorlatiak (pol., ökonómia és etika). A lélek halhatatlanságát a gondolkodás szellemi természetén kívül az elragadtatásból (raptus) is bizonyítja (De immortalitate animae). - Alfredus Anglicus szintén a toledói fordítók csoportjához tartozott. Az újplatonikus metafizikát az arisztotelészi-galenusi fiziológiával törekedett összeegyeztetni (De motu coelis). - Az ágostonos-arab irány közp-ja évtizedeken át a párizsi egy. volt. Fő pártfogója volt a párizsi érs., Auvergne-i Vilmos (†1259). Fő műve a Magisterium Divinale, melynek bölcseletileg legjelentékenyebb értekezései a De universo creaturarum és a De anima; Avincebron szerinte a legnemesebb filozófus. - Az első ferences tanár →Alexander Halensis (†1245) volt. Fil. elveit, melyek már csaknem az összes arisztotelészi művek ismeretét bizonyítják, a Petrus Lombardus beosztását követő, mintaszerűvé vált rendszerező művében, a Summa Theologicában fejtette ki szétszórtan. Utóda, tanítványa, Johannes Rupella (De la Rochelle) (†1245) főleg lélektani kérdésekkel foglalkozott (Summa de anima); másik tanítványa, Szt Bonaventura (†1274) az ágostoni-platonikus isk. legkiválóbb alakja. - Új irány kezdetét jelezte a ~ fejlődésében Nagy Szt Albert. A kk. e legegyetemesebb képzettségű elméje nem elégedett meg egyes ekletikusan kiválasztott gondolatelemekkel, hanem Arisztotelész egész rendszerével meg akarta ismertetni kortársait. S habár az arisztotelészi logika, metafizika, fizika és etika a korábbiaknál alaposabb ismeretével lényegesen kiszélesített tudásterületen nem tájékozódott még teljes biztossággal, a ~t mégis oly értékek birtokába juttatta, melyek szintézisének maradandó alkotórészeivé váltak (a kortársak nagyrabecsülésének kifejezése volt, hogy őt és legnagyobb tanitványát, Szt Tamást, nézeteik ismertetésénél már életükben nem a kk-ban szokásos „quidam”-mal 'valaki', hanem nevűkön említették). Albert legfőbb érdeme, hogy Arisztotelész előtt megnyitotta a Schola kapuit. Albert - mint inkább enciklopédikus és nem szintetikus tehetség - a fölhalmozott hatalmas tudásanyagon nem uralkodott kellő biztossággal. Sok esetben volt kénytelen a nézetek felsorolásával megelégedni, anélkül, hogy határozott álláspontra tudott volna jutni. A következetesen végigvezetett, egységes szempontú összefoglalás hiánya a tanítványainál kiváltott különböző hatásban is megnyilvánult. Egyik részük, akik között legnevezetesebbek Strassburgi Ulrich és Freibergi Dietrich, az arab újplatonizmust fejlesztette tovább, másik részük, Aquinói Szt Tamással az élén, az arisztotelizmust segítette győzelemre. Az 1250 k. feltűnt →latin averroizmus tételeit az Egyh. 1270: és 1277: elítélte. Az arisztotelészi fil. a skolasztikus rendszeralkotás szolgálatában Aquinói Szt Tamásnál jutott teljes jelentőséghez. A skolasztikus szintézis klasszikus formájának a megteremtése az ő maradandó műve. - Angliában empirikus és mat. irányú gondolkodás bontakozott ki. A párizsi egy-en folyó fil. viták az oxfordi egy-en csak utóhatásaikban voltak észlelhetők. Itt egészen a 13. sz. végéig az augusztinizmus konzervatív iránya uralkodott, melyhez ferencesek és domonkosok egyaránt kegyelettel ragaszkodtak. De a teol. és a fil. mellett a természettud-t és a mat-t a párizsiaknál behatóbban művelték. Az elvont spekulációval szemben a konkrétumok iránt nagyobb fogékonysággal rendelkező ang. lélek nagy érdeklődést mutatott az arabok természettud-a és mat-ja iránt, s a tőlük nyert indítás alapján a problémák önálló megoldására is törekedett. A chartres-i isk. által a 12. sz: megindított termtud. kutatás folytatói az oxfordi magiszterek lettek. A termtud-os iránnyal függ össze, hogy a matematikai bizonyosságot értékelték a legtöbbre. - Robert Grosseteste OFM (1175-1253) Arisztotelész több logikai művének és fizikájának fordítása mellett fényelméletével keltett nagy feltűnést. Az arab optikai művekből (Perspectiva) merítette azt a termtud-os nézetét, hogy a fény a fizikai világ alapeleme. Tanítványa, Roger →Bacon ezen irány legkiemelkedőbb képviselője. Az averroisták ellen eredményesen alkalmazható, egzakt tud-os módszer eszméje hozta létre →Rajmundus Lullus OFM (†1315) Ars magna c. művét. - A ~ iskolához kötöttsége nem akadályozta meg az önálló vélemény kifejlődését. Különösen az egyetemesség és egyediség egymáshoz való viszonyának, az →egyedítés elvének és az →ismeret módjának a kérdésében többen függetlenítették magukat az uralkodó irányok tételeitől, bizonyos eklekticizmust követve (Genti Henrik [†1293], De Fontaines Gottfried [†1306 u.], →Aegidius Romanus OSA [† 1316], Durandus a S. Portiano OP [†1334]). - A 13. sz. nagy skolasztikusainak sorát →Duns Scotus, a „doctor subtilis” zárja. Kritikus szerepében vette vizsgálat alá a sz. folyamán feltűnt rendszereket, s mint az ágostonos-ferences irány követője, különösen a tomizmust bírálta élesen. A korábbi ferences isk. követőinél jelentékenyen többre értékeli Arisztotelész fil-ját, azonban annak értékesítésénél az ágostoni hagyományokhoz is hűséges akar maradni. A skolasztikán belül legnagyobb jelentősége abban van, hogy az ágostoni irányt a hozzátapadt arab eredetű misztikus vonásoktól megtisztítva fölszerelte a tud-os érvényesüléshez szükséges dialektikai fegyverzettel. Az általa megteremtett skotizmus lett későbbi kiváló kommentátorai, a port. Macedo (†1681), Monteforinói Jeromos (1750 e.) közvetítésével máig a ~ ferences ágának az iránya. Az egyedi létről vallott metafizikai és ismeretelméleti nézetei az isk-n kívül a 16. sz. nagy skolasztikusánál, →Suáreznél találtak élénk visszhangra. -

III. A ~ hanyatlása. A 14. sz: az egységes kk. szellemi élet bomlásnak indult. Ennek csíráit az →individualizmus szelleme hordozta. A fejlődő városok polgárságát a gazd. és szellemi önállósulás vágya hatotta át, a német-római birod. eszme letűnését a Hohenstaufok bukása mellett a nemzeti államok önállósulási törekvése is siettette. A pápák →avignoni fogsága s az azt követő →nyugati egyházszakadás meggyöngítette a pápaság tekintélyét, mely a szellemi életnek a korábbi századokban egységes irányítást adott. A hosszas háborúk megbontották a békés szellemi együttműködést, az önállósulás vágya decentralizálta a 13. sz. virágzó tud-os közp-okat. Az egyetemek száma mindenfelé nőtt, de a gyors fejlődéssel nem állt arányban a tud. mélysége. Az egy-ek tanmenetét s a követendő tud-os irányt nemritkán a fejed-ek rendeletei állapították meg, a tanulm-okat megkönnyítették, a tud-os nyelvet elhanyagolták. Isk-hoz kötöttsége miatt az isk-k színvonalának hanyatlása a skolasztikus fil-ra sem maradhatott hatás nélkül. - A hanyatlás nem a ~ tartalmi bomlását, szintézisének széthullását, hanem a továbbfejlődés elakadását jelentette. A 13. sz: kialakult nagy skolasztikus rendszerek, a tomizmus és a skotizmus továbbra is fennmaradtak, s számos kiváló követőjük volt: a tomisták közt Hervaeus Natalis (†1323), d'Aurillaci Durandus, a „princeps Thomistarum” (†1380), a skotisták sorában Alexander ab Alexandria (†1314), Franciscus de Mayrons (†1325), Burletyh Walter († 1342 k.). Ők azonban csak a kommentálásban tűntek ki, s nem a nagy elődök művének a továbbépítésében. A rendszerek összeforrtak a szerzetek hagyományaival, s a fő gond az áthagyományozott tanok fenntartására és védelmére irányult. -

A védekezésre pedig egyre nagyobb szükség volt, mert a 14. sz. elején, az ébredező individualizmus fil. kifejeződéseként, nagy erővel lobbant fel a →nominalizmus, mely kritikájával bontani kezdte a skolasztikus szintézis egységes építményét. Az universalia-vitában a túlzó realizmussal ellentétes álláspontként a nominalizmus kétségbe vonta az egyetemes fogalom tárgyi értékét s az egyetemes mozzanattól független, egyedi lét kizárólagosságának hirdetésével megrendítette a →metafizika alapjait. Útját →Petrus Aureoli OFM (†1322) pszichologizmusa egyengette, voltaképpeni megindítója William →Ockham OFM. - Ockham tételeiből szélsőséges következtetéseket vontak le: ha a fogalom csak jel, mely a dolgot közvetlenül nem érinti, nyitva áll a szubjektivizmus útja; ha az elvonásnak nincs tárgyi alapja, bizonytalanná válik az egyetemes elvek érvénye. Autrecourt-i Miklós (a 14. sz. első felében) 65 szkeptikus tételét az Egyh. elítélte. Szerinte ui. az →ellentmondás elve az egyedül nyilvánvaló és bizonyos elv, mely minden tételben az alany és állítmány tökéletes azonosságát követeli meg. Ebből azonban az következik, hogy egyik dologból nem ismerhető meg egy másik, vele nem azonos dolog, tehát az →okság elve nem érvényes. A jelenségekből azok alapjára, a szubsztanciára nem következtethetünk, de a tudatjelenségekből sem következtethetünk a külvilág létére. Egyetlen bizonyossággal megismerhető szubsztancia kinek-kinek a saját lelke. A szubsztanciás változás tagadásával a változás magyarázatára az atomizmus elméletét újította föl. -

A szkeptikusok túlzásainak mérséklésére s főképpen az okság elvének a védelmére kelt Buridanus Johannes (†1358), a párizsi egy. tanára és rektora. Arisztotelészhez írt kommentárjai és logikai vizsgálatai mellett pszichikai determinizmusával keltett feltűnést. Azt tartotta, hogy a természete szerint indifferens akarat szükségszerűen követi az értelmi motívumokat. Szükségszerűen azt választjuk, amit jobbnak látunk (írásaiban nem fordul elő, vsz. ellenfelei gúnyolták tanítását a két egyforma nagyságú szénacsomó közt választani képtelen, éhen pusztuló szamár példájával). - Tanítványa, Ingheni Marsilius a pszichikai determinizmust fenntartotta, de az egyetemes fogalom tárgyi értékét megmenteni törekedett. D'Ailly Petrus (1350-1411) a szkepszis veszedelméből a menekvést, Szt Ágostonhoz hasonlóan, az éntudat minden kétséget kizáró bizonyosságában látta, anélkül, hogy ezzel a tárgyi világban biztos tájékozódáshoz juthatna. Így Isten létét is csak valószínűségi érvekkel tartotta bizonyíthatónak. Johannes →Gerson (1363-1429) a teol-t fenyegető nominalista szofisztika leküzdésére, a formalisták és a nominalisták közti ellentét enyhítésére törekedett. Több sikerrel művelte a misztikát. - A nominalizmus kritikája nemcsak negatív jellegű volt, hanem a természetbölcselet terén igen jelentékeny pozitív eredményekre is jutott. Az Ockham által felállított empirikus-induktív tud. eszméje ösztönzőleg hatott a megfigyelésre, a természetvizsgálatra. Az új termtud. első úttörőit a nominalisták sorában találjuk, kiknek jelentőségére Pierre →Duhem hívta fel a figyelmet. - Buridan az arisztotelészi fizikát mechanikusnak tartotta, a testek mozgását az impetus (erő, lökés) elméletével magyarázta. A mozgó test a mozgásba hozott testtel bizonyos erőt közöl, melyet az a hatás megszűntével is megtart, s a levegő és a Föld vonzásának ellenállása folytán fokozatosan veszít el. Buridán a hely arisztotelikus fogalmát, valamint a csillagmozgató intelligenciák teóriáját feladta, az égitestek mozgását a mozgás egyetemes törvényei alapján magyarázta. - Buridan tanítványa, →Szász Albert (1316-90), a bécsi egy. első rektora s az occamizmus terjesztője a ném. egy-eken, a gravitáció közp-jának a világ közp-ját tartotta, s ebből arra következtetett, hogy a Föld mozdulatlansága nem oly abszolút, mint azt a korábbiak tartották. Az ég mozdulatlanságát s a Föld naponkénti forgását kifejezetten először →Nicolaus Oresmius navarrai tanár, később lisieux-i pp. (†1382) hirdette. Ugyanő →Descartes-ot megelőzve fölfedezte a koordinátarendszert, s a szabadesés törv-ét már →Galilei előtt megállapította. Duhem szerint a fiz. eszméit →Leonardo da Vincihez, →Kopernikuszhoz és Galileihez Szász Albert közvetítette. →reneszánsz bölcselet **

KL IV:160. - Kecskés 1943:212-314. - Nyíri 1991:133. - Rokay Zoltán: Filozófiatört. Bp., 2002. I:186.

Skolasztika, Szt, Kolos (Nursia, Itália, 480 k.-Montecassino, Itália, 540 k.): apáca. - Nagy Szt Gergelytől tudjuk a következőket: ~ Szt Benedek nővére, esetleg ikertestvére. Egész fiatalon felöltötte a szűzi fátyolt, vsz. már Subiacóba is követte Benedeket. Élete végén a montecassinói ffiktor közelében élt. Benedek évente egyszer meglátogatta, néhány társával lejött hozzá a hegyről. Az utolsó ilyen alkalommal egy imádságban és lelkibeszélgetésben töltött nap után Benedek mindenáron vissza akart térni ktorába, de ~ imájára zápor késztette maradásra. 3 nappal később ~ meghalt, s Benedek a hegy csúcsán lévő Szt János-kpna kriptájában temette el, ahová saját sírját is készítette. - A fr. hagyomány szerint ~ ereklyéi Fleurybe, Le Mans-ba, majd Juvignybe kerültek, s 1793: a forradalmárok elpusztították. A montecassinói hagyomány ezt tagadja, 1950: végzett vizsgálat szerint a montecassinói ktorban vannak. 1955. XII. 1: eredeti helyükre, a baz. főoltára alá helyezték el. - Kolos a kk-ban még igen kedvelt asszonyi keresztnév volt. A hagyomány szerint így hívták I. (Szt) István m. kir. sánta húgát is. Az ő számára alapította a somlóvásárhelyi bencés apácamonostort. Kultuszának emléke Vizsoly freskóképe és a garamszentbenedeki apátság faszobra (1483). Barokk ~-oltára van a celldömölki apátság tp-ának. ~ ünnepét népünk már csak a kalendáriumi helye miatt tartja számon. E napon szedték meg a 19. sz: Kiskunfélegyházán a Gyümölcsoltó Boldogasszonykor való szemzéshez az oltóágat. - Villámcsapás ellen védő szent. Ü: febr. 10. **

Kirschbaum VIII:313. - BS XI:742. - Bálint I:219.

Skolasztika, Szt, Kolos (Nursia, Itália, 480 k.-Montecassino, Itália, 540 k.): apáca. - Nagy Szt Gergelytől tudjuk a következőket: ~ Szt Benedek nővére, esetleg ikertestvére. Egész fiatalon felöltötte a szűzi fátyolt, vsz. már Subiacóba is követte Benedeket. Élete végén a montecassinói ffiktor közelében élt. Benedek évente egyszer meglátogatta, néhány társával lejött hozzá a hegyről. Az utolsó ilyen alkalommal egy imádságban és lelkibeszélgetésben töltött nap után Benedek mindenáron vissza akart térni ktorába, de ~ imájára zápor késztette maradásra. 3 nappal később ~ meghalt, s Benedek a hegy csúcsán lévő Szt János-kpna kriptájában temette el, ahová saját sírját is készítette. - A fr. hagyomány szerint ~ ereklyéi Fleurybe, Le Mans-ba, majd Juvignybe kerültek, s 1793: a forradalmárok elpusztították. A montecassinói hagyomány ezt tagadja, 1950: végzett vizsgálat szerint a montecassinói ktorban vannak. 1955. XII. 1: eredeti helyükre, a baz. főoltára alá helyezték el. - Kolos a kk-ban még igen kedvelt asszonyi keresztnév volt. A hagyomány szerint így hívták I. (Szt) István m. kir. sánta húgát is. Az ő számára alapította a somlóvásárhelyi bencés apácamonostort. Kultuszának emléke Vizsoly freskóképe és a garamszentbenedeki apátság faszobra (1483). Barokk ~-oltára van a celldömölki apátság tp-ának. ~ ünnepét népünk már csak a kalendáriumi helye miatt tartja számon. E napon szedték meg a 19. sz: Kiskunfélegyházán a Gyümölcsoltó Boldogasszonykor való szemzéshez az oltóágat. - Villámcsapás ellen védő szent. Ü: febr. 10. **

Kirschbaum VIII:313. - BS XI:742. - Bálint I:219.