🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > S > skotizmus
következő 🡲

skotizmus: a →skolasztika →Duns Scotus filozófiáját folytató irányzata a ferences iskolákban. - 1. A ~ ismeretelmélete az oxfordi empirizmus és az ágostoni intuicionizmus hatásait viseli magán (→megismerés). Tagadja egyetemes →forma létét, s így az →elvonatkoztatás lényegét az egyetemes tartalmú ismeretkép kialakításában látja, melyet a cselekvő értelem és a képzet együttesen hoz létre. A képzetből elvont szellemi kép egyetemes ismeretünk tárgya. A külső tárgyakban és érzéki adatainkban nincs egyetemes fogalmainknak megfelelő reális tárgy (→universalia-vita). A közvetlen szemléleten alapuló intuitív ítéletekkel szemben az elvonáson alapuló ítéletek a reális létezésre vonatkoznak, v. attól eltekintenek. Állíthatjuk egy tárgy reális létét annak közvetlen jelenléte nélkül is. Míg a létezésre vonatkozó ítéleteket a szemlélet alapozza meg, vannak ítéletek, melyek helyessége a fogalmak egymáshoz vonatkoztatásából, analitikus módon nyilvánvaló. Ezek érvénye független a tapasztalattól, a posteriori egyáltalában nem bizonyíthatók. Az analitikus ítéletek ugyan nem adnak a reális létre vonatkozó ismeretet, mégis értékesek, mert ilyen ítéletek alapján állapítjuk meg valamely tárgy lényeges tulajdonságait, s ezzel a homályos ismeretből (cognitio confusa) határozottabb ismerethez (cognitio distincta) jutunk. A tény- és az észigazságok a ~ felfogásában ismeretvilágunk egyformán eredeti, egyenjogú s egymást kiegészítő tényezői. - 2. A ~ metafizikájának s egész filozófiájának legfontosabb kérdése az egyetemes és egyedi lét közti viszony. Ez a kérdés a Szt Tamás utáni skolasztikusok legtöbbet vitatott problémája. Scotus az oxfordiak empirikus irányához híven az egyedi lét önállóságának a kiemelésére törekedett. A konkrét, egyedi szubsztancia metafizikai tartalmára vonatkozólag a tomizmus elmélete nem elégítette ki: az anyag nem lehet az egyediség elve; mint tiszta lehetőség, határozatlanság nem létesítheti az egyedet jellemző nagyon is pozitív tulajdonságokat. Nem tekinthető egyedítő elvnek a mennyiségileg jellegzett anyag sem, mert a mennyiség mint járulékos lét (accidens) már feltételezi a szubsztanciát, s így annak nem adhatja egyedi létét. De a forma sem mint ilyen egyedítő elv, mert éppoly egyetemes, mint a matéria. - A megoldáshoz Scotus a fogalmi elemzés nyomán halad: a fizikai egyedekről alkotott fogalmaink összetettek, melyek alkotó jegyeik tárgyi értékéről nincs okunk kételkedni. Így pl. a Platónról alkotott fogalmam az ember és Platón fogalmát foglalja magában, vagyis azt juttatja kifejezésre, hogy Platónban a valóság több rétege létezik. A legegyetemesebb ezek közül a lét, szűkebb körű a nem (élet, érzékelés), még szűkebb körű a faj (eszesség), s végül van egy egyedi létmozzanat, mely őt Platónná teszi. A faji egyetemességet tehát egy végső módosulás, a haecceitas megszűkíti, s ez az utolsó formalitás az egyediség elve. - A közös matériából és a közös formából összetett közös természethez (natura communis) járuló egyedi mozzanat alkotja a konkrét egyedet. A haecceitas (a dolog ez volta) a dolog konkrét realizációjának a tényezője, a dolog végső ténylegesülése (ultima realitas entis). A haecceitas által az egyed a fajiság léttartalmán túlmenő, pozitív határozottsággal rendelkezik. E tekintetben az egyed a fajnál tökéletesebb. Viszont a faj számtalan lehetséges megvalósulása közül az egyed csak egyetlen, a faji tökéletesség egyetemességét megvalósító lét végtelen lenne - a lét gazdagsága tekintetében tehát a faj az egyednél tökéletesebb. - Scotus attól a gondolattól sem idegenkedett, hogy a dolgot alkotó létprincipiumok mindegyikének megvan a maga haecceitasa, úgy, hogy az összetett lényben többféle haecceitas van (az anyag, a forma, a kompozitum haecceitasa), melyek az actus-potentia viszony szerinti harmonikus egymás alá rendeltségükben a lény egységét nem bontják meg. - Mivel a haecceitas az egyedivé szűkült egyetemesség, közte és az egyetemesebb (faji és nemi) formalitások közti különbség nem lehet oly mérvű, mint aminő az anyag és a forma között fennáll, vagyis nem lehet reális. Viszont a különbség nemcsak észbeli (distinctio rationis), mert a haecceitas oly mozzanatot is tartalmaz, mely a fajiságban nincs meg. Így tehát a distinctio formalis a parte rei, a dologban gyökerező formális különbség a helyes meghatározás, mely azt fejezi ki, hogy a lét egymást föltételező s egymástól szétválaszthatatlan rétegei, formalitásai alkotják a konkrét egyedet, s ez éppen a róla alkotott fogalmunkban adott összetett tartalom tárgyi alapja. Az egyediség kérdésének ezzel a megoldásával függ össze, hogy Scotus a létező dolgokban a lét és a lényeg közti reális különbséget tagadta. - Scotus újonnan bevezetett megkülönböztetését a viszonyok különböző fajaira alkalmazta. Így Isten különböző attributumai, a lélek és képességei, az igazság és jóság egymás közt mind „identice unum realiter distinctum”. Amiről megkülönböztetett fogalmunk van, önálló létforma, jóllehet nem létezik mástól önállóan. Ez a megkülönböztetés az ágostoni irányt jellemző túlzó realizmus maradványa. - A ferences isk. hagyománya él tovább Scotus azon tanításában, hogy az anyag önmagában is, bár legcsekélyebb tartalmú, de mégis valóságos létező (infimum entium), mely természetszerűen törekszik a forma fölvételére . Az anyag e viszonylagos önállóságát juttatja kifejezésre ama nézete, hogy Isten, kinek az anyagról egyéb dolgoktól megkülönböztetett eszméje van, abszolút mindenhatóságával az anyag formanélküli létét is lehetővé teheti. - 3. Test és lélek élénken vitatott viszonyát illetőleg Scotus hangsúlyozta, hogy az emberben s általában minden élőlényben a lélek csakis az alkalmasan fölkészített testtel egyesülhet. Pl. az aranyhoz hasonló sűrűségű testet a lélek nem informálhatja. Az élő organizmusban tehát szükséges felvenni a testiség formáját (forma corporeitatis), mely önmagában csak tökéletlen forma, kiegészítésre váró actus, vagyis mint képességiség viszonylik a végső tökéletességet adó formához, a lélekhez. A kettő egyesülése hozza létre az organikus egészt, az élő lényt. Az emberben az értelmes lélekkel képességileg adva vannak a vegetatív és az érzéki lélek olyanformán, mint az elemek az összetett testben. Az embernek tehát csak egy lelke van. A képességek mint a lélek-szubsztanciából sarjadó adottságok a lélek lényegével reálisan azonosak. Mivel azonban a képességek egyike sem rendelkezik a többi képesség s az egész lélek tökéletességével, a képességek egymástól formálisan különbözők. - Az emberi lélek szellemisége a gondolkodásból és az akarati tevékenységből nyilvánvaló. Azonban halhatatlansága és teremtett volta kényszerítő észérvekkel nem bizonyítható. Itt csak megközelítő következtetésekkel kell beérnünk, melyek bizonyosságát a hit erősíti meg. - 4. Az akarat tekintetében ágostoni nyomokon haladva, az akarat autonómiáját juttatta kifejezésre Scotus abban a tételben, hogy az akarati aktus teljes oka maga az akarat, nem az értelem és akarat együttesen, mint Szt Tamás tanítja. Szerinte az értelem tárgyat adó szerepe csak föltétele, nem létesítője az akarat aktusának. Az értelem nyújtotta szempontoktól függetlenül határozhatja el magát az akarat a jóra v. a rosszra, teljes szabadsággal választhatja a nagyobb v. a kisebb jót. Míg az értelem a természetben szükségszerűen adotthoz van kötve, az akarat nem áll a tárgy kényszere alatt. Az akarat nem azonos a természeti ösztönnel, hanem a szabad önelhatározás képessége, mellyel az ember a természeti szükségképiség fölé emelkedik. Az akarat világa az esetlegesség, a kontingencia. - De nemcsak tevékenységének önállóságában, hanem az értelemmel szemben ís megnyilvánul az akarat fölénye. Az értelmi tevékenység sajátosságának fenntartásával hangsúlyozta Scotus, hogy az értelem által felfogott tárgy csak az akarat közreműködésével válik teljes tudatossággal birtokunkká. Hogy figyelemben részesítjük-e a tudatunkba kerülő tárgyat, hogy milyen irányban fejlődik ki értelemvilágunk, akaratunk irányító hatásától függ. Már az érzékelés is nagy mértékben öntevékeny cselekvés, melyhez a tárgyi benyomás az alkalmat adja; az emlékezet nemcsak megőrzi a benyomásokat, hanem át is alakítja azokat, az értelmi hozzájárulásban is mindig van része az akaratnak is. - A szabadság alapját Scotus kizárólag az akaratban, nem általában az ember szellemi mivoltában látta, mint Szt Tamás. A szabadság ellentétben álló aktusokkal, tárgyakkal és hatásokkal szembeni közömbösséget jelent, s épp ez a közömbösség az akarat igazi tökéletessége. De nemcsak a tárgy választása, hanem az akarás vagy a nem akarás is hatalmunkban áll. - 5. Értelem és akarat primátusát illetőleg Scotus szerint kétségtelenül az akaraté az elsőbbség. Nem az akarat függ az értelemtől, hanem az utóbbi az előbbitől, mint felsőbbrendű rész-októl. - A pszichológiai voluntarizmusnak megfelelően az akarat jelentősége Scotusnál erkölcsi tekintetben is előtérbe került. Erkölcsileg jó, ami megfelel az értelem helyes ítéletének, de csak az akarat vállalásával lesz egy cselekedet erkölcsileg teljes értékűvé. Az akarat elsőbbségénél fogva tartotta Scotus az erkölcsi erényeket értékesebbeknek az értelmieknél. Az ember életcéljának megvalósításában nem a tudás a döntő, hanem az akarat jósága, végső fokon a termfölötti istenszeretet. Isten szeretete tökéletesebb Isten ismerésénél, az Istennel való egyesülés nem az értelmi szemlélet, hanem a szeretet által valósul meg, melyben az ismeret is legmagasabb fokra emelkedik. - 6. Isten létének bizonyítása Scotus szerint csakis a posteriori, a tapasztalatból kiindulva lehetséges; ennek hármas útja Istennek, mint végső létesítő oknak, mint a mindenség céljának s mint mintaoknak a bizonyítása. Szt Anzelm ontológiai érve abban az értelemben, hogy az elgondolható legnagyobb („summum cogitabile”) fogalmában nincs ellentmondás, Isten végtelenségének bizonyítására használható. - 7. Isten és a világ lényeges különbségének a létfogalom szempontjából való biztosítását illetőleg Scotus különbséget tett a létfogalom ontológiai és logikai értelme közt. Ontológiailag a teremtmény léte Isten létéhez képest csak analóg. Isten önmagában véve, a teremtmény azonban csak esetlegesen, részesülés által birtokosa a létnek. Mindazonáltal a lét fogalma fölötte állván a kategóriáknak, Istenről és a teremtményről logikailag azonos jelentésű. Enélkül, Scotus nézete szerint, lehetetlen a világból Istenre következtetni, Isten és a teremtmények között bárminemű összehasonlítást tenni. Isten attributumai közül mindenhatóságát és mindenüttvalóságát az ész csak megközelítően képes igazolni. Isten legfőbb tulajdonsága az önmagától való lét. Egyéb tevékenységének alapja az értelmi tevékenység. Saját lényege az isteni értelem elsődleges tárgya, a teremtett lények másodlagos tárgyai. E megkülönböztetéssel kívánja Scotus Isten értelmének a teremtményi léttől való függetlenségét biztosítani. - Voluntarizmusához híven Scotus az Istenben is kiemelte az akarat abszolút szabadságát, anélkül, hogy azt az önkény korlátlanságával azonosította volna. A dolgok eszmei léte az isteni értelemben nem hat meghatározólag Isten akaratára. A teremtésénél nem az értelmi látás irányította Istent választásában, hanem amit szabadon választott, a legjobb. Általában minden azért jó, mert Isten akarta, s nem fordítva, azért akarta Isten, mert jó. Természetesen Isten akarata nem juthat ellentétbe a saját lényegével. Ennek feltételezésével kerülte el Scotus a voluntarizmus szélsőséges következtetéseit. Az erkölcsi életben is minden Isten akaratától függ. Habár az erkölcsi mérték tárgyilag megalapozott, az erkölcsi törvényhez Isten akaratnyilvánítása szükséges; ez érvényességének alapja. A korábbi ferences iskola mestereinek (Szt Bonaventura, Aquaspartai Máté) hatása az a tanítása, hogy Isten a tízparancsolatnak az emberek iránti magatartásra vonatkozó parancsai alól, melyek nem a legszorosabb értelemben vett természeti törvény rendelkezései, fölmentést adhat. - 8. Duns Scotus elevenen szemlélteti a 13. sz. gondolkodás élénkségét és sokoldalúságát. Az alany öntevékenységének fokozott kiemélésével egyidejűleg az ismeret tárgyi érvényének biztosítására irányuló igyekezetével, az egyedi lét önállóságának problémájával, az önérvényesülésnek az akarat szabadságában való éles kidomborításával a nagy skót skolasztikus oly eredeti szempontokat vetett felszínre, melyek nagy szerepet játszottak a következő korok gondolkodásában. **

KL IV:160. - Kecskés 1943:285. - Nyíri 1991.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.