sztoicizmus: a →hellénizmus etikai és vallásbölcseleti rendszere (Kr. e. 300-Kr. u. 500). - 1. Kialakulása. Nagy →Sándor (ur. Kr. e. 336-323) és a →római birodalom vége közt az ember önmagához való bizalmát a ~ próbálta fenntartani. E gondolkodási rendszer a →cinikusok isk-jának intellektualisztikus hajtása, mely az arisztotelészi-platóni dualizmust a korábbi hülozoista monizmusban feloldva, a hérakleitoszi világképet elevenítette fel és fejlesztette tovább. - Alapítója a Kitionból (Ciprus szg-e) származó Zénon (334-262) volt, ki hajótörés folytán Athénba került, s először a cinikus Kratész, majd Sztilpon tanítványa lett, de a megarai isk., valamint az Akadémia és a peripatetikusok tanaival is megismerkedett. 300 k. kezdett tanítani a →sztoa poikilében, ahonnan az isk. nevét nyerte. Halála után Kleanthész (304-233) lett az isk-vezető, akinek utóda, Khrüszipposz (281-208), az isk. tanait rendszerré építette ki. - A ~t már a legrégibb ismertetések mint egyetemes rendszert adják elő, fő képviselői a lényegben megegyeztek, csak a jelentéktelenebb kérdésekben tértek el egymástól. A ~ tehát egy egységes világnézetet képviselt. - A sztoikusok szerint a filozófia célja az →erény gyakorlása, elméleti alapjai a →logika és a →fizika, de az egész rendszer központja az →etika. A tud. nagyrabecsülése különbözteti meg őket leginkább a cinizmustól. - 2. A ~ logikájának két része a retorika (a kifelé szóló beszéd) és a dialektika (a belső beszéd), tárgya a külső kifejezésnek megfelelő lelki folyamatok. A ~ szerint ismereteink a →tapasztalatból erednek. Születésekor a lélek üres laphoz hasonlít (tabula rasa), az érzékelés útján a dolgok lenyomata jön benne létre. Az érzékelésből keletkeznek az emlékképek, s ezekből a tapasztalat, melyből az értelem öntevékeny működésével bizonyos, mindenki számára közös fogalmakat alakít ki (notiones communes, pl. az istenség, a jó, az igaz fogalmait). Bizonyítás és mesterséges fogalomképzés segítségével pedig az érzéki ismeretet feltétlen bizonyosságot nyújtó tud-os fogalmakká fejleszthetjük ki. A fogalmaknak azonban nem felel meg tárgyilag egyetemes létmozzanat, csak az egyedi dolgok valóságosak (→nominalizmus). A 10 arisztotelészi kategória helyébe felvett legfőbb fogalmak: az állag, a minőség, a módosulás és a viszony. Mindezek a létező, a 'valami' közös fogalma alá tartoznak, kölcsönösen függnek egymástól, amennyiben minden következő az őt megelőző pontosabb meghatározása. - 3. A ~ metafizikája anyagelvű és panteista. A sztoikusok egyoldalúan az érzéki, szemléletes tapasztalathoz tapadó szemlélete szerint csak a test létezik, csak a test képes működni és hatást befogadni, ami a valóságos lét lényege. A szellemi lények, erények, indulatok stb. szintén testből valók. A test két létprincipiuma az anyag és a benne működő erő. A kettő egymástól csak viszonylagosan különbözik. Az anyag a szenvedőleges, minőségnélküli elv, melyben az isteni őserő működik. Az istenség a legfinomabb anyagból, tüzes lehelletből való értelmes erő (Logosz), mely úgy hat át és tart fenn minden dolgot, ahogyan a lélek hatja át a testet. Az isteni ősszubsztanciában lehetőségként minden benne rejlik, ami a világfejlődés által megvalósul. Benne vannak (a platóni ideáknak s az arisztotelészi entelecheiáknak megfelelő) értelmes létcsírák (logoi szpermatikoi), melyek az egyes dolgokban célszerűen kifejlődnek s azoknak sajátos minőséget kölcsönöznek. - Isten és a világ egy. Isten egyik része megtartja eredeti formáját, másik része pedig a világ formáját veszi fel. Az isteni pneuma feszültségi foka szerint szükségszerűen alakulnak ki a világ részei. Az istenséget alkotó tűzpára egy része levegővé változik át, amiből aztán a víz és a föld, meg az elemi tűz alakul ki. A →négy elem közül a tűz a legfelső rétegét foglalja el, alatta terül el a levegő, ez alatt van a víz s az egész világegyetem központja, a Föld. A természeti valók négy osztálya: az anorganikus lények, melyekben a pneuma egyedüli működése a részek összetartása. A növényekben a pneuma már mint alakító természeti erő, az állatokban mint érzéki s az emberben mint értelmes lélek működik. - Hérakleitoszhoz hívek a sztoikusok abban is, hogy a valóság életének körforgásszerű ismétlődését vallják: a jelenlegi világperiódusnak a világégés (ekpürószisz) vet véget, amikor az istenség a világot visszaveszi magába, hogy bizonyos idő múltán ismét kibocsássa magából. Az istenség kizárólagos oksági hatása mellett az okok szükségszerű összefüggése határoz meg minden történést, s lehetetlenné teszi a véletlent. Az őselv egysége folytán a világon minden összetartozik, a dolgok feltételezik egymást s vágyódnak egymás után. E kozmikus szimpátia elve a ~ nagyhatású tana, melyet az →újplatonizmus is magáévá tett és a későbbi fil. rendszerekhez közvetített. - A történés változhatatlan rendje folytán az egymásután következő világokban tökéletes egyformaság uralkodik, mindegyikben ugyanazok az individuumok és események (némely sztoikusok szerint hasonlóak) térnek vissza. Az istenség mint a világ szükségszerű rendjének a fenntartója a végzet, semmi sem vonhatja ki magát hatalma alól. De ez a szükségszerűség biztosítja a világegyetem rendjét, az istenség mint célszerűen működő erő a gondviselés (pronoia). A sztoikusok fáradhatatlanok voltak az ellentétes irányokkal szemben a célszerűség bizonyításában, amihez etikai elveik miatt is kellett ragaszkodniok. - Az emberi lélek az isteni tűz része, mely nemzés útján a testtel együtt keletkezik (→generacianizmus). A lélek a vérből veszi táplálékát s a szívben székel, s a magasabb tevékenységeket végző „uralkodó” (hégemonikon) részéből ágaznak szét a különböző működéseket végző képességek. A test halála után a lélek tovább él, s a világ végén az istenségbe tér vissza. - 4. A ~ etikája az ált. gör. életfelfogáshoz ragaszkodva az ember végcélját a →boldogságban látja. A világ változhatatlan és szükségszerű rendjéből következik, hogy a boldogság s ezzel együtt az erkölcsi cél a természet szerinti élet. Mivel pedig az emberi természet lényege az ész, ezért a sztoikusok →Szókratészhoz hasonlóan az →erény lényegét a →tudásban határozták meg, de hangsúlyozták a tevékenység szükségességét, az akarat erejének jelentőségét is. Az akaratot szabadnak tartották, s az akaratszabadságot a mindenségben uralkodó szükségszerűség elvével próbálták összeegyeztetni. - A kötelességteljesítést korábbi rendszereknél nyomatékosabban sürgették. Amit az ész parancsol, az mindig kötelező, ami ésszerűtlen, mindenkor kerülendő. Egy cselekedet sem dicséretes v. rossz önmagában véve, a szándék állapítja meg annak értékét. Mind az →erények, mind a →bűnök szükségszerűen összefüggnek; aki egy erény birtokában van, mindegyik erénnyel rendelkezik, s aki egy bűnt elkövet, az egész erkölcsi renddel szembehelyezkedik. - Az indulatok (→szenvedély) az erénnyel nem egyeztethetők össze. Az indulat ui. a mértéket túlhaladó ösztön, de ami mértéktelen, ésszerűtlen is. Az erkölcsi tökéletesség elengedhetetlen feltétele tehát az indulatoktól való mentesség, az →apátia állapota. Mindazonáltal az értelemmel összeegyeztethető érzelmek (pl. öröm, jóindulat) megengedhetők, s idővel, az eredeti szigorúság enyhülésével a megengedett érzelmek száma jelentékenyen bővült. A kezdetben közömbösnek vallott dolgok (adiaphora) közül is némelyek erkölcsi méltányláshoz jutottak, s a rendszer népszerűsítése érdekében az eredetileg felállított két szélsőség, a bölcsek és a balgák osztálya mellett elismerték a törekvők osztályát is, azokét, kik indulataik fékezésével értelmes életet kezdenek. - A sztoikus értékelés szerint a legtökéletesebb ember a bölcs, aki a világegyetem rendjét átlátja s azt cselekvése mértékévé teszi. A bölcset sem fájdalom, sem szerencsétlenség nem érheti, tudásánál fogva csalatkozhatatlan, minden vállalkozását biztos siker kíséri. Ő a legalkalmasabb királynak, törvényhozónak, szónoknak egyaránt. Magához méltó erényes emberek társaságát éppoly kevéssé veti meg, mint a földi javakat, de a vagyonnal ésszerűen bánik, s a javakkal szembeni függetlenségét hősies fokban az élettől való önkéntes megválással tanúsítja. Zénon, Kleanthész és más neves sztoikusok önkéntes éhhalállal múltak ki, sőt bizonyos körülmények közt a sztoikusok az öngyilkosságot kötelességnek tartották. - Az ember a világértelem tagja (melosz), a világban minden összefügg, mindent ugyanaz az erő éltet. Ez a tény, s az ember társas ösztöne embertársainkkal szemben az igazságosság és emberszeretet gyakorlására kötelez. A sztoikus humanista eszmény kozmopolita, az államhatárokat éppoly kevésre méltatja, mint a társad. különbözőségeket, sőt Zénon a kommunisztikus berendezéssel is rokonszenvezett. A rabszolgáknak is van joguk, ha arra érdemessé teszik magukat, de az ellenséggel szemben is kötelező a szelídség és a segítségnyújtás. Ezekhez az eszmékhez Nagy Sándor világbirodalma, majd a →római birodalom adta meg a külső keretet. - A világtörvény iránti készséges engedelmességgel az istenek és emberek közösségébe való belekapcsolódás a sztoikus →vallásosság lényege. A ~ jelentős tétele, hogy az igazi vallás (nem a mitologikus népvallás!) azonos a filozófiával. Azonban a ~ a népvallást elismerte az erkölcsiség támasztékának, nem támadta, hanem a →mitológia allegorikus magyarázatával kereste a vele való kapcsolatot. Így lett Zeusz az isteni ősszubsztancia, Héra a levegő, Hephaisztosz a tűz, Poszeidon a víz szimbolikus neve. A keleti vallások befolyását mutatják a sztoikus körökben elterjedt jóslások, melyek a szükségszerű oksági összefüggés tanában találtak a rendszerben létalapot. - 5. Kr. e. a 2. században a ~ számára megnyílt az út a római birodalom felé. A közvetítők a középső ~ filozófusai voltak, míg a ~ utolsó szakaszát (Kr. u. 1-2. sz.) római gondolkodók képviselik. A kötelességteljesítés etikája kedvező fogadtatásban részesült a tevékeny római lélek részéről, mely a ~ eszméit az eredeti szigor feladásával a gyakorlati élethez közelebb hozta, s ezzel tágkörű elterjedésüket elősegítette. A középső ~ megalapítója s a sztoikus eszmék terjesztője a római birod-ban a rhodoszi Panaitiosz (Kr. e. 180-110) volt. A népvallás filozofikus értelmezésével, az apátia-eszme s a világmegsemmisülés tanának elejtésével és az ált. emberiesség gondolatának a hirdetésével az előkelő római köröknél megértésre talált. Írásaival Ciceróra is nagy hatással volt. Tanítványa, a szír származású Poszeidoniosz (135-51) széleskörű szaktud-os ismereteit a platóni lélek-értelmezést követő fil-val egyesítette. Ált. műveltségével, vallásos szellemű gondolkodásával a pogány és a ker. világra egyaránt hatott. - A későbbi ~ kiváló filozófusai: a mélyen vallásos lelkületű →Seneca (†Kr. u. 65), aki a platóni dualizmushoz való közeledéssel, valamint a szelídség és részvét sürgetésével az eredeti sztoikus ideáktól jelentékenyen eltér. A rabszolgasorból filozófussá lett Epiktétosz (Kr. u. 50-130) vallásos ihlettől áthatott intelmei, melyeket Flavius Arrianus jegyzett fel, az erkölcsi szabadság nagyságát hirdetik. Az utolsó nevesebb sztoikus →Marcus Aurelius (121-180) cs. Önmagával folytatott elmélkedései (Eisz heauton) a lélek önmagához térésében találják meg az élet bajaiban győzedelmeskedő erők forrását. - 6. A ~ hatása az újkorban. A ~ világképe jelentékenyen eltér Platón v. Arisztotelész szemléletétől. A rendszerre jellemző empirizmus Isten transzcendenciáját megszünteti, az ember mint a világot átható s abban célszerűen működő istenség része, az ő munkatársává válik. Ez a hivatás a jó megtételét erkölcsi kötelességévé teszi. A kötelesség fogalma a leghatározottabban először ebben a rendszerben jelentkezik. A szofistáknál feltünedező első kezdettől eltekintve az emberi összetartozás, az ált. emberszeretet eszméi is ebben a fil-ban jutnak először kifejezéshez. A sztoikus etika gondolatai később Spinoza, Kant, Fichte rendszerében tűnnek fel, míg az isk. empirikus ismeretelmélete Locke, az igazság kritériumául vallott elve pedig Descartes fil-jában térnek vissza. - Az isk. első három századának íróitól csak töredékek maradtak fenn, ezeket időrendben összegyűjtötte s kiadta Joannes ab Arnim: Stoicorum veterum fragmenta. I-IV. Lipsiae, 1905-24. Ke.P.

Kecskés 1943:152. - Schubert 1955:6. - Az Ige szolgálatában. Bp., 2003:178. (Rokay Zoltán: Egyesek az epikureus és sztoikus filozófusok közül vitába bocsátkozva vele [gör. cím])