temető (gör. koimétérion; lat. coemeterium, 'nyugvóhely, alvók helye'; ol. campo santo, 'szent mező'): valamely település, emberi közösség halottainak nyugvóhelyéül szolgáló, többnyire vízmentes magaslaton fekvő földterület. - 1. Szómagyarázat. Eredetileg a ~ földfelszíni és földalatti részét együtt nevezték coemeteriumnak, magát a földalatti részt cryptának (gör. krüpté, 'rejtett') mondták. A lat. szó m. népies változata, a cinterem jelenti magát a temetőt, de a tp-nak ravatalozásra szánt termét, ill. a tp. körüli temetőkertet is. A ~ ném. nevei: Friedhof, 'a béke udvara, a béke kertje' menedékjoggal (asylum); tulajdonképpen Freithof (= umfriedeter Ort), azaz körülzárt udvar, mely szintén a menedékjoggal kapcsolatos (Freiung megszabadítást, menedéket, azilumot jelent). A Kirchhof tp-udvar, tp. körüli temetőkert; a Gottesacker = Isten szántóföldje (vö. 1Kor 15,42). -

2. Az ókorban a pogány róm. törv-ek szerint mindenkit tetszése szerinti helyen lehetett eltemetni saját, ill. e célra rendelt közös ter-en. Kr. u. a 3. sz-tól már csak a város falain kívül engedélyezték a ~t (cs-ok és előkelők kivételével). A görögöknél Spartában s néhány más városban engedélyezett volt a temetkezés, Athénban viszont még az üres síremléket, a kenotáfiumot is a városon kívül kellett elhelyezni. A szegényebbek számára közös ~ volt, a vagyonosabbak a maguk birtokán v. a népes országutak mentén (Róma) építtettek családi sírboltot. A magánsírbolt a család kizárólagos tulajdona volt. A →sírt a legrégibb időktől fogva a föld felszínén is megjelölték. Ennek legegyszerűbb és legtermészetesebb módja volt a sírhalom (a Hellespontus partján emelkedő halmokat a néphit a homéroszi hősök sírhalmainak tartja; később a csatában elesettek közös sírját szokták így megjelölni). A jelölésre ált. álló v. fekvő kőlap, oszlop szolgált, melybe szobrászati díszek mellett a halott nevét s más feljegyzéseket véstek, gyakran epigramma formában. A halál utáni élet hite abban is kifejezést nyert, hogy a halottal együtt mindenféle használati tárgyakat szoktak eltemetni (kedvelt állatait, fegyvereit, egyéb tárgyait is megégették; később leginkább edényeket, amphorákat, korsókat, csészéket, serlegeket stb., nőknek orsót, tükröt, piperetárgyakat stb., gyermekeknek különféle játékszereket). - Az őskeresztények sírjai is a nyílt utak mellé kerültek Rómában: Szt Pétert a Via Triumphalis mentén a vatikáni domb alá, Szt Pált 2 mérföldre a várostól, az ostiai út mellé temették. Idővel helyhiány következtében Rómában és más városokban, ahol a talajviszonyok (tufa) megengedték, földalatti temetkezési helyeket, →katakombákat is létesítettek. A →keresztényüldözések idején ezek voltak a legkeresettebbb temetkezési helyek, ahol egy-egy vértanú sírja köré csoportosultak a sírok, később az oltárokba helyezték a sztek ereklyéit. Az üldözések elmúltával, a 4. sz-tól a ker-ek újra a szabad ég alatt, a város előtti mezőkön temetkeztek, az 5. sz: a népvándorlás korától megszűnt a katakombákba való temetkezés. A sírok rablása, fosztogatása és meggyalázása miatt a 8. sz-tól a vt-k maradványait a róm. városi bazilikákba szállították. Amikor megszűnt a városon belüli temetkezés tilalma, a kora kk-tól kezdve tp-okba, altp-kba, s főleg a tp-ok körül temetkeztek, ami a →szentek egyességének hitét sugallta. A tp-ba vezető út a sírok sorai közt vezetett, a ~k útjai rendszerint azonosak voltak a körmenetek útjaival. A →temetés maga is körmenet volt a halottas háztól a sírig, melynek állomásai: tp-kapu, tp. és a sír; énekekkel, imádságokkal teremtettek kapcsolatot Istennel, a szentekkel és a halottakkal. A kk-ban a kolostorok temetőit a sírok között szabályos sorokban gyümölcsfákkal ültették be. - Az 5-6. sz-tól a halottakat a tp-okban az oltártér alatti földbe, kriptába temették. Mivel a tp-ok viszonylag kicsik voltak, gyakran több rétegben helyezték a holtakat egymás fölé, ami az idők folyamán sok kellemetlenséget és fertőzést okozott. Eu. előkelő ker-ei kb. 1000 évig temetkeztek a tp-okba, a 16. sz: a →trienti zsinat ezt kizárólag pp-öknek és a kápt. tagjainak engedélyezte. - A hatályos jog szerint: a tp-okban nem szabad temetni, kivéve a pápát, bíb-okat v. a mpp-öt a saját tp-ában. A tilalom kizárólag tp-okra vonatkozik, kpnákra nem, sem a szó szoros értelmében tp-ként nem működő altp-okra, kriptákra (CIC 1242.k. és  jegyzete). - A köztemetők előképe a 14-16. sz: a hatalmas eu. pestis- és leprajárványok után jelent meg. Ezek megtizedelték a lakosságot, s a járványveszély miatt a halottakat újra a helységeken kívül, v. azok szélein földelték el. -

3. A ~ szent hely (locus religiosus). A temetkezés helye már a pogány rómaiak számára is szt volt, annál inkább a kerségben. Nem csupán az ünnepélyes megáldás révén, amellyel használatba veszik, hanem sokkal inkább a rendeltetése miatt, mivel a →föltámadásra váró megszentelt test ideiglenes pihenőhelyéül szolgál. Továbbá a Krisztusra való emlékezés által is megszentelt hely a ~, hiszen sírban pihent az ő emberi teste is a dicsőséges feltámadásig. A sírra helyezett virág jó illata a gör-ök óta az elhunyt üdvösségének jele. - A Caeremoniale Episcoporum (1984) szerint a ~ megáldása a pp. feladata, aki ezt a szolgálatát papjainak, főleg a helyi lelkipásztornak átadhatja. A hatályos CIC hangsúlyozza, hogy ahol lehetséges, legyenek az Egyháznak saját ~i, v. legalább a világi ~kben az elhunyt hívőknek szánt részek; mindezeket szabályszerűen meg kell áldani. Ha ez nem érhető el, az egyes sírokat kell megáldani. A pléb-knak és a szerz. intézményeknek lehet saját ~jük. Más jogi személyeknek v. családoknak is lehet külön ~jük v. temetkezési helyük, melyet a helyi ordinárius megítélése szerint áldjanak meg. A ~kben megtartandó rendről, főként a szt jelleg védelmével és előmozdításával kapcsolatos dolgokról, a részleges jognak kell megalkotnia a megfelelő szabályokat (1240-1243.k.). -

4. A honfoglaló magyarság ~i a lakóter-en kívül terültek el. A kerség fölvételét követően Szt László és Könyves Kálmán törvénykv-ei előírták a tp-ok melletti temetkezést. A fallal körített tp. védelmi feladatokat is ellátott: a cinterem védett ter-nek számított, ahol tilos volt vért ontani. A ~ket többnyire gyümölcsfákkal ültették be. A ter. szűkössége folytán fölszámolt régebbi sírokból előkerült csontok tárolóhelyéül →csontházat építettek a tp. oldalához v. a ~ ter-én. A sírok jelölésére a kk-ban fából ácsolt kereszteket használtak, a kőben gazdag vidékeken durván megmunkált kőtömböket is helyeztek a sírra. A késő kk-ban a tehetősebb városi polgárok (pl. Sopronban) festett képekkel, halotti címerekkel díszítették sírjaikat. Az előkelők, a tp-ok, ktorok patrónusai a tp-ok belsejében, az oltár és a sztek ereklyéi közelében, ill. ilyen célból alapított sírkpnákban is temetkezhettek. Így a 11. sz: uralkodó m. kir-ok közül Szt István a székesfehérvári baz-ban, Aba Sámuel a sári monostorban, I. András a tihanyi, I. Béla a szekszárdi, Szt László a somogyvári bencés apátságban (később Nagyváradon) nyugodott, csak Könyves Kálmánnal vált (nem kizárólagos) hagyománnyá a székesfehérvári temetkezés. A gazdag nemzetségek, nemesi családok a 11-13. sz: nemzetségi monostorok, később koldulórendi és pálos ktorok alapításával, a kisebb birtokosok a falusi plébtp-ok kegyuraságával nyertek jogot a tp-ba temetkezésre. A helyszűke, majd eü. meggondolások nyomán a 16-17. sz. óta kezdték áthelyezni a ~ket a tp. mellől a településen kívülre, a folyamat a 18-19. sz: fölgyorsult, de ma is találni tp. melletti ~t. A 18. sz. óta kivételes, csak magas rangú egyháziakat megillető jog a tp-ba temetés. A különböző vallásfelekezetek ~iket külön-külön helyezték el, még az egy ~s falvakban is a ~ más-más részét használták. A kat-ok a sírokra keresztet, a ref-ok fejfát v. kereszt nélküli kőtáblát állítanak (→sírjel). -László Gyula a honfoglalás kori katonáskodó vezetőréteg ~inek ásatása során vetette fel annak lehetőségét, hogy a felismerhetően követett gyakorlat, ti. hogy egy-egy ~ter-en, összetartozó sírcsoportban azonos rokonsági kötelékbe tartozók nyugszanak, a népi, s mindenekelőtt az erdélyi hagyományokban tovább él. Az 1279-i budai zsin. kimondta, hogy a halottakat csak a cinterembe v. ott lehet eltemetni, ahol elődeik pihennek. A leggondosabban feltárt példát Rákosdról (Hunyad m.) ismerjük, Kós Károly munkájának eredményeképp: az egyes nemzetségek, nagycsaládok település rendjében elfoglalt helye, társad. rangja tükröződik a tp. ülésrendben, másrészt - az azonos rokoni körbe tartozók sírjainak egy csoportba rendeződése által - a temetőben. A rokoni, családi, bokros temetkezés rendjét Tiszaigarról ismerjük. A 19. sz-tól falvakban is a soros, személyválogatás nélküli, az elhalálozás sorrendjében történő temetkezés vált ált-sá. **-Sz.Sz.A.-L.P.

Művészet 1903:38. (Lyka Károly: A ~ művészete. Képekkel) - A Ház 1910:167. (Cholnoky Viktor: A ~ esztétikája. Képekkel) - M. Iparműv. 1914:112. (Lajta Béla: A ~ műv-e. Képekkel); 1928:227. (Weil József: ~kultúra) - Payr Hugó: A régi ev. ~ Sopronban. Sopron, 1917. - Wick Béla: Kassa régi ~i, tp. kriptái és síremlékei. I. ~k. Kassa, 1928. - Zoltai Lajos: A kálvinizmus és a műv. Debrecenben. A debreceni ~k műv-e. Debrecen, 1928. - Képzőműv. 1934:75-76. sz. (Gy.[öngyössy] N[ándor]: A ~ műv-e. Képekkel.) - Székesfehérvári Szle 1934:47. (Képes János: A sóstói kk. ~); 96. (Sárosdi árpádkir-ok korabeli ~) - Élet 1935:1207. (Jajczay János: A ~ műv-e); 1940:922. (Uő: Pest-budai ~k) - Tükör 1938:827. (Dutka Mária: A ~ műv-e. Képekkel) - Szabad Művészet 1940:27. (Romhányi Gyula: A ~ műv-e) - Istók János-Lukácsy Lajos: A ~ műv-e. Bp., é.n. - Pecz II/2:938. - Temetőkert. Szerk. Seléndy Szabolcs. Bp., 1972. - Kunt Ernő: ~k népművészete. Bp., 1983. - CCEO 1990:874.k. - Várnagy 1995:191. - MN 1990. VII:88.