teremtéstörténet (gör. hexaémeron): 1. Fogalma. Az elnevezés a →teremtésnek csak a Ter 1,1-2,4a tartalmazta leírására vonatkozik (hat nap), mely az egész Bibliának is a kezdete. Sokszor van szó 1. és 2. ~ről; ez utóbbin a →bűnbeesés tört-ét értik az egzegéták (2,4b-3,24). Jóllehet a bűnbeesés tört-e egy töredékes ~tel kezdődik (2,4b-7), és az asszony teremtésének etiológiai elbeszélését is magában foglalja (2,18-23), tárgya valójában nem a teremtés, hanem a →bűnbeesés. - 2. Fölépítése és irodalmi műfaja. A ~ bevezetéssel kezdődik (1,1) és egy következtetéssel zárul (2,1-3). A bevezetés az ősállapotot (→káosz) állítja elénk, a következtetés a végső állapot (műve bevégeztével Isten megpihen). Vagyis a ~ a káosznak →kozmosszá való átalakulását foglalja magában. Az 1,1 az ősállapotot mutatja be és nem tartozik szorosabb értelemben véve a ~hez, ami egyfelől grammatikai, másfelől egzegetikai okokra vezethető vissza. P. Humbert szerint a héb. Bibliában a resít, 'kezdet' szó egy kivétellel (Iz 46,10), a beresít összetétel pedig kivétel nélkül mindig status constructivusban áll (Jer 26,1; 27,1; 28,1; 49,34), így a Ter 1,1 vonatkozásában is számolhatunk a status constructivusszal; ez azt jelenti, hogy a beresít így értelmezhető: a teremtés kezdetén. Egzegetikailag azt kell megjegyezni, hogy a jahvista párhuzam (2,4 kk.) szintén kaotikus ősállapotot tételez föl; hogy a teremtés 6 nap alatt zajlik le, az 1,1 kk. azonban kívül esik e 6 napon; hogy Isten a ~ben a szavával teremt, de erről csak az 1,3-tól van szó; végül hogy a babilóniai teremtéseposz (Enúma elis) szintén „amikor”-ral kezdődik. Következésképpen az 1,1 kk-t így kell fordítani: „Amikor Isten elkezdte megteremteni az eget és a földet, a világ káosz volt” (P. Humbert) v. „A kezdet kezdetén, amikor Isten az eget és a földet teremtette - a föld azonban puszta volt és üres” (W. Zimmerli). - A teremtés 6 nap alatt zajlik le, ezáltal ritmikus szerkezetet kap a leírás, az „este lett és reggel” refrén pedig, amellyel a teremtés napjai zárulnak, 6 strófára tagolja. Minthogy a szerző a 3. és a 6. napon 2-2 teremtést mutat be, ezek a strófák 2-2 félstrófából tevődnek össze. Így az egész ~ eképpen tagolódik: 1-2-3a:3b/4-5-6a:6b. Így a teremtés 6 napja 2 részre oszlik, s mindkét rész 3-3 napra tagolódik: az első 3 napon a térségek jönnek létre az elválasztással, a második 3 napon a térségek berendezése és benépesítése zajlik le. Így a köv. sémát kapjuk:

A térségek megteremtése elválasztással

1. nap: a világosság és a sötétség szétválasztásával megjelenik a fény térsége;

2. nap: a vizek szétválasztásával megjelenik a levegő térsége;

3. nap: a víz és a föld szétválasztásával megjelenik a szárazföld és a

a növényzet.

A térségek benépesítése

4. nap: a fény térségéé csillagokkal;

5. nap: a víz és levegő térségéé halakkal és madarakkal;

6. nap: a szárazföldé állatokkal és emberekkel.

Ritmikus szerkezete, műv. stílusa és ünnepélyessége ellenére nem helyes a ~et költeménynek, sőt himnusznak tekinteni. Több tényező hiányzik belőle, ami költeménnyé avathatná: a képzelet szárnyalása, a költői kibontakozás, a líraiság. Nem találkozunk benne képekkel, antropomorfizmusokkal, azokon kívül, melyekre föltétlenül szükség van (Isten teremtő tevékenységének körülírása: Isten szólt, Isten látta, Isten megpihent). A szöveg olyan környezetben keletkezhetett, ahol a dogmatikai és rituális kérdések közel álltak az emberekhez és ahol az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy különbséget tegyenek, hogy meghatározzák és osztályozzák a dolgokat. Ilyen környezetként csak a jeruzsálemi templom papsága jöhet szóba. A Papi iratra (P) jellemző befejező formula (2,4a: „Ez a története az ég és a föld teremtésének, ahogy az lefolyt”; toledot = családfa; keletkezéstörténet) egyszersmind azt is tanúsítja, hogy a P szerkesztői a teremtés leírását ~ként értelmezték. A ~ úgy keletkezett, hogy a teremtéssel kapcsolatos ókori K-i hagyományokat teol-ilag átértékelték és újraértelmezték a próf. monoteizmus és az izr. üdvösségvárás szellemében. -

3. A teol. tartalom. A ~ fő mondanivalója az, hogy az egész mindenség teremtményi viszonyban van egy világfölötti Istennel: ezen az egy Istenen kívül nincs más istenség, csak teremtett lények léteznek. A ~ teremtettséget három irányban hangsúlyozza: a) A csillagokkal kapcsolatban: nem istenségek, hanem Isten teremtményei; nem hatalmak, akiket az embernek szolgálnia kellene, hanem fordítva: az a rendeltetésük, hogy ők szolgáljanak az embernek (1,14-18). Itt ugyanazzal a kérdéssel állunk szemben, mint amelyet Deutero-Izajás is taglal a ~tel egyidőben keletkezett írásában (Iz 40,26; 45,12; vö. 24,21-23). A csillagok nem az ember sorsát határozzák meg, ahogy a babilóniaiak vélték, hanem a nappalt és az éjszakát, az ünnepeket és az évet (Ter 1,14-15). - b) Az állatokkal kapcsolatban: a ~ben (az 1,1 kivételével, ahol ált. érvényű) először az állatokra vonatkoztatva találkozunk a bara igével. Annak kiemelésében, hogy az állatok teremtett lények, kétségtelenül szembefordulást kell látnunk az egész ókori K-en dívó állatkultusszal. Ugyanakkor nem szabad azt sem figyelmen kívül hagynunk, hogy a teremtettséget a ~ először a tengeri szörnyekről állítja, melyeket a mitológiában isteni nimbusz vett körül (→sárkány). De mint már a csillagok esetében, az állatokkal kapcsolatban is kiérződik a leírásból a teremtés csodáján való elámulás, ugyanígy az állatvilág keltette romlatlan öröm is (ahogy főleg Jób 39-41; Zsolt 104 kifejezi), és Isten áldása (Ter 1,22) Istennek az állatvilágról való gondoskodását is magában foglalja. - c) A nemzőerővel kapcsolatban. Azzal ellentétben, hogy Izr-en kívül magától értetődően istenítették a termékenységet, a ~ben úgy jelenik meg a termékenység, mint teremtett dolog, de ugyanakkor az állatokra (1,22), főképpen pedig az emberre mondott áldásban (1,28) úgy szerepel, mint Istentől elrendelt feladat, tőle eredő megbízatás. - 2. A ~ nem csupán Isten nagyságának dicsőítése, hanem egyszersmind az ember nagyságának a megfogalmazása is. Mint az egész Biblia, végső fokon a ~ is csak az emberért van: az embernek az Istenhez való viszonyát mutatja be, mely az embernek a többi teremtményhez való viszonyát is meghatározza. Már a ~ felépítéséből is következik, de az 1,28 kk. konkrétan meg is fogalmazza, hogy az ember a teremtés ura; csak Isten áll fölötte. Így az ember középen helyezkedik el az Isten és a világ között, de mint Isten →képmása, mégis közelebb van az Istenhez, mint a világhoz. Csak egy teremtmény fölött nem kapott az ember hatalmat: a másik ember fölött, mert a másik ember is Isten képmása. De míg a ~ből ezt inkább csak kikövetkeztetni lehet, addig a vízözön után konkrétan meg is fogalmazódik (9,5). - 3. Az ember Isten képmásának rangjára emelése elválaszthatatlanul összekapcsolódik az ember kétneműségével; az 1,27 egyként említi a kettőt. A ffi és a nő együtt tükrözi Isten dicsőségét, együtt folytatja Isten teremtő művét. A Jahvistától (2,18-23) eltérően a Papi iratban az asszony kezdettől egyenrangú társként áll a ffi mellett az Istenhez való hasonlóság ugyanazon fokán; ez az ókori gondolkodás számára teljesen elképzelhetetlen volt. Egyébként nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egész ~ben csak fajok teremtéséről van szó, nem egyedek teremtéséről; ez az ember esetében is így van. De hallgat a ~ szerzője az ember teremtésének mikéntjéről is. Tudja, hogy ez nem a teológus kérdéskörébe tartozó dolog. Éppen ezért módszertanilag helytelen a fejlődéselmélet, a monogenezis v. a poligenezis kérdéseit a ~tel kapcsolatba hozni: teljesen más szemszögből vetődik föl a probléma az egyik és a másik esetben. - 4. Ha a papi ~ (Isten üdvözítő tetteinek okmányaként) az egész Szentírás élén áll, azt mintegy megnyitja, akkor már a teremtésnek üdvösség jellege volt. A teremtés volt Isten első üdvözítő tette. A kezdet fogalma, mely a ~ élén áll, szükségszerűen föltételezi a véget. Isten műve kezdettől fogva a befejeződés, a tökéletessé válás felé tart. - Innen érthető az egy hét sémája, melybe az egész teremtést beleszorította a szerző. Kifejezi az időbeliséget: a héberek szemében a hétnapos hét magát az időt jelentette. A teremtésben Isten az idővel is megajándékozta az embert, de egyszersmind a tört. kezdetét is meghatározta. Isten vezetésével és állandó közbelépésével a tört. feltartóztathatatlanul a vége felé tart. A tört. értelme a teremtés tökéletesedése. A tökéletesség jelenti a tört-nek és az időnek a végét. - Egyébként Isten azzal, hogy a teremtett világ urává tette, arra hatalmazta föl az embert, hogy beleavatkozzon a teremtésbe és így tört. szerepet játsszon. A tört. irányítását azonban Isten magának tartotta fenn, és hamarosan ki is derült, hogy Isten a tört. menetét nem bízhatja az emberre, hogy az ember a hatalmat, melyet kapott, összetéveszti az erőszakkal (6,11), s uralkodni akar a többi emberen, pedig erre nem kapott felhatalmazást. A P szerint Istennek a tört-be való belenyúlásai mind azt célozzák, hogy az embert szánalmas bukásai ellenére is Isten felé fordítsák, akihez tartozik, és hogy a 7. nap elérkezzék, és megvalósuljon, ami írva áll: „Így készült el az ég és a föld” (2,1). - Ebből következően annak, hogy a 7. napon Isten megpihent, üdvtört. jellege van. Semmi sem áll távolabb a P szerzőjétől, aki fölséges Istent képzelt maga elé, mint egy durva antropomorfizmus. A nyugalom napja helyett a 7. napot mi inkább ünnepnapnak mondanánk. Erről a 7. napról a szerző nem mondja, amit a hét többi napjával kapcsolatban mond: véget ért, este lett. Ennek a napnak nincs estéje, mintha örökké tartana. De az örökkévalóságból mégis átnyúlik a mi időnkbe. A hét 7. napjának ünneplésével az ember részesedik Isten ünnepnapjából, de helytelen volna a szóban forgó séma (7 napos hét) fő teol. mondanivalóját a szombatra vonatkozó parancs megokolásában v. emlékezetbe vésésében keresni. Kétségtelen, hogy a szerzőtől, mint föntebb láttuk, nem állt távol a polemizáló szándék. Így föltehető, hogy a szombat fontos dolog volt a szerző számára: magának Istennek a példája szentelte meg. De semmiképpen nem ez volt érdeklődésének voltaképpeni tárgya. Inkább az ember kilétét akarta meghatározni és a helyét kívánta kijelölni Isten üdvözítő tervében: az a cél e terv szerint, hogy az embert, miután az időben munkálkodott, örök nyugalom várja, melynek nincs estéje. A Zsid az ÚSz-ben megvalósult beteljesedés fényében továbbfejleszti a gondolatot: „Nyugalma országába ugyanis csak akkor jutunk el, ha hívők vagyunk... A szombati nyugalom tehát még ezután vár az Isten népére. Aki ugyanis belép nyugalma országába, az abbahagy minden munkát, mint ahogy az Isten is abbahagyta a magáét” (Zsid 4,3.9-11). -

4. Ikgr. Legrégibb ábrázolásai (szarkofágok) a 6. napot, Ádám és Éva teremtését ragadták meg, míg az első 5 napot rendszerint egyetlen képben foglalták össze. A korai Biblia-illusztrációkból csak töredékek maradtak fenn (Cotton Biblia, London, British Museum 4. sz.; Rossanói kódex, Rossano, Érs. múz., 6. sz.). A Teremtő alakja e képeken még nem látható. A legkorábbi teljes ábrázolás, melyen az Atyaisten emberi alakban lebegett mind a 6 nap műve fölött, az 5. sz: a S. Pauli le fuori Mura baz-ban volt, de ma csak a 17. sz. másolata van meg. Legkorábbi ép ~-ábrázolás a 11. sz: a salernói dóm elefántcsont lapja. A 13. sz-tól az Alpoktól É-ra is készültek fal- és üvegfestmények (Gurk, Dóm, 14. sz.; Erfurt, Severin-tp., 14. sz.). A szegyh. szobrászatban a kevésbé kiemelt helyeken ábrázolták (É-i homlokzaton, kapuk archivoltján). Gyakorivá lett a 12. sz-tól a bibliai illusztrációkban és a 13-16. sz. világkrónikákban. A táblafest. egyetlen ném. ciklusa a grabovi oltár (Bertram mester, Hamburg, Kunsthalle, 1379). Az itáliai műv-ben nevezetes ábrázolások: A. Pisano (Firenze, Campanile, 1350 k.), Jacopo della Quercia (Bologna, S. Petronio) és Ghiberti (Firenze, baptisztérium, Paradicsomkapu, 1425-52) reliefjei, 1508-12: Michelangelo mennyezeti freskói a sixtusi kpnában és 1516-18: Raffaello loggiái. - A ~ egyes napjait külön is ábrázolták: a világosság és a sötétség szétválasztása (→Hortus deliciarum); a vizek szétválasztása (Freiburg im Bresgau, szegyh. kapuja, 13. sz.); a tenger és a szárazföld szétválasztása, a növények (Chartres, szegyh. archivoltja); a nap, hold és csillagok: Isten és a segédkező angyalok rögzítik az égen (Velence, S. Marco, mozaik); állatok (többnyire halak és madarak); az ember agyagból való megformálása (Hortus deliciarum; Chartres, szegyh.) és megelevenítése (Ghiberti, Michelangelo), Éva teremtése: az Atyaisten az alvó Ádám oldalából emeli ki (a veronai Szt Zénó-tp. kapuja, Veronese, 12. sz.); Isten megpihen. - A velencei S. Marco mozaikján (12. sz.) a trónon ülő Atyaisten előtt 6 szárnyas angyal a ~ 6 napját egy 7., szárny nélküli angyal a 7. napot jelképezi. - A ~ ábrázolásmódja országonként eltérő, mely jelzi, hogy nem voltak szorosan kötelező ikgr. szabályai. **-R.É.

Kirschbaum IV:99. - Sachs 1980:311. - KML 1986:301. -

BL:1800.