🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > T > tökéletes
következő 🡲

tökéletes (lat. perfectus): 1. minőség, amely azt jelzi, hogy alanyából semmi sem hiányzik, mert összes lehetőségei megvalósultak (→actus purus) és nem terhelik felesleges →járulékok, azaz teljesen →egy (egész), →igaz, →jó, →szép és →szent. – Abszolút értelemben csak →Isten ~, aki minden lehetséges értéket végtelen fokon birtokol; hozzá képest a teremtményekről végességük miatt analóg értelemben állítható, hogy ~ek. Relatív értelemben ~ az a dolog (Isten művei, hibátlan emberi alkotás), személy (→szentek), közösség (→állam, →Egyház), mely saját →természetének minden összetevőjével rendelkezik. – 2. Az ÓSz-ben Isten ~ a tetteiben is (MTörv 32,4). Noé „~ és igaz ember volt” (Ter 6,9; Sir 44,17). Ábrahám meghívása így szólt: „Járj előttem és légy ~” (Ter 17,1; →igaz ember). – Az ÚSz-ben Jézus istenembersége miatt az abszolút ~ (→Istenember). A hegyi beszédben minden tanítványától elvárja: „Legyetek ~ek, amint mennyei Atyátok ~” (Mt 5,48); a gazdag ifjúnak pedig konkrétan megmondja, hogyan érheti el a ~séget: „Ha ~ akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj és kövess engem!” (Mt 19,21). Szt Pál tanítja: Az ember csak akkor lesz ~, ha teljesen egyesül Krisztussal, mert a földi életben minden töredékes, a megismerés és a szeretet is: „ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér” (1Kor 13,10). A szeretet nemcsak önmagában ~, hanem egyben minden erényt tökéletesítő kötelék is (vö. Kol 3,14). **

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.