vérrokonok (lat. consanguinei): I. A hagyományos magyar szóhasználatban →Comenius szerint „az ember vérséggel illetik 1) a felmenő ágban: atya (mostohaatya) és anya (mostohaanya); öreg atya (ősöd), öreg anya (jobb-, déd-, nagyanya, üköd); ősöd atyja, üköd anyja, ősöd öregapja, üköd öreganyja; ősöd apjának őse, üköd anyjának üke; ősöd ősének őse, üköd ükének üke; akik ezek fölül vannak, hivattatnak eleinknek. – 2) Az alászálló, lemenő ágban: fiú (mostoha fiú) és leány (mostoha leány); unokafi, unokaleány; unokád fia, unokád leánya; unokádnak unoka fia, unokádnak unoka leánya; unokád unokának fia, unokád unokának leánya; unokád unokának unoka; unokád unokának unoka leánya; akik ezeken alul vannak, maradékoknak mondatnak. – 3) Az oldalos, mellékágban vannak az atyád bátyja/öccse, nénje/húga és anyád bátyja/öccse, nénje/húga; a bátyád/öcséd, nénéd/húgod; atyád bátyjának/nénjének fia/leánya, anyád bátyjának/nénjének fia/leánya. – II. A mai szóhasználatban 1) A felmenő ágon: apa–anya, nagyapa–nagyanya, dédapa–dédanya, ükapa–ükanya. – 2) Lemenő ágon: fiú–leány, unokák, dédunokák, ükunokák. – 3) Oldalágon: nagybácsi–nagynéni, unokatestvérek első, másod, harmadafokon.

Comenius 1685:244.