vérátömlesztés: a legkorábban alkalmazott szerv- (szövet-) átültetés. – 1. Tört. Az emberiség hamar felismerte, hogy a →vér az élet hordozója: tapasztalták, hogy a sebesült harcosok vérüket elveszítve életüket is elveszítik. Évezredeken át csak annyi volt ismert, hogy a vér az élet hordozója. Az orvosok folyamatosan kísérleteztek azzal, hogy vérző, ill. vérszegény betegeket vér adásával gyógyítsanak v.  fiatalítsanak meg. Hamar kiderült, hogy az állatok, pl. a birka vére nem alkalmas a gyógyításra, sőt rontotta a beteg állapotát, olykor halált is okozott. Az is kiderült, hogy az egyik ember vére nem alkalmas a másiknak. – 1820: Blundell angol orvos maga szerkesztette fecskendővel császármetszés során elveszített vért tudott eredményesen visszaadni. Ezt követően azonban a vércsoportok felfedezéséig csak sikertelen kísérletek történtek, jóllehet a sebészet és az altatás fejlődése lehetővé tette, hogy egyre több és több betegséget orvosoljanak. Hiába fejlődött a műtéti technika, számos esetben eredménytelen volt a beavatkozás, mert a beteg sok vért veszített. A vércsoportok felfedezését követően azonban már ki lehetett választani azokat az embereket, akik egymásnak adhattak vért. – Az első vérátömlesztések úgy történtek, hogy egymás mellé fektették a beteget és a véradót (lat. donor), egy-egy gumicső segítségével úgy kötötték össze a 2 személyt, hogy a csőrendszer közepén egy háromirányú csap és egy dugattyús fecskendő volt. Az orvos ennek segítségével leszívta a véradóból a vért, elfordította a csapot, és a vért befecskendezte a betegnek. Az I. vh. orvosi szempontból fontos felismerése volt, hogy ez a módszer nem alkalmas arra, hogy egyszerre nagyszámú betegen segítsenek, v.  ha hirtelen van szükség vérre, legyen tartalék. – Fontos felfedezés volt az 1920-as években, hogy a citromsav, pontosabban annak nátrium-sója, a nátriumcitrát képes megakadályozni azt, hogy a levett vér megalvadjon és veszélytelen is az emberre. A vércsoport-tulajdonságok felismerésén túl a citrát alkalmazásával vált igazán lehetővé, hogy a vért előre levegyék, tárolják, és akkor adják be a betegnek, amikor szüksége van rá. – A negyvenes évek második felében sikerült technikailag megteremteni az alapjait annak, hogy a leadott teljes vért alkotóelemeire lehessen választani. Számos olyan beteg van, akinek pl. csak a plazmára v.  annak valamelyik alkotóelemére van szüksége. Ennek megfelelően az 1960-as évektől kezdődően egyre kiterjedtebb arányban választják szét alkotóelemeire a vért azzal a kettős céllal, hogy a rászoruló csak a számára szükséges alkotóelemet kapja, ill. az adományozott vérrel minél több emberen lehessen segíteni.

2. Vércsoportok. A vérben lévő valamennyi sejt védőburokkal rendelkezik. Ez a védőburok (membrán) azonban nem sima, hanem a burkot alkotó fehérjék, cukrok és zsíranyagok (lipidek) ágas-bogas kitüremkedéseket és behúzódásokat tartalmazó (leginkább a vadgesztenye a védőburkára emlékzetető) külső felszínt hoznak létre. A sejthártya ezen külső térbeli szerkezetei különböző vércsoport-tulajdonságokat hatoráznak meg, melyek egy adott emberben állandóak, másokkal azonosak v.  jelentős mértékben különbözők. Ha embertársunkat vérrel szükséges gyógyítani, akkor csak ugyanolyan v.  hasonló külső formájú sejteket szabad beadni. – 1901: Karl Landsteiner osztrák orvosprofesszor ismertette a legalapvetőbb fő vörösvérsejtcsoportokat, amelyeket azóta leegyszerűsítve vércsoportoknak nevezünk. Landsteiner ismerte föl azt is, hogy a vérplazmában mindig található egy olyan fehérje (ellenanyag), amely képes arra, hogy az idegen főtulajdonságú vörösvérsejteket elpusztítsa. Ezen első felismerések után az emberi vörösvérsejtek külső tulajdonságaik (antigenitásuk) szerint 4 fő csoportra oszthatók:  A, B, AB, 0. – Akinek „A" vércsoportja van, az nem képes befogadni a „B" és az „AB" tulajdonságú vörösvérsejteket, miután a befogadó szervezet plazmájában természetesen meglévő anti-B fehérje elpusztítja azokat. A „0" csoportú vörösvérsejtek bárkinek beadhatók, miután a plazmában „anti-0” ellenanyag nincsen. Ezzel szemben, az „AB" vörösvérsejt tulajdonságú személy szervezete bármely más vörösvérsejtet képes befogadni, mert a plazmája sem anti-A, sem anti-B ellenanyagot nem tartalmaz. Ezek alapján régebben a „0" tulajdonságú személyeket „általános” véradónak, az AB tulajdonságú személyeket általános ,,kapónak" nevezték. Ez azonban csak részben igaz. A levett, úgynevezett ,,teljes” vérben ugyanis benne vannak a vörösvérsejtek, a vérlemezkék és a vérplazma. Ha ezt minden további beavatkozás nélkül beadják a betegnek, akkor már a plazma tulajdonságait is figyelembe kell venni: ha pl. „0" tulajdonságú teljes vért adnak „A" tulajdonságú személynek, akkor a beteg szervezete befogadja a „0" tulajdonságú vörösvérsejteket, de a beadott vér plazmájában a lévő anti-A fehérje elpusztítja a beteg saját „A" tulajdonságú vörösvérsejtjeit. Ennek megfelelően az orvostudomány ma azt tartja, hogy mindenkinek elsődlegesen ugyanolyan tulajdonságú vért kell adni, mint amilyen a fő vércsoportja. Természetesen lehetnek viszont szükséghelyzetek, amikor a régi szabály szerint kell eljárni. – Ma már lehetőség van arra, hogy speciális centrifugák segítségével a leadott teljes vérből szétválasszák a plazmát, a vörösvérsejteket és az úgynevezett „határréteget”, amely a vérlemezkéket és a fehérvérsejteket tartalmazza. A vörösvérsejteket ezután még élettani sóoldattal meg kell „mosni” annak érdekében, hogy a vérplazma maradékait is eltávolítsuk. Az így elkészült oldat, amely csak „0" tulajdonságú vörösvérsejteket tartalmaz, már veszély nélkül adható be az „A" tulajdonságú betegnek, ha nem áll rendelkezésre megfelelő „A" tulajdonságú vér (vörösvérsejt). –

3. A ~ formái. Ma a ~ legelterjedtebb formája szerint 400–450 ml, azaz közel fél liter ~ vesznek le az előzetesen kivizsgált, egészséges embertől, speciális, erre a célra kifejlesztett, egyszerhasználatos műanyag zsákba. A zsákokat különlegesen tiszta, szűrt levegőjű térben gyártják, majd ezt követően még külön csírátlanítják is, annak érdekében, hogy biztosan veszélytelen legyen úgy a véradó, mint a vért kapó számára.  A vérvételi zsákban olyan oldat van, amely egyrészt meggátolja a vér alvadását, ,,táplálékot" biztosít a vörösvérsejteknek, ill. ,,megerősíti" a vörösvérsejtek burkát. Minderre azért van szükség, hogy minél tovább lehessen őket tárolni. Napjainkban a vörösvérsejt-„konzerv” 352 napig is eltartható +4 °C hőmérsékleten. A levett vért nagy sebességű, speciális centrifugába téve, az egyes alkotóelemek szétválaszthatók és különböző vérkomponenseket, más néven vérkészítményeket lehet előállítani. Sikerült olyan gépeket kifejleszteni, amelyek lehetővé teszik az ún. „folyamatos” véradást. A véradótól a gép folyamatosan veszi le a vért, hozzákeveri az alvadásgátló oldatot, folyamatosan, centrifugálással szétválasztja az egyes alkotóelemeket, mondjuk, a vérlemezkéket egy külön zsákba gyűjti, a vörösvérsejtet és a plazmát visszaadja a betegnek. Ezzel a módszerrel a véradó károsodása nélkül annyi vérlemezéét lehet gyűjteni, mint amikor 10 véradó teljes véréből választjuk ki. –

4. A véradó megvizsgálása. A ~ akkor eredményes, ha sem a véradó, sem a vért kapó kapja, nem kerül hátrányba. A véradók vizsgálatának ennek megfelelően az a célja, hogy meggyőződjünk arról: a jelentkező, segíteni akaró ember teljesen egészséges-e, nem áll-e fenn olyan körülmény, amely akár a számára, akár a beteg számára bajt okozna, ha vért adna. Ennek érdekében a véradót egészségi állapotáról kikérdezik, rendszerint valamilyen kérdőív kitöltésének segítségével, majd az orvos megvizsgálja, megméri a vérnyomását. Nagyon alacsony v.  nagyon magas vérnyomású nem adhat vért. Régebben, amikor még nem voltak gyógyszerek a magas vérnyomás kezelésére, gyakran kezelték a betegeket vérlebocsátással v.  piócázással. A magas vérnyomású ember mégsem adhat vért, mert a véradás után vérnyomása hirtelen  nagyon alacsonnyá válhat, ami igen káros lehet. –

Az ~hez az alkalmasság legfontosabb feltételei: betöltött 18. és be nem töltött 60. (ismételt véradóknál 65.) életév; legalább 50 kg testsúly: megfelelő vérnyomás (felső érték 110 és 180 között, alsó érték 100 alatti), nőknél 125 g/l, ffi-knál 135 g/1 feletti hemoglobinszint. Az előző teljes véradás óta legalább 2 hónapnak kell eltelnie. A lehetséges teljes véradások száma évente nőknél legfeljebb 3, ffi-knál legfeljebb 4 lehet. Számos betegség v.  kóros állapot után a véradó akkor sem adhat vért, ha látszólag egészséges, annak érzi magát, v.  akár gyógyult. Az alábbiakban csak a hazánkban előfordulókat soroljuk fel: Luesz (szifilisz), HIV-vírusok okozta fertőzött állapot, korábbi igazolt B- v.  C-típusú májgyulladás, rosszindulatú daganatos megbetegedés, magasvérnyomás (hipertónia), szívműtét, szívelégtelenség, koszorúér-szűkület, érszűkület, anyagcsere-betegségek, a belső elválasztású mirigyek fennálló betegsége, emberi eredetű növekedési hormonnal történt kezelés (ilyen gyógyszert doppingszerként is használtak, így egészséges, fiatal sportolók között is lehet véradásra alkalmatlan személy), elmebetegség v.  organikus idegrendszeri betegség, idült vesebetegségek, az egyik vese eltávolítása, szervátültetés, vérképzőszervi betegségek, vérzékenység, eszméletvesztéssel járó betegség (epilepszia), asztma, zöldhályog, érhártyaleválás, lép hiánya. Kábítószer-fogyasztó és olyan személy, aki gyakran változtatja szexuális partnereit, és nem használ gumióvszert, ne adjon vért: számos olyan, vérrel is átvihető betegség lappanghat a szervezetben, amelyet ilyen életvitellel könnyű beszerezni. A gondos vizsgálaton és kikérdezésen túl, amelynek az előzőekben felsorolt minden körülményre ki kell terjednie, több laboratóriumi vizsgálat is szolgálja a vért kapó biztonságát. **

Szabó János–Pecze Károly: Vérképzés, vérpótlás. Bp., 1996.