edény (lat. vas): szilárd anyagból készült, esetleg zárható használati tárgy folyadék, pép, szemes vagy darabos anyag tárolására, földolgozására. Anyaga, alakja és űrmérete rendeltetésétől függ. A köznyelvben a →főzéssel és →étkezéssel kapcsolatos tárgy. Átvitt értelemben: egy szellemi valóság foglalata. - 1. Az ÓSz-ben több héb. szó jelöli: saj, sulluhut, dud, parur, kijijór, tene. Kecskebőrből készült tömlőben tartották a vizet, tejet, olykor a bort (Ter 21,15; Bir 4,19; Mt 9,17); agyagkorsóban a vizet és az olajat (Ter 24,43; 1Kir 17,11); kosárban a kenyeret (Ter 29,3; Mt 14,20) és a zöldségfélét (Jer 24,2). Főzésre üstöt, fazekat, étkezéshez nagy tálat használtak, melybe mártogatták a kenyeret v. a →családfő kézzel osztotta. Jer-nál az agyag~ az Isten kezeiben formálódó emberi lélek képe (52,1b; 52,18). - 2. Az ÚSz-ben Szt Pálnál a cserép~ a törékeny emberi természet jelképe (2Kor 4,7); a Jel-ben a →huszonnégy vén arany csészéje a sztek imádságainak ~e (5,8); a 7 csésze a 7 végső csapás jelképe (15-16). - 3. A →dichotomizmus fölfogásában a test a lélek ~e. - 4. Az Egyház imádságos nyelvében az ~ az emberi test képe: →ájtatosság jeles edénye (→Lorettói litánia). - 5. A liturgia →szent edényei nemes anyagokból készülnek (→üveg, →arany, csont, →drágakövek). - 6. A népi kultúrában ~ készült fakéregből, fából, agyagból, szalmából, gyékényből, vesszőből, vasból, rézből (üst, fazék, lábas), öntöttvasból, ritkán üvegből. Mo-on még az 1930-as években is a vizet mázatlan, hasas, 'csecses' cserépkorsóban (böndő, bandó, bongyos korsó) és kantában (bőszájú, csecsnélküli korsó), v. magas fakannában (kártya, régebben egy darab fából) és kerek dézsában (bocska, csöbör, rocska stb.) tartják (a kanna ném., a dézsa szl. kölcsönszó); s közvetlenül a víztartó ~ből (csecses korsóból) isszák, v. kancsóba (orros, mihók, dorka, gyurkó) és apró bögrébe (csupor, totyka, findzsa) töltik. A kútról vízhordó rúdra (Győr m-ben: garagulya, Hajdú m-ben fityula) v. karra akasztott korsóban, kantában, dézsában fejen viszik haza. - A kobak (óbolgár 'tök') gömbölyű lopótökfajtából készült vízmerítő és ivó~. (Az agyag~ek közvetlen elődje a Föld számtalan helyén a lopótökből gyártott ~ volt.)  A kobakot a D-Dunántúlon  kapinyának (koponya) hívják, de ugyanígy hivják ott a fából faragott mericskét is, mely a présházakban kobakalakú. Az étetéssel és karcolással díszített kobakok kedvelt tárgyai a pásztori és paraszti díszítő mesterkedésnek. A díszítményt a nyers héjba kaparják, majd az ~t forrásban lévő mustba mártják. A musttól a lekapart részek vörös színt kapnak, a le nem szedett hártya fehéren marad. - A bort a pincékben rendszerint fa~ben, gömbölyű, rövid és tojásdad, hosszúkás hordóban, ritkábban cserépben (hatalmas kétfülű kantában) tartják. A közvetlen fogyasztásra szánt ital kobakban, fakulacsban (csutora, csatlós), légejben v. üvegben áll. A régi borivó fa és cserépkupák emléke a pálinkás kupica nevében maradt fenn. Az ugyancsak régi lopótökszivó (lopó) még ma is használatos. - A pálinkát a kobak mellett cserépbutyellában, kulacsban, butykosban v. hordóban tartják. A cserépbutyella a Közép-Tisza mentén ismert; kerek, sarkos, lapos formája szerint ném. eredetű ón~ek utánzata. A cserépkulacs és butykos az Alföldön honos, a pereces kulacs szintén ny-i eredetű. - Ecetnek és olajnak fa~eket és kőkorsókat, aludt (agott, possadt) tejnek cserépköcsögöket használnak. - A szabadban élő halászok, pásztorok, erdőjárók a vízből a gyűjtögető életmód hagyatékaként saját készítésű házi ~nyel, kobakkal, szapollyal, tülökkel, fapohárral merítenek és isznak. A szapoly (szapó, szapor) honfoglalás előtti török szó, eredetileg kéregből, bőrből készült vízmerítő, víztartó ~. Ma halászati műszó (vízhányó, ívó~), de a kiskunsági pásztorok közt, akikhez bizonyára halászok ajkáról került, ez a neve a csanaknak, ill. a gabonamerő vékának, v. a kisebb merő~nek is (Erdélyben: szapuka). A halászok viszont a szapolyt nevezik néha csanaknak. Van füles és nyeles szapoly, a füles forma az emberiség őshalászatának leltárába tartozik. - Az ivótülök jellegzetes pásztorfölszerelés. Az Alföldön díszesen kimetszik és fölsallangozzák, s nagy hőségben a szűrszíj rózsájához kötve, hosszú szíjon lógatva, a szűr alatt viselik. Vsz. csak a Kiskunságra szorítkozó ivó~ünk az ivóharang, mely elhasznált kolompból készül, s a juhász nélkülözhetetlen szerszáma volt. - A kobakból és tülökből (kolompból) gyártott pásztorivókészségek nálunk a síkságokon használatosak. Erdős vidéken, ahol bőven akad alkalmas faanyag, az egy darab fából mesteri módon faragott pohár v. kanálalakú ivó~ a csanak, ivóka, szilke, mericske, ivókanál járja. E faivókák eredete a történelemelőtti időkbe nyúlik vissza. Alakra velük tökéletesen egyező agyagpoharak maradtak ránk ősrégi időkből, melyeket hasonló alakú fapoharak előzhették meg. - Víztelen vidéken, ahol forrás v. kút nem igen akad, a vizet a pásztorok és mezei munkások fából faragott lapos v. gömbölyű csutora, v. hordóalakú ~ben (átalag, bodán, bogolyó, borboló, bucska, budulék, csobán, csobolyó, dobonka, légely, liu, vanna, vatalé stb.) tartják, s az aratók után 30-40 l-es kantákban (Nagykunság), hordókban, lajtokban szekéren hordják.

- Evő~ek: a tál (vsz. finnugor-korbeli szó) eredetileg a főzésre és az étel felszolgálására egyaránt használt fa~t jelentette (innen jön a 'tálalás'). - A hosszú ideig használt fatálak mellé idővel hatalmas, mély cseréptálak jöttek. A paraszttálból ugyanis nemcsak a →házközösség korában, hanem később is sokan esznek egyszerre, de a levesféléknek és kásáknak is jókora ~ek kellenek. - A tányér (vsz. szlovén kölcsönszó az ol. tagliere 'vágódeszka' szóból) eredetileg a hús kiszedésére és szétmetélésére való aljzat volt. Régente fából, majd főleg leveseknek cserépből készült. A levesestányérok rendszerint kicsinyek, mélyek. Erdélyben még főúri házakban is divatoztak a fatányérok. A homonnai uradalom faragó mesterei a 17. sz: évenként 500 darab fatálat és tányért tartoztak beszolgáltatni az uraságnak. Az erdélyi fatányéros (pecsenye) onnan kapta a nevét, hogy fatányéron szolgálják föl. A parasztkonyhában és szobában tucatszámra fölaggatott cifra tálak és tányérok csak dísznek valók. Evőtányér kevés akad a parasztházban. A mezei munkásoknak kantáros szilkében (rátó, röstölő, porzsoló) v. kettős fazékban hordják ki az ételt, s abból kanalazzák ki. - ~nek mondták az Alföldön a vízen közlekedő, ill.  teherhordó eszközöket. →vízi jármű **

MN I:85, 94.  - Nötscher 1940:38.  - MNL I:634. - BL:270.