egzisztencia (a lat. existere, 'létezik' szóból): létezés. - A kk. óta a fil. egyik kulcsszava a dolgok létbe lépésének és létben maradásának jelölésére. Sokszínű jelentése tört. magyarázatot igényel. Az igei forma már a klasszikus lat-ban is szerepel 'előlép, előáll' jelentésben. Gyakran az esse, 'lenni', 'lét' szót helyettesíti, bár különbözik tőle abban, hogy igenév képezhető belőle (existens) és a létbe lépés folyamatát hangsúlyozza. A főnévi alakot Marius Victorius használta először, nem annyira az eredet, mint inkább a végső létmozzanat jelölésére. A 12. sz. teol-ai az existerét a 'valamiből állni, lenni' jelentésben értelmezték. Aquinói Szt Tamás, bár ismerte e jelentést, a szót inkább 'fönnáll' értelemben használta. A főnévi formát ritkán, de sokféle jelentésárnyalattal használta: a magában megálló →lét; a lét, függetlenül a gondolkodástól; a magánvalós lét - tehát mindig 'lét' jelentésben v. ahhoz közelálló tartalomban. Azonban az általános és önmagában véve végtelen létet (esse commune), amely annak az isteni létnek, mely "maga a létező lét" (ipsum esse existens v. subsistens), hasonmása, sohasem nevezi ~nak. Tamásnál a lét (esse) minden tökéletességet magában foglaló teljesség (perfectio omnium perfectionum), mégsem "magánvaló", nem önálló elv, hanem a (szintén belőle származó, de tőle elkülönülő) lényeggel (essentia) mint lehatároló elvvel együtt alkotja meg a konkrét →létezőt (ens). - Az ~ további fejlődéstört-e innen indul. Szt Tamás átfogó, transzcendens létfogalmát mintegy szétszabdalják az utána következők. Genti Henrik megkülönbözteti a lényeg és az ~ létmozzanatát, ahol az ~ már csak afféle pótléka az essentiának. Ezt a különbségtételt átveszi Duns Scotus is, sőt Suarez Szt Tamásnak tulajdonította. Így aztán a "leértékelt" ~-fogalom "tomista tanításként" szerepel a köztudatban, jóllehet a gondolat, hogy a létező nem az átfogó létből, hanem a lényegiségből áll elő, skotista tanítás. Ettől kezdve a kk-ban és az újkor elején elterelődött a figyelem a létről, és az ens, a 'létező(k)' kérdése került előtérbe. S ha Suarez ens-fogalma még különbséget tett lehetséges és valóságos létező között, Ch. Wolff már egyenlőséget tett a létező és a lehetséges közé. Az ~ így már csak lehetőségi kiegészülés. A valóságnak erre a megnyirbálására I. Kant kritikája válaszolt. Fölfogásban az ~ v. ittlét (Dasein) nem a metafizikai lényeg adaléka (modusa), hanem tárgyi létmód. Hegelnél az ~ már a lét önmeghatározása, mellyel kilépett bensőségéből és tagadásából. S. Kierkegaard a hegeli építményt tárgyi gondolkodásnak tekinti, s azzal érvel; a gondolkodó alany ~ja háttérben maradt. ~-fogalma egyenlő értelmű az 'ittlét'-tel, lényegében az ember által megélt lét, élet, az egyedi ember szabad, felelős önmegvalósítása: az egzisztencializmus és az egzisztencia-filozófia kiindulópontja. Érdemes még említenünk az ~ jelentésváltozását M. Heideggernél, aki először így határozta meg: annak megértése, hogy a magunk létéről van szó, később azonban azt mondja, az ~ az ittlétnek a létben való fennállása, végül: az ember kinyílása az időbeli-történelmi lét felé. - A neotomizmus mai képviselői helyesen vetik el azt a szóhasználatot, amely egyenlőségjelet tesz esse és ~ közé. A lét ui. Szt Tamásnál nem csupán az a végső lökés az egyébként már-már kész magánvalóhoz, mely saját lábára helyezi a létezőt, hanem mindent átfogó létalap, az a legfelső tökéletesség, amely Istent tükrözi. Ilyen összefüggésben tehát helyesebb önmagában fennálló létről (Isten), a teremtett létezőket eggyéfűző általános létről, lényegről beszélni. Az ~ pedig, mint Tamásnál, nem más, mint létmód, ti. a létező létmódja, melynek révén ez a nemlétezésből és a tisztán lehetőségi létből önálló fennállásra lép elő. Cs.I.

Kecskés 1943:264. - LThK II:1306. - Schütz 1993:239.