pesszimizmus (a lat. pessimum, 'legrosszabb' szóból): az →optimizmussal átlós ellentétben álló filozófiai és teológiai irányzat, amely szerint világunk a lehető legrosszabb. - A kifejezés a 18. sz. 2. harmadában tűnt föl ném., fr. és ang. nyelvter-en, nem annyira metafiz. tartalommal, hanem valamiféle életérzés megjelölésére. Az elméleti, fil. ~ A. Schopenhauer nevéhez fűződik (1844). - I. Filozófiában a hangulati ~ arra épül, hogy igen sokan csalódnak vágyaikban, ezért negatívan ítélik meg az élethez v. a világhoz való viszonyukat. Az elméleti ~ ezt az attitűdöt átvitte a világ egészére, és megpróbálta racionálisan is kibontani a negatív hangoltságot. A ~ további osztályozása aszerint történhet, mi a borúlátó világlátás kiindulópontja. A hedonista ~ minden élményt az öröm, gyönyör szemszögéből vizsgál, és így természetesen negatív lesz számára az összkép. A metafizikai ~ a teodicea-probléma körül forog, és itt antiteista ill. dualista megoldásig jut el (van jó és rossz lételv). A történetfilozófiai ~ az emberi tört. és az emberi létezés értelmetlen voltát vallja. A buddhizmus ezt kiterjesztette a lét egészére is. Schopenhauer úgy vélte, az értelmetlenség gyökere a vak ősakarat, mely mindent mozgat. Ugyanez E. Hartmannál úgy jelent meg, mint mindenható őstudattalan, amely logikátlan és irracionális valóság. A ~ kétféle magatartásformát válthat ki az emberből: rezignáltságot, tehát a világ dolgaitól való távolságtartást és a megváltoztathatatlanba való beletörődést, v. hősies ~t, amely harcosan fordít szembe a derűlátónak, giccsesnek ítélt magatartásformákkal (F. Nietzsche, A. Camus), melyek közé a hit is tartozik. A ker. bölcs. képviselői szerint abszolút ~ nem lehetséges, hiszen még aki abszurdnak tartja a világot, az is valamiféle föltételezett, vágyott összhang nevében teszi ezt. A kinyilatkoztatás maga is óv a naiv optimizmustól. Úgy tűnik, hogy a rossz, a szenvedés hozzátartozik konkrét jelen világunkhoz, úgy is, mint annak jelzőrendszere, hogy a világ és az ember rászorul Isten megváltó-felemelő kegyelmére. - II. A ~ teológiai értékelésében abból indulhatunk ki, hogy helytelen mind a dualista megközelítés (amely a jó mellett a rossznak is külön lételvet tulajdonít), mind a →monizmus (amely azzal számol, hogy az →emanáció révén a lét egyre alsóbb fokon valósul meg és így egyre „rosszabb” lesz). Isten a „lét teljessége” és így a jó forrása, aki szabad és személyes szeretetből teremt. A teremtményi léttel viszont együttjár, hogy fokozatok vannak benne. Így teol-ilag is számolnunk kell viszonylagos és részleges ~sal. A ~ok legfőbb hibája az, hogy kiemelnek és abszolutizálnak egy szempontot, és így elzárják az utat a tulajdonképpeni megoldás, a megváltás elől. Az Egyh. elítélte mind a dualisztikus ~t (így a gnosztikus-manicheus irányzatokat), mind a monisztikus ~t. E kérdésekkel számos zsin. foglalkozott: 447: a toledói, 1215: a IV. lateráni, a firenzei, az I. vat. zsin., valamint IX. Pius Syllabusa, számos enc. Cs.I.

LThK VII:310.