barátság: szabad elhatározással megvalósított személyes kapcsolat. Alapja a kölcsönös rokonszenv és az arra épült értékelő szeretet, amely legtöbbször a nézetek és az értékelés azonosságában is megnyilvánul. Már Platón és Arisztotelész hivatkoztak arra, hogy a ~nak nagy szerepe lehet a jóra való törekvésben. - Az Isten és az ember között fennálló ~ lehetőségét csak a kinyilatkoztatásból tudjuk. A kiválasztottak egyúttal barátai Istennek (Kiv 33,11; Iz 41,8), főleg ha hordozzák az igazi bölcsességet (Bölcs 7,14). Jézus a példabeszédekben hivatkozott a ~ra (Lk 11,5; 16,19; Jn 15,13) és személyes magatartásával is igazolta (Mt 11,21; Jn 11,11). A szolga tudatlanságából kiemelte és a barátjává tette az embert, megosztva vele a szeretetet, amelyet az Atyától hozott. Az egyhatyák a Krisztusban gyökerező ~nak főleg erkölcsi jelentőségét emelték ki, míg a skolasztika már kitért a kegyelemben megalapozott és megtisztított ~ lélektani elemeire is. Az Isten és ember közötti ~ban is lényeges elem egymás jelenlétének és javának keresése, a kölcsönös jóakarat és a közelségből fakadó öröm. A misztikusok (Isten barátai) szintén a ker. élet különleges kiváltságát látták benne. Ma a perszonalizmus és a dialogikus gondolkodás irányzata a ~ eszméjében keresi a védelmet a személytelen közösségi formák és a szellemi értékeket tagadó lélektani hatások ellen. Főleg azzal, hogy rá tud mutatni az igazi szeretet és a ~ termfölötti gyökereire. →szolidaritás G.F.

NRTh 1955:1050-66. (Rondet, H.: Les amitiés de S. Paul) - Schütz 1988:24. - BL:129. (barát) - Római Katekizmus 1993:1939.